Pesti Hírlap, 1910. július (32. évfolyam, 156-182. szám)

1910-07-01 / 156. szám

Budapest, 1910. Péntek, jólian 1 xxxii. évf. 156. (11.175.) szám. ^ Szerkesztőség:: Budapest, Váci-körut 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő Kiadóhivatal: Budapest, Váci-körut 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendők. be Előfizetési árak: Egész évre .... 28 k. — ,, Félévre..............14 , — , Negyedévre ... 7 , — , Egy hóra..........2 , 40 , Egyes szám ára 10 t. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. T. előfizetőinket a most lejáró előfizetés mielőbb való szives megújítására kérjük, hogy a lap küldése minden megszakítás nélkül történhessék. Felirati vitát kerütvn Ott tartanánk, hogy az új parlament a megalakulás stádiumán is áthaladt, van immár szabályos elnöksége és tisztikara. Ez a megalakulás elég jelentősen ment végbe. Az újra föltámadt kormánypárt kiállította hozzá az erős és fegyelmezett, amint ott mondani szokták, kompakt többséget. Az ellenzéki pártoknak, mint egyesült blocknak szereplése pedig elég szegényesen ütött ki, hogy pünkösdi királyság káprázatának tűnhetett már föl az az alig múlt idő, amikor ezek a pártok koalíciós kormányzati hatalmuknak oly teljes, szinte ellenzék nélkül való fényességében sütkérezhettek. Akik az alkotmányos intézmények működésében is a külső rend kellékeire fektetik a fősúlyt, a mai nap által nyújtott bizonyságokkal meg lehetnek elégedve. A gép be van sűtve, a kerekek jól megolajozva, a munka megindulhat. De vajon az egész szerkezet a tartósság és biztosság feltételei szerint van-e megalkotva, vajon rendelkezik-e azokkal az erkölcsi energiákkal és politikai képességekkel, amelyek híjával egy magyar törvényhozás állandóan szabályos működést, termékeny hivatást ki nem fejthet? Sok kétséget lehet ez irányban még támasztani. Szabály és szokás szerint a képviselődő kezdő munkája és első vitája a trónbeszédet megillető válaszfelirat tárgyalása volna. A |^a»BMg^Tia~g^Tinrr-t^JLrw!ik___ felirati vita, mint az új képviselőház bemutatkozása és mint az újonan szervezett pártok mérkőzésének legszélesebb arénája, máskor sem nélkülözi a drámai érdekességet, ezúttal azonban különös fontossággal is bírna, mert belőle kellene az országnak jobban megismernie a kormánypolitikának annyi, még rejtelmes rugóját és a pártoknak sok tekintetben homályos szándékait. Csakhogy állami adminisztrációnk még mindig az „ex-lex“ mocsarában vergődik. Az új képviselőháznak nem lehet tekinteten kívül hagynia azt a követelést, hogy sürgősen gondoskodjék az államháztartás törvényes rendjének helyreállításáról, úgy beszélik, hogy a kormány ez okon a felirati vitát későbbre, talán őszre kívánja halasztatni, első munkául pedig a költségvetési indemnityt és a rendes újoncjavaslatot szavaztatná. Igazoló precedensül hozzák fel, hogy 1906- ban a koalíciós kormány és az új parlament is az ex-lex megszüntetését eléje helyezték a felirati vitának. Mindjárt megjegyezzük, hogy ez az analógia nem áll meg teljesen. Úgy gondoljuk, hogy a mai kormánynak sem épen érdeke, hogy eddigi ex lexes gazdálkodását egy színvonalra helyezzük a Fejérváry-kormány törvénytelen garázdálkodásával. 1906- ban az új koalíciós kormánynak egy undok varangyot kellett kitépnie a fuldokló nemzet torkából. Utólagos indemnityvel kellett kiegyenlítenie az egész 1905-iki év alkotmányellenes költségvetését. A jelenlegi „ex-lex“ már inkább afféle előre nem látott kisiklás, amilyent, sajnos, pártharcaink túlzásai és elemi véletlenségek már többször előidéztek.lyen erejétől kitellett. Alapító levelében hatvan- ezer forintra tette alapítványát s ez után az évenként való kamatfizetést magánjogi kötelezettséggel megígérte. Ez a rendezkedés zavartalanul fennállott már 1825. óta, tehát 1858-ig huszonhárom esztendőn keresztül. Mint jogi intézmény hát szilárdul állt minden lehető támadás ellen. És most Széchenyi az alapítványa után járó kamatok fizetését kereken megtagadta. Amíg fejem — úgymond — vállam között áll, velem el nem olvad és szemem világát a halál köde ki nem oltja: mindaddig arról, mihez jogom van, csak saját magam fogok határozni. E szerint hát — így folytatja elhatározásának kijelentését — én a haza oltárára tett áldozatomnak kamatját azon pillanattól kezdve fizetni nem fogom, mihelyt tapasztalni volnék kénytelen, hogy adományom de facto — valósággal — más vágásba szoríttatnék s nem abba, mely az Akadémia eredeti céljával megegyez, mely nemzet s fejedelem közti törvény által megerősíttetvén, föl is szenteltetett. Csak úgy mellékesen említem itt meg, hogy Széchenyi mig élt, az alapítványi tőkeösszeget az Akadémia kezelése alá be nem adta. Úgy látszik, 1848-ig nem volt fölös heverő pénze, azután pedig az a célszerűnek látszó óvatosság tartotta vissza, melyről levelében szól. Az alapítványi tőkeösszeget, amint tudom, fia, gróf Széchenyi Béla, adta át az Akadémiának ezelőtt 15 évvel, 1895. körül. A levélben erős személyes természetű észrevételek vannak az uralkodóról, Ferenc József császárról. Azt mondja egy helyütt: Kérdem, még föl se jajduljak, midőn látni vagyok kénytelen én, hogy dicső fejedelmi családunk, mint valami baligézet által félrevezetve, népeinek épen Hogy a felirati vitát nem tartották sürgősnek, az is természetes volt akkor, amikor ellenzék sem létezett, a paktumos helyzettel pedig az ország úgyis tisztában volt. Világért sem vonjuk azonban kétségbe, hogy az „ex-lex“ megszüntetése valóban a törvényhozás legsürgősebb kötelessége. Ezt nem is lehet eléggé hangsúlyozni. Ha még annyira eltompult is már a többszörös ismétlés folytán közvéleményünk érzéke az ex-lex veszedelmei iránt, egy parlamentnek, minden parlamentnek, akármilyen parlamentnek éreznie kell azt, hogy az „ex-lex“ egészen közvetlenül a parlament tekintélyének és számbavehetőségének lerontása. A közönség már úgy gondolkodhatik, hogy az ex-lex csak olyan ideiglenes formai hiány, amelytől nem fordul fel a világ, de ép ez az általánossá váló megnyugvás a legerősebb figyelmeztetés rá, hogy az ex-lex minden napja a parlamenti ellenőrzésnek hiábavaló és fölösleges voltát olthatja bele a közmeggyőződésbe. Azért azt mondjuk, kormánypárt is, ellenzék is, ha egyáltalán adnak valamit saját maguk és a parlament méltóságára, sietve töröljék le alkotmányosságunknak ezt a szégyenfoltját. Nem egy ízben ismertük el az obstrukciónak, mint ellenzéki fegyvernek jogát és szükségét. De az ex-lexet sohasem soroltuk az ilyen jogok és szükségek közé. Csak az a kérdés, van-e valami időbeli összeférhetlenség a parlament különböző feladatai között? Vajon az ex-lex haladéktalan kiküszöbölése útját állja-e annak, hogy a parlament hagyományos módon, nyomban véglelegéletrevalóbbját (a magyar nemzetet) mely fiatalságánál és kettétörhetetlen zománcánál fogva legdicsőbb kifejlésre képes, nemcsak kellő figyelemre nem méltatja, sőt azt sajátságaiból kivetkőztetni, elzsibbasztani engedi, — és ekép úgyszólván saját maga alatt vágja a fát.“ Másutt így folytatja: „Úgy vagyok meggyőződve, hogy felséges urunk, a fény által körülsugárzott Ferenc József császár, előbbutóbb, de elvégre bizonyosan át fogja látni, hogy a célba vett amalgamisatioja és németesítése a birodalmi népeknek nem egyéb, mint a mostani államférfiak észficamított theoriája és keserű önmisztificatio.“ — E sorokban a császár iránt némi elismerés, sőt a császárnak némi dicsőítése is van; — mintha a császár előbb-utóbb belátná, hogy a birodalom egységesítése s német lábra állítása nem egyéb, mint államférfiainak elmebetegsége s tudatos ámítása. De ez az elismerés és dicsőítés — amint minden józan elme nyomban észreveszi, nem egyéb, mint látszat, s ha valamennyire egyéb is, legfölebb az elkeseredett szivü legnagyobb magyarnak ravasz szólás-mondása. Voltaképen súlyos vád és szemrehányás holmi édeskés burokban előadva. Olyan eszes államférfi, aminő Széchenyi volt, arra nem gondolhatott, hogy a magyarságot oly vad gyűlölettel üldöző osztrák önkényuralom Haynau akasztófái után nyolc év múlva a maga ösztönéből s a maga erejével jó útra tér. Még erősebb ily természetű gondolatot is tartalmaz a levél, ahol azt mondja, hogy fiatal fejedelmünk, ha látni s hallani akar s ha egyedül saját velejének tanácsát követi és saját száme sugallása után indul, Magyarország tekintetében még Korvin dicső korát is homályba borítandja. Nem ily fennen hangzó szavakkal ! Az Akadémia, írta: EÖTVÖS KÁROLY. XVIII. Széchenyi levelében erős, komoly, sőt keserű ellenzéki, sőt ellenséges támadást látott az osztrák kormány, de legnagyobb részben maga a bécsi császári udvar is. Készakarva mondom az udvart császárinak és bécsinek. Voltaképen ugyan ma is az, de akkor, Haynau után a kilencedik évben, oly időket éltünk, hogy akkor magyar állami létről, magyar királyságról, magyar királyi udvarról vagy magyar kormányról még beszélni se lehetett. Uyes valami intézmény sehol se volt a világon s ha a magyar közélet bármely ismert férfia nyilvánosan ezekről s efélékről eszmélkedett volna, az udvar s az önkényuralmi osztrák hatóságok neheztelését, haragját és gyűlölködését, sőt erőszakos üldözését idézi föl maga ellen. Senki se tudta ezt jobban, mint Széchenyi. Ő a magyarság és hazagság terén Horatius fogalma szerint való férfiúnak, „justus ac tenax propositivir“-nak, méltán tartotta magát s most, amikor a súlyos támadás, a Magyar Tudós Társaság erőszakos elnémetesítésének veszélye fenyegetett, kimagyarázhatlan lelki kínoktól gyötörtetve egészen elvérzett szívvel is, s elmebetegek kórháza fogságában félig eltemetve is, keserűen feljajdul. Hallgasson-e, vagy harsogó szózattal forduljon nemzetéhez? Tétlenül és gyámoltalanul nézze-e el, ami készül, mi történik a magyarság ellen, vagy pedig valami cselvetéssel állja útját a balvégzetnek? Cselekvésre határozta el magát. Olyanra, amilyenre képes volt. Olyan természetűre, ami A Pesti Hírlap mai száma 32 oldal.