Pesti Hírlap, 1910. december (32. évfolyam, 299-312. szám)

1910-12-16 / 299. szám

Budapest, 1910_____________________ XXXII. évfolyam, 299. (11.298 ) szám­­____________Péntek, december 16. Előfizetési árak: Szerkesztésé:*: Egész évre..........28 K — | _ _ Budapest, Váci­ körút 7i Félévre..............]f„—„ gP®| ff ff ____ _____ i. em»i»«. K «• Dp(TI |||Q| JR ZZZ. Egyes szám ára 10 | B ff" 11 | | § |Ft| M fl| Budapest. Váci­ körút 73 Hirdetések dijszabás szerint. fi l|i fUH lg || ______ g g g g iL JPC g Telefon 36—fa Az apró hirdetések­re vonatkozó TM ® H ■ ■ B TM H — minden tudnivaló a 32-ik v Megjelenik k­étfi kk­$t*t a T'l oldalon olvasható. minden Ba?. Letartóztatások* A betegség letagadása és eltitkolása nem gyógyítja a bajt. Be kell őszintén, vallanunk, hogy Magyarországon nagyon sok üldözésnek van kitéve minden adófizető polgár. Az egyéni szabadságot nagyon kevéssé tisztelik nálunk. Sokszor ártatlanul is üldözik a hatóságok az embereket, az újságok pedig meghurcolják. Ez a régi panasz, amelynek mi is már ismé­telten kifejezést adtunk, most már konkrét alakot öltött a főváros közigazgatási bizottsá­gának ülésén, ahol Vázsonyi Vilmos szemére lobbantotta a rendőrségnek, hogy egyes tiszt­viselők könnyelműen letartóztatnak embere­ket, akiket azután a bíróság szabad­lábra he­lyez. Ezenfelül olyan információkkal szolgál a rendőrség részben hivatalos úton, részben pe­dig privátim az újságíróknak, amelyek által tisztességes emberek is meghurcoltatásnak vannak kitéve. Boda Dezső főkapitány e visszaélések legnagyobb részét visszahárította a sajtóra, amelynek egy része szenzációban utazik, a másik részét pedig úgy akarja paralizálni, hogy soros ügyésznek kirendelését kéri a rend­őrség mellé, hogy a letartóztatás dolgában ne egyedül a rendőrség intézkedjék, hanem az ügyészség irányítsa azt. Ilyen módon legalább is a felelősség a rendőrségről az ügyészségre hárulna. Kétségtelen dolog, hogy már valósággal botránynyá fajult a magánemberek üldöztetése s hogy szigorú törvényhozási rendelkezésekkel kell segíteni a bajon. Azzal ugyanis nem oldjuk meg a kérdést, ha sajtó és hatóság egymás nyakába vakrjuk a felelősséget. Akár hivatalos személyiség, akár magán­ember legyen az, aki ártatlanul egyéneket és családokat a nyilvánosság előtt meghurcol, bepiszkol és megrágalmaz, annak bűnhődnie kell. Még­pedig oly módon, hogy a büntetés hasonló visszaélésektől mindenkit elrettentsen. Miután a budapesti ügyvédi kamara is foglalkozott a rendőrségi letartóztatások kér­désével, elsősorban is erre vonatkozólag kell kijelentenünk, hogy a főkapitány úr indítvá­nyát, vagyis a rendőrség mellé egy soros ki­rályi ügyésznek kirendelését nem tartjuk ele­gendőnek és megfelelőnek. A kérdésnek ezt a részét csakis egy vizsgálóbírónak kirendelésé­vel véljük megoldhatónak. Az ügyészek végre is épen úgy a min­denkori kormánytól függenek, akárcsak a fővárosi rendőrség. Az egyéni szabadság vé­delmére tehát semmiféle garanciát sem nyújt az, hogy a kormánynak egy közege, a rendőr­tisztviselő mellé a kormánynak egy másik kö­zegét, a királyi ügyészt, rendeljék. Csak a füg­getlen bíróban bízhat igazán az állampolgár. Hogyha tehát kirendelnek valakit a rendőrség mellé, akkor nagyon félszeg intéz­kedés volna soros ügyésznek kirendelése. Ugyanezzel a fáradsággal ki lehet már ren­delni egy vizsgálóbírót is. Azt a kifogást, amit esetleg talán ez in­dítványunk ellen tennének, hogy nincs ele­gendő vizsgálóbíró, nem fogadjuk el. Mert ahol szükség van erre, tessék a személyzetet szaporítani. Végre is az államnak kötelessége gondoskodni olyan személyzetről is, mely polgárait védelmezze és nemcsak olyan hiva­talnokokról, akik az adófizető polgárokat ül­dözzék. Szomorúan tapasztaljuk más téren is, hogy annyira túltengett már a bürokratizmus Magyarországon, hogy kezdik az államot úgy berendezni, mintha ennek más feladata nem volna, mint hogy a polgároktól az adót be­hajtsa, őket megsarcolja, megrendszabályozza, bírságolja és büntesse. Kezdik egészen elfelej­teni, hogy az állam tulajdonképeni célja és egyetlen feladata a polgárok védelme. Innen magyarázható, hogy sok tisztvi­selő, akinek kezében hatalom van, könnyel­műen él, vagy vissza is él azzal, s basáskodik a hozzákerült emberekkel. Különösen a buda­pesti rendőrségnél akadt mindig sok olyan tisztviselő, aki szereplési mániából folyton megiratta újságokban a neki kiosztott ügyet s így a hivatalos titkot is elárulta és hozzájárult családok meghurcolásához. Amit most a fővárosi közigazgatási bi­zottság és az ügyvédi kamara oly sok botrá­nyos eset után felpanaszolnak, a Pesti Hírlap már évekkel ezelőtt szóvá tette. Évekkel ezelőtt írtuk már e helyen a következőket: „Az előzetes letartóztatások lehetőségét meg kell nehezíteni. Az a majdnem korláto­zatlan letartóztatási jog, ami nálunk van, egyenes felhívás a rendőri önkény elkövetésére. Micsoda abszurdum az is, hogy míg a házku­tatáshoz, vagyis ahoz, hogy a gyanúsítottnak lakásába bemenjenek a rendőrök, bírói végzés kell, addig ahoz, hogy magát a gyanúsítottat lecsukják, nem kell bírói végzés, elég egy kis kezdő rendőr tisztviselő! Mai törvényeink ér­telmében bárkit, teljesen ártatlanul le lehet tartóztatni, ezáltal erkölcsileg és anyagilag örökre tönkre lehet tenni. A kárvallott semmi­féle elégtételt a világon nem kaphat“. A. gazember, A „Kelemen Testvérek“ nagykereskedő cég feje, Kelemen Tamás íróasztala előtt ült, a mai postán érkezett leveleket bontogatva föl, mikor bejött öcscse, a cégtárs, aki azonban tulajdon­kép csak olyan alárendelt személy­nek tekintette magát. Hiszen ő csak a bátyja jóvoltából volt társ ebben a sokágú nagy üzlet­ben, melyet Kelemen Tamás alapított har­mincöt évvel ezelőtt, eleinte csak kicsiben, az­tán mindig jobban terjeszkedve, míg végre el­érte az mostani nagyságát. Most már a hetven év felé járt az öreg úr, de még mindig maga intézte fáradhatatlan erélylyel az egész üzlet vezetését. Öcscse, aki tizenöt évvel volt fiatalabb, alig volt egyéb, mint első segéd. Semmit nem tett a maga fejé­től s a legapróbb dolgokban is megkérdezte: — Hogy gondolnád? Hogy tartod jobb­nak?Megszokta a bátyja tekintélyét s úgy né­zett föl rá, mint valami felsőbb lényre, aki csupa okosság, pontosság, becsületesség. A legszigorúbb becsület, az volt a cégnek jelszava. Aszerint intéztek mindent. Ennek a korlátai közt nevelte föl Kelemen Tamás az öcsücsöt is. Mert ő nevelte. A fiú alig volt tíz éves, mikor árvaságra jutott, Tamás pedig már akkor huszonöt éves volt. Most igaz hogy már ő is túlment az öt­ven éven s már nagy gyermekei voltak (Ta­más nőtlen maradt), de még mindig olyan szinte fiúi tisztelettel viseltetett a bátyja iránt. Félénken betette az ajtót s megállt egy percig, míg bátyja, elolvassa a kezében tartott­ levelet. Zavart is volt, mert nagyon kellemet­len esetet kellett bejelentenie. Olyan esetet, amilyen még nem fordult elő a „Kelemen Testvérek“ üzletében fennállása óta. Itt nagyon megválogatták az alkalmazot­takat és idáig nem is volt panasz senkire, an­nál megdöbbentőbb volt, hogy most akadt egy, aki így megfelejtkezett a becsületről. — Sipos Gyula nyolcszáz koronát sik­kasztott. Mit csináljak vele? Értesítsem a rendőrséget, hogy jöjjenek ide és tartóztas­sák le? — Küldjed be hozzám, — szólt az öre­gebb cégfőnök. Öcscse csodálkozva nézett rá. Nem ér­tette, mit akar beszélni bátyja a sikkasztóval. — Már bevallotta bűnösségét. — Csak küldjed be, — ismételte a bátyja. A fiatal­ember bejött. Nagyon sápadt volt és remegett. Kelemen Tamás éles, vizsgáló pillantás­sal nézett végig rajta, aztán komoly, de jó­akaratos hangon szólt hozzá: — Nincs önnek talán szüksége előlegre? A fiatal­ember egész testében megrázkó­dott. Látszott, hogy nem ezt várta. Szólni akart, de nem bírt, annyira meg volt zava­rodva. Az öreg úr úgy tett, mintha nem is venné észre a fiatal segéd rettenetes lelkiállapotát, ámbár bozontos szemöldökei alól folyvást éle­sen figyelte. — Úgy gondolom, hogy önnek most na­gyon jól esnék, ha előleget kapna. A­ fiatal ember lehajtotta fejét, könny szö­kött a szemébe s egyszerre hangos zokogásra fakadt és térdre borult. — Izgalom! — rebegte fuldokolva. — No, no, — szólt a főnök, — nem kell azért mindjárt térdre esni és sírni. Hát szük­sége van előlegre. Mennyi kell? Elég lesz nyolcszáz korona? Mondjuk nyolcszázötven. Itt van. S kihúzta nagy bőrtáskáját és leolvasott belőle nyolszázötven koronát. — Vegye és most menjen, folytassa a dolgát. Ne vesztegessük az időt. — Oh, uram! oh, Kelemen úr! — rebegte a fiatal­ember, akinek úgy rémlett, mintha mindezt csak álmodná. — Jó, jó, — szólt Kelemen úr, — de most szól se többet. Sok a dolgom. És maga is menjen dolgára. Mikor a fiatal segéd kiment, bejött az ifjabb cégtárs, Kelemen Bertalan. — Mit végeztél vele? — Nyolcszáz­ötven korona előleget ad­tam neki, — felelt Tamás úr. Öcscse hüledezve szólt: — Előleget? Nyolcszázötven koronát? A sikkasztónak? — Az elsikkasztott pénzt valószínűleg még a mai nap folyamán helyére teszi, — vá­laszolt az öreg úr. — Te pedig légy szives tud­tára adni azoknak, akik netán valamit tud­nak a dologról, hogy egyszerűen tévedés volt a számadásban. — Hát nem csuka­tjuk be a gazembert? — szólt fölháborodva a fiatalabb cégtárs. — Nem. — felelt az öregebb. — El sem kergetjük innen? A Festi Hírlap mai száma 36 oldal.

Next