Pesti Hírlap, 1910. május (32. évfolyam, 103-128. szám)

1910-05-01 / 103. szám

_______________________ adatfa­joknál is. S így fog ez történni az em­berfajoknál is. Azért a fajok öntudatra ébre­désével, megt­övekedett nemzeti törekvéseivel és egyesülési vágyával együtt teljes erővel lört ki korunkban a fajoknak egymás elleni h­arcat. Az a faj fog fönmaradni, amely erősebb és önmagába tudja olvasztani a kisebb fajokat. És az a nyelv marad fönn, amely nagyobb kultúrát tudott produkálni és ezzel el tudta nyomni a kisebbeket. Amikor tehát megfigyeljük a közöttünk vagy körülöttünk élő apró népfajoknak, hor­vátoknak, szerbeknek, tótoknak, oláhoknak, albánoknak önállósági törekvéseit, ez az ember mozgalom két szempontból érdekel bennünket. Először is érdekel minket, mint a magyar­­osztrák­ monarchia egyik felét, amennyiben közelünkben minden önállósági törekvés és nemzetiségi aspiráció könnyen belesodorhat valamely háborúba. Ennélfogva a puskapo­runkat készen kell tartanunk. Érdekel azon­ban bennünket minden faji mozgalom abból a szempontból különösen, hogy mi magyarok is vegyünk részt a népfajok versengésében. Mert szomorúan kell tapasztalnunk, hogy aránylag a magyar nemzetben sokkal keve­sebb a saját faja iránti érzék és hűség, a faj­­szer­et­el, a faji összetartás ösztöne, az egyesü­lési vágy s az önálló nemzeti állam kivívására való áldozatkészség, mint sokkal kisebb más népfajokban. Amíg a Balkán- félsziget elnyomott kis néptörzsei egytírás után fognak fegyvert rájuk érvényesülése érdekében s ha véres háborút nem is indíthatnak, becsülettel megvívják a maguk gazdasági harcát, addig Magyaror­szágon egyre fogy az érzék mindaz iránt, ami a magyar fajnak nemzeti megerősödését és gazdagodását jelentené.­­"Csak a most folyó szégyenletes válasz­­tási mozgalmakon kell végigtekintenünk s elszomorodva láthatjuk, mint tűnik el , a ma­gyar­ fajnak sokat hánytorgatott szupremá­­ciája. S akik ezt hivatva volnának képviselni, ikint kinálgatják föl különböző apró néptör­zseknek, nemzetiségeknek a magyarok alázatos meghódolását, csakhogy egy pár mandátumot kikunyeráljanak. Mintha kipusztult volna a magyar faj­ A halálos betegek is többnyire akkor érzik ma­gukat a legfrissebbeknek, amikor végső órájuk közeledik. Szóval, hiába minden vitatkozás, ezennel megparancsolom, hogy San­ Remóban vagy Bordigherában tölt hat hetet. Most pedig szessünk,­­mert­ álmos vagyok. A kis karmester másnap ősei csontjaira is megesküdött, hogy kutyabaja, de mivel a művésznő szigorúan beszüntetett e tárgyban minden további eszmecserét, vasárnap reggel mártír­ arccal ült föl a müncheni gyorsvo­natra. Félórával, később Eliane Reynold meg­bízást adott az ügynöknek, hogy a villasor egyik nyaralóját, bérelje ki számára .... Az­­alkut —­ amint tudjuk ,—hamarosan megkötötték­­,a művésznő, két nappal utóbb, bevonult a­ virágdíszben úszó Elsa-Heim­-be. Kora reggel­ érkezett, de a szomszédos nya­ralók ,ablakai mégis megteltek boglyas asz­­szonyfejekkel, a rácskerítés, előtt izgatott cso­­portoaulás támadt s délben már egy rokkant aggastyán jelentkezett kihallgatásra, aki a fél­­hivatalos Residenzblatt riporterekén mutatko­zott be s néhány elmés Goethe-idézet után szi­gorúan kijelentette, hogy meg akarja inter­­viewálni­ a szép asszonyt. Szándékát irgalmat­lanul meg is valósíthká­s: a Residenzblatt esti kiadása terjedelmes cikkb­en­ számolt be az ör­vendetes eseményről, hogy Eliane Reynold több hónapon át­ állandó lakosa marad a szék­városnak. — Közegészségügyi viszonyaink nagy­szerű föllendü­lését bizonyítja— írta a tekin­télyes­­lap,­— hogyh­a jelenkor legkiválóbb or­vosai épen a mi­ városunkat ajánlották pihenő­helyül a­­ világhírű művésznőnek. íme, tehát bői jffajfentartási ösztön, a nemzeti vonáshoz Wlp ragaszkodás, a'nyelve és kultúrája iránti felderfldés« Mi nemzeti téren stagnálunk, m­ig JröijittLi.íík körülöttünk a legjelentéktelenebb ^skgkulhírtalanabb néptörzsek becsülettel ki­■Wsfik a maguk részét a fajok harcából. - --------------­ A helyzet. A kormány tanácskozása. Tisza korlesutja. A kormány tagjai szombaton délelőtt minisztertanácsra gyűltek össze, amelyen egy ideig részt vett Tomasics horvát ban is. Ebből a külsőségből magából is kitűnik, hogy a mi­nisztertanácsban elsősorban a horvát válasz­tási reformról volt szó, melynek tervezetét a magyar kormány el is fogadta. E tárgyon kí­vül csak folyó­ ügyeket szerepeltetnek a félhi­vatalosok a minisztertanács napirendjén. Ma­gáninformációként mégis kiszivárgott annyi, hogy betöltötték a pénzügyminiszteri állam­­titkári állást báró Pongrácz Vince miniszteri tanácsossal, aki eddig az elnöki osztályt ve­zette a pénzügyminisztériumban. Okvetlenül szó volt a minisztertanácson a választások terminusának végső megállapí­tásáról. Valószínűleg meg is állapították ezt a terminust, még­pedig a június első tíz n­ap­­jára. A kormány környezetében szörnyen tit­kolóznak s a világért sem akarják elárulni a választások dátumát. De hát a törvény vilá­gosan beszél. A választások dátumát húsz nappal az első választási nap előtt hivatalosan közzé kell tenni, minthogy pedig a választá­sokra tíz napot szab a törvény és az utolsó választási naptól számítva újabb tíz napnak kell elmúlnia az új országgyűlésnek egybe­­ültéig: ebből világos, hogy a kormánynak legfölebb nyolctíz nap áll még rendelkezésére a választások kihirdetéséig. Ha tehát két-há­­rom napon belül történnék meg a kihirdetés, akkor is most már május utolsó napja előtt nem lehetnek meg a választások. De mint em­lítettük, valószínűleg június első tíz napjában lesznek, a törvényes kihirdetésük pedig má­jus 8­ és 10-ike közt, amikor a király is kö­rünkben lesz, fog megtörténni, mégse veszett kárba az az önfeláldozó fárad­ság, melyet gondos és körültekintő városatyá­ink a csatornázási rendszer modern átalakí­tására fordítottak . . . A büszkeséget, melylyel a körültekintő városatyák a Residenzblatt elismerő cikkét ol­vasták, alaposan lehűtötte az a véletlen felfe­dezés, mely pár nappal utóbb a nagy szenzá­ciók gyorsaságával terjedt el a székváros ár­kádjai alatt. A villasor törzslakói, akik a tavaszi es­téket többnyire az utcán töltötték, már napok óta­ érthető érdeklődéssel figyelték azt a gummi­­talpas landauert, mely pont kilenc órakor szo­kott begördülni az Elsa-Heim rácskapuján. Mivel a nyaraló verandája — titokzatos okok­ból — ilyenkor sohase volt kivilágítva, csak annyit láttak, hogy a kocsiból egy művészkala­pos férfi ugrik le, aki sietve eltűnik a nyaraló földszinti üvegajtaja mögött. Pár napig a hely­beli színház tenoristájára gyanakodtak, de egy este szinte a félel­ezetük is elállt az ijed­ségtől: a játékgyár fiatal orvosa felismerte a rejtélyes látogatót. A király volt! A jámbor a­­liszterek az első percben annyira megdöbben­tek, hogy hanyatthomlok hazamenekültek az utcáról (ez estén éjfél utánig se aludt ki a vilá­gosság az ablakokban), de másnap már ezer szem meredt mohón az Elsa-Heim lépcsőfel­járójára, ahol az éjszakai vendég sötét sil­­houette-je megjelent . . . Most már nem lehe­tett többé kétség: VIII. Henrik Vilmos láto­gatta meg esténként a művésznőt ... És e perctől fogva senki se feküdt le többé, amíg a zárt kocsi ismét el nem száguldott a város irá­nyába: a férfiak izgatottan szívták a szivart.­A politika most természetesen a válasz­tások idejére koncentrálja minden érdeklődé­sét és minden erőlködését. A kormánypárti politika kormányosaként változatlanul Tisza István működik, aki szombaton Kolozsvárott volt, ahol Kálmán Gusztáv államtitkár tartot­ta programmbeszédét, amely bőven foglalko­zott­ a kereskedelmi kormány terveivel. Tisza beszéde ezúttal is tartalmazott néhány ke­mény mondatot a szélső függetlenségiek ellen, de különös érdekessége az, hogy szól arról az áthidacultatlan űrről, amely Tiszát — saját bevallása szerint — az általános választói jog híveitől elválasztja. Tisza István a­ maga egyé­niségének őszinteségével fejtegette, hogy közte és a miniszterelnök között a választói reform kérdésében igen is van ellentét s ennek elosz­latásáról Tisza csak annyit mondott, hogy maga sem tudja, vajon sikerül-e vagy sem. Részletes tudósításainkat a következők­ben adjuk: •­­ Minisztertanács Félhivatalosan jelentik: A miniszterelnöki palotában szombaton délelőtt tíz órakor gróf Khuen-Héderváry miniszterelnök elnöklésével mi­niszteri tanácskozás kezdődött, amelyen a kabinet valamennyi tagja és Tomasics Miklós horvát bán is részt vett. A jegyzőkönyvet báró Sk­erlecz Iván vezette. Tomasics Miklós horvát bán előterjesz­tette a horvát választói jog reformjára vonatkozó törvénytervezetet. A minisztertanács a reformter­vezetet elfogadta és íg­y a horvát választóreform törvényjavaslata legközelebb a horvát országgyű­lés elé kerül. A horvát bán fél egy órakor eltávo­zott a miniszteri tanácskozásról és a horvát minisz­tériumba ment folyó ügyek elintézése végett. A minisztérium a h­orvát­ bán eltávozása után is együtt maradt és néhány perccel két óra után ért véget. A tanácskozásban a horvát választójogi re­form mellett folyó ügyeket intéztek el. * PESTI HÍRLAP 1910. május 1., vásárnál­. A bán­i királynál. Tomasics Miklós horvát bán vasárnap este Bécsbe utazik, ahol hétfőn délután két órakor kü­lön kihallgatáson fogadja a király. A kihallgatáson a bán benyújtja a horvát választójog reformterve­zetét, amely tudvalevőleg a szombati miniszterta­nács hozzájárulását megnyerte. A királyi hozzájá­rulás után­ a törvénytervezet a horvát tartomány­­gyűlés elé kerül....."...:za­kát, az asszonyok dobogó szívvel ültek a sötét ablakokban, az újságírók a fejüket csóválva settenkedtek a hallgatásba burkolózó villa kö­rül ... És ha a két fekete paripa, titokzatos utasával, végre eltűnt az Ernő-híd kandelábe­rei mögött, száz­ és száz ajk suttogta a homá­lyos fák alatt: — A király most ment el a­ kedvesé­től . . . Várjon mit szólna a felséges asszony, ha megtudná? Alice királyné ugyanis, a közhit szerin, ép oly féltékeny volt az urára, mint akárme­lyik polgári asszony. — Mit gondol, hol kapni a legjobb theát a székvárosban ? — kérdezték most már egy­mástól ravasz mosolylyal az öreg nyárspolgá­­rok, miközben csiptetve ürítették ki kancsóikat s jupiteri ábrázattal dőltek hátra a karosszé­kekben,melyeket rég sírbatért nemzedékek ül­tek ki a kedélyes sorházakban . . . — Vajon honnan hozatja Reynold asz­­szony a ideáját, hogy a felséges úr két kilo­métert se sokat­­ érte? — szóltak a kéjelgő faun pillantásával, mialatt az árpaló végigcsurgott a bajuszukon s a szemükben rég kialudt lán­gok lobogtak föl. És az asszonyok, a csitri bakfisek, a komor és tekintélyes egyetem taná­rai elettintve beszéltek a király bheájáról s az utca tavaszias verőfényében láthatatlan­­szen­zációk lebegtek, mintha mindenki egy boldog titkot hordana odabenn a szíve mélyén . . . Ha VIII. Henrik Vilmos diadalmas hadjárat­ból tért volna haza, ez távolról se izgatta volna annyira a székvárost, mint a király titokzatos szerelmi regénye . . . Egy Berchtad, aki esten-

Next