Pesti Hírlap, 1910. augusztus (32. évfolyam, 183-207. szám)

1910-08-02 / 183. szám

Budapest, 1910. XXXII. évf. IIS. (11.202.) szám, Kedd, augusztus 9. Szerkesztőség : Budapest, Váci-körút 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in­tézendő. Kiadóhivatal: Budapest, Váci-körut 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel­szólalások intézendők. Előfizetési árak: egész évre .... 28 k. — f. Félévre................14 , — , Negyedévre ... 7 , — , Egy hóra..............2 , 40 t Egyes szám ára 10 f. « Veszedelmes pihenés. Bár harcolunk a sablonok ellen, bizo­nyos tekintetben néha magunk is hódolunk ezeknek. íme, most is, midőn a képviselőház utolsó érdemleges ülését tartotta. írunk arról a sablonos témáról, hogy a parlament meg­kezdette nyári szünetét. Pedig dehogy is most kezdi parlamen­tünk a szünetet. Szünetel az már több mint egy esztendeje. Mert amit képviselőházunk a múlt év tavaszán király és nemzet között kitört nagy válság óta cselekedett, azt mindennek el lehet nevezni, csak parlamenti munkálkodásnak nem. Azért, hogy a sablontól mégis eltérjünk, nem énekeljük meg a munkában kimerült parlament jól megérdemelt nyári pihenőjét. Sőt sürgetve kérdjük, hogy mikor fog már véget érni a képviselőház krónikus szünete és mikor fog megkezdődni a sokat ígért „nem­zeti munka?“ Amit az új képviselőház megválasztása óta elvégzett, az nem volt egyéb, mint meg­szavazása mindannak, amire az állampénztár­nak és a dinasztia érdekének szüksége volt. Pénz- és véradókat szavaztak meg. Midőn miniszterek és képviselők a nyári szünetre üdülni szétmennek, az adó­­végrehajtók most kezdik el igazi működésüket. Alig takarította be a magyar gazda szérűjébe az idei termést, már fölhangzik udvarán az árverelés dobpergése. Ugyan, miféle szünet ez? Ki szünetelhet, ki pihenhet ebben az időszakban? Csak a gaz­dag úr, aki nem dolgozik, csak dolgoztat. Vagy a politikus, aki nem a politikának, ha­nem a politikából él. Ha egy munkától terhes és eredmények­ben gazdag parlamenti év után csinálnánk most mérleget a politikai termésről, akkor még talán volna okunk jó nyaralást és boldog pi­henést kívánni minisztereknek és képviselők­nek. Az idén azonban csak azt konstatálhat­juk, hogy törvényhozásunk mindazt elvégezte, ami a hatalom megerősítésére és gyakorlásá­nak biztosítására szükséges volt, de ezenkívül abszolúte semmit sem produkált. Úgy, hogy sivárab­b politikai esztendeje rég nem volt Magyarországnak, mint az, amelynek száma­dását most lezárjuk. Sőt még a távoli jövendő ködében sem dereng semmi biztató sugár, hogy jobb lesz ezentúl, mint eddig volt. A most bezárult poli­tikai viták egész szónoklati anyagából nem vagyunk képesek kihámozni annyi pozitív adatot, ami a kormánynak bárminő teremtő és alkotó munkaprogrammjára engedne követ­keztetni. Távol állunk attól, hogy minden áron ellenzéki politikát csináljunk. Hiszen a meddő politizálást másoknál is mindig elítéltük. De hol van az a megrögzött kormánypárti ember, aki bármelyik miniszter beszédéből is ki tudta venni, hogy mit akar tenni a saját reszortjá­ban? Az igazán munkásember ugyanis úgy szokott cselekedni, hogy — ha csak nem beteg — akkor a vakációját sem szokta tétlenül töl­teni, hanem vagy tanulmányoz valamit, vagy dolgozik valamit, mint mondani szokás: „ön­magának“. Az egyes munkásembereknek ez az ön­kéntes jó szokása igazán kötelező volna egy olyan pártra és kormányra, mely a nemzeti munka hangzatos és pretenziós nevét vette föl. Elvárhattuk volna a „nemzeti munka“ kormányától, hogy mikor a parlament szü­netet ad neki, akkor halljunk valami jót a vakáció előkészítő munkájáról. A régi jó időkben olvasni lehetett az új­ságokban, hogy ez vagy az a miniszter a nyár folyamán ezt vagy azt a reformot készíti elő. Volt államférfi, ki szinte mohón várta a parlamenti szünetet, hogy ezt az igazi politi­kai teremtő munkára fordíthassa. Ez az időszak ugyanis az, mikor a meddő politizálás nem gátolja a teremtő po­litika munkáját. Ilyen időszakban juthatnak a reformerek és a referensek a miniszterekhez. Ilyenkor lehet ezekkel nyugodtan beszélni esz­mékről és komoly tervekről is. S ilyenkor adattak ki a megbízások a kodifikátoroknak, hogy paragrafusokba szedjék a reformeszmé­ket .. . Az idén minderről semmit sem hallani. Most igazán szünetel minden és mindenki. De fájdalom, szünetel a nemzet fejlődése is. Ha mi minden tekintetben kész állam volnánk, akkor meg volna engedhető a szü­netelés a politika teremtő munkájában. De mi félbenmaradt állam vagyunk minden tekin­tetben. Nálunk a munkának szünetelése ha­sonlít a halálhoz. Pihenni csak a jól végzett munka után lehet és szabad. Ez a kormány pedig egyéb munkát eddig nem végzett, mint hogy letörte a nemzetet. A szünetelés lethargikus álmából tehát a lázas munka zakatolásával kellene a nemzetet fölébreszteni. Az Isten fia és az ördög fia. VI. Hadüzenet. Kis ideig még egy helyben állva beszél­gettek a bányáról, azután Helén elővette az óráját s még egyszer kezet fogott Lévivel. — Most már fenn a földön van dolgom, — mosolygott — ahol szomszédok leszünk. Az iskola közvetlenül a mi lakásunk is mellett van. Egy kanyarulatnál eltűnt a fiatal ember szeme elöl, aki egyedül indult el a bánya nyirkos és kanyargós utain s amerre ment, a munkások hullaszerü arcából lázas fényű megalázott rabszemek tekintete kisérte. — Ki ez? — kérdezték egymástól s a nélkül, hogy feleletet kaptak volna, követték tekintetükkel, amíg egy-egy újabb kanyarulat­nál el nem tűnt. És a fiatal ember elgondol­kozva, nehéz szívvel nézte őket, akik vala­mennyien satnya testűek voltak és korai ha­lálra ítéltek. Szíve összeszorult, míg a tizenkét­­tizenhárom esztendős, dolgozó gyerekeket néz­te, amint ezek a földből kifejtett szenet a nehéz kosarakba rakták és a síneken járó szekerek­re kiborították. A piszkos, durva ingeken ke­resztül mint­a­­szögek álltak ki a gyerekek váll- és lapocka­csontjai, nagy, hólyag for­májú fejük többnyire ijesztően sovány, skrof­­lis nyakukon ült és Lövi egy helyen megállt, hátát a nyirkos falnak támasztotta és keserű­ségében majd felkiáltott. — Jártok ti iskolába? — szólított­ meg egy gyereket. — Nem. — volt a válasz. — De jártatok? — Nem. — Hát nem tudtok írni, olvasni? —­­Vein. — Te az apád csak tud? —­­­em tud. Lévivel forgott a világ. Tovább ment s egy sze­mközt jövő öreg embert állított meg. — Mondja, kérem, igaz az, hogy ezek közül a gyerekek közül egy se járt iskolába és az apjuk sem tud írni, olvasni? — Igaz, — bólintott az öreg ember egy kicsit csodálkozva, de inkább közönyösen és tovább ment. De alig lépett kettőt, visszafor­dult és mindaddig nézte a fiatal embert, míg csak látta. Azután ő is tovább ment s egyene­sen a szerszámtartó-kamrának tartott és ki­nyitotta. Itt a falnak egy mélyedésében primi­tiv, fából faragott apró Mária-szobor állt, alatta egy bányászlámpa pislogott s e mellett kerek fatálban szenteltvíz állt. Az öreg ember belemártotta ujját a tálba, térdet hajtott a szobor előtt, egy nagyot sóhajtott és keresztet vetett magára. S ment tovább a dolga után. Lévi bejárta a bányát, de Princcel nem találkozott s egy gyerekkel felvitette magát a napvilágra. Megmagyarázta­tta, merre van az iskolaépület s arra tartott. Sárgára meszelt, egyemeletes, új épület volt az iskola. Ez földszint s a tanító két szo­bája az emeleten. Lévi megnézte a tantermet s nem volt ellene semmi kifogása. Világos, száraz, nagy ablakokkal­­ellátott terem volt, egy térképpel, számológéppel és nagy irótáb­­lával. Mikor mindent megnézegetett, az egyik ablakból a vidéket vette szemügyre. A föld­szinti ablakból nem sokat látott, legfeljebb a kerek, hullámos vonalakkal egymáshoz fűzött hegyeket, melyek mint láncszemek fogták kö­rül a hámort s az egész bányatelepet. Lévi amíg nézegette ezeket a hegyeket, önkéntelen gyűlöletet érzett irántuk és felsóhajtott. — Olyanok vagytok, mint valami börtönőrök, egy láthatatlan, felsőbb hatalom szolgálatá­ban! — Az erős, déli napfény minden tüzével ráfeküdt a kerek hegyek csúcsaira s még a há­mor roppant kéményein felszálló füstöt is megvilágositotta és átfestette. A nagy ablak­táblák üvegein szikrázva égtek a sugarak s az igazgatói és hivatalnok-lakások épületein, mint az égő spanyolviaszk, összefogva csillog­tak a vörös cserepek. Ez a nagy, diadalmas fény és forróság tetszett Lévinek s a levegőt tompa zúgással, morgással, sistergéssel, gőz­­fütyöléssel és kalapácsütések hangjával be­töltő zaj. A szépen parkírozott utakon sehol egy lézengő alak, komor, ünnepélyes az egész telep, mintha valami nagy ünnepre készülne az épületek falai között. Pedig Lévi már tudta és érezte, hogy e falak között nem ismerik az emberek az ünnepnapokat, hogy itt egy szaka­datlan, gyötrelmes munka folyik földön és föld alatt, éjjel-nappal változatlanul s hogy itt a civilizált világtól különválva egy barbár életnek szégyenteljes, siralmas nyomorúsága fölött suhog a korbács. A fiatal­ember már látta és tudta egy pár óra alatt, hogy itt egy Fáraó-szerű­ methodus kormányoz: a milliók­ egyért­­és tehetetlen fájdalmában sírni szere­tett volna. Innét fölment az emeletre, lakásába, ahová már előbb felhozták a kofferjét. Két est- A Pesti Hírlap mai száma 36 oldal.

Next