Pesti Hírlap, 1910. december (32. évfolyam, 299-312. szám)
1910-12-16 / 299. szám
Budapest, 1910_____________________ XXXII. évfolyam, 299. (11.298 ) szám____________Péntek, december 16. Előfizetési árak: Szerkesztésé:*: Egész évre..........28 K — | _ _ Budapest, Váci körút 7i Félévre..............]f„—„ gP®| ff ff ____ _____ i. em»i»«. K «• Dp(TI |||Q| JR ZZZ. Egyes szám ára 10 | B ff" 11 | | § |Ft| M fl| Budapest. Váci körút 73 Hirdetések dijszabás szerint. fi l|i fUH lg || ______ g g g g iL JPC g Telefon 36—fa Az apró hirdetésekre vonatkozó TM ® H ■ ■ B TM H — minden tudnivaló a 32-ik v Megjelenik kétfi kk$t*t a T'l oldalon olvasható. minden Ba?. Letartóztatások* A betegség letagadása és eltitkolása nem gyógyítja a bajt. Be kell őszintén, vallanunk, hogy Magyarországon nagyon sok üldözésnek van kitéve minden adófizető polgár. Az egyéni szabadságot nagyon kevéssé tisztelik nálunk. Sokszor ártatlanul is üldözik a hatóságok az embereket, az újságok pedig meghurcolják. Ez a régi panasz, amelynek mi is már ismételten kifejezést adtunk, most már konkrét alakot öltött a főváros közigazgatási bizottságának ülésén, ahol Vázsonyi Vilmos szemére lobbantotta a rendőrségnek, hogy egyes tisztviselők könnyelműen letartóztatnak embereket, akiket azután a bíróság szabadlábra helyez. Ezenfelül olyan információkkal szolgál a rendőrség részben hivatalos úton, részben pedig privátim az újságíróknak, amelyek által tisztességes emberek is meghurcoltatásnak vannak kitéve. Boda Dezső főkapitány e visszaélések legnagyobb részét visszahárította a sajtóra, amelynek egy része szenzációban utazik, a másik részét pedig úgy akarja paralizálni, hogy soros ügyésznek kirendelését kéri a rendőrség mellé, hogy a letartóztatás dolgában ne egyedül a rendőrség intézkedjék, hanem az ügyészség irányítsa azt. Ilyen módon legalább is a felelősség a rendőrségről az ügyészségre hárulna. Kétségtelen dolog, hogy már valósággal botránynyá fajult a magánemberek üldöztetése s hogy szigorú törvényhozási rendelkezésekkel kell segíteni a bajon. Azzal ugyanis nem oldjuk meg a kérdést, ha sajtó és hatóság egymás nyakába vakrjuk a felelősséget. Akár hivatalos személyiség, akár magánember legyen az, aki ártatlanul egyéneket és családokat a nyilvánosság előtt meghurcol, bepiszkol és megrágalmaz, annak bűnhődnie kell. Mégpedig oly módon, hogy a büntetés hasonló visszaélésektől mindenkit elrettentsen. Miután a budapesti ügyvédi kamara is foglalkozott a rendőrségi letartóztatások kérdésével, elsősorban is erre vonatkozólag kell kijelentenünk, hogy a főkapitány úr indítványát, vagyis a rendőrség mellé egy soros királyi ügyésznek kirendelését nem tartjuk elegendőnek és megfelelőnek. A kérdésnek ezt a részét csakis egy vizsgálóbírónak kirendelésével véljük megoldhatónak. Az ügyészek végre is épen úgy a mindenkori kormánytól függenek, akárcsak a fővárosi rendőrség. Az egyéni szabadság védelmére tehát semmiféle garanciát sem nyújt az, hogy a kormánynak egy közege, a rendőrtisztviselő mellé a kormánynak egy másik közegét, a királyi ügyészt, rendeljék. Csak a független bíróban bízhat igazán az állampolgár. Hogyha tehát kirendelnek valakit a rendőrség mellé, akkor nagyon félszeg intézkedés volna soros ügyésznek kirendelése. Ugyanezzel a fáradsággal ki lehet már rendelni egy vizsgálóbírót is. Azt a kifogást, amit esetleg talán ez indítványunk ellen tennének, hogy nincs elegendő vizsgálóbíró, nem fogadjuk el. Mert ahol szükség van erre, tessék a személyzetet szaporítani. Végre is az államnak kötelessége gondoskodni olyan személyzetről is, mely polgárait védelmezze és nemcsak olyan hivatalnokokról, akik az adófizető polgárokat üldözzék. Szomorúan tapasztaljuk más téren is, hogy annyira túltengett már a bürokratizmus Magyarországon, hogy kezdik az államot úgy berendezni, mintha ennek más feladata nem volna, mint hogy a polgároktól az adót behajtsa, őket megsarcolja, megrendszabályozza, bírságolja és büntesse. Kezdik egészen elfelejteni, hogy az állam tulajdonképeni célja és egyetlen feladata a polgárok védelme. Innen magyarázható, hogy sok tisztviselő, akinek kezében hatalom van, könnyelműen él, vagy vissza is él azzal, s basáskodik a hozzákerült emberekkel. Különösen a budapesti rendőrségnél akadt mindig sok olyan tisztviselő, aki szereplési mániából folyton megiratta újságokban a neki kiosztott ügyet s így a hivatalos titkot is elárulta és hozzájárult családok meghurcolásához. Amit most a fővárosi közigazgatási bizottság és az ügyvédi kamara oly sok botrányos eset után felpanaszolnak, a Pesti Hírlap már évekkel ezelőtt szóvá tette. Évekkel ezelőtt írtuk már e helyen a következőket: „Az előzetes letartóztatások lehetőségét meg kell nehezíteni. Az a majdnem korlátozatlan letartóztatási jog, ami nálunk van, egyenes felhívás a rendőri önkény elkövetésére. Micsoda abszurdum az is, hogy míg a házkutatáshoz, vagyis ahoz, hogy a gyanúsítottnak lakásába bemenjenek a rendőrök, bírói végzés kell, addig ahoz, hogy magát a gyanúsítottat lecsukják, nem kell bírói végzés, elég egy kis kezdő rendőr tisztviselő! Mai törvényeink értelmében bárkit, teljesen ártatlanul le lehet tartóztatni, ezáltal erkölcsileg és anyagilag örökre tönkre lehet tenni. A kárvallott semmiféle elégtételt a világon nem kaphat“. A. gazember, A „Kelemen Testvérek“ nagykereskedő cég feje, Kelemen Tamás íróasztala előtt ült, a mai postán érkezett leveleket bontogatva föl, mikor bejött öcscse, a cégtárs, aki azonban tulajdonkép csak olyan alárendelt személynek tekintette magát. Hiszen ő csak a bátyja jóvoltából volt társ ebben a sokágú nagy üzletben, melyet Kelemen Tamás alapított harmincöt évvel ezelőtt, eleinte csak kicsiben, aztán mindig jobban terjeszkedve, míg végre elérte az mostani nagyságát. Most már a hetven év felé járt az öreg úr, de még mindig maga intézte fáradhatatlan erélylyel az egész üzlet vezetését. Öcscse, aki tizenöt évvel volt fiatalabb, alig volt egyéb, mint első segéd. Semmit nem tett a maga fejétől s a legapróbb dolgokban is megkérdezte: — Hogy gondolnád? Hogy tartod jobbnak?Megszokta a bátyja tekintélyét s úgy nézett föl rá, mint valami felsőbb lényre, aki csupa okosság, pontosság, becsületesség. A legszigorúbb becsület, az volt a cégnek jelszava. Aszerint intéztek mindent. Ennek a korlátai közt nevelte föl Kelemen Tamás az öcsücsöt is. Mert ő nevelte. A fiú alig volt tíz éves, mikor árvaságra jutott, Tamás pedig már akkor huszonöt éves volt. Most igaz hogy már ő is túlment az ötven éven s már nagy gyermekei voltak (Tamás nőtlen maradt), de még mindig olyan szinte fiúi tisztelettel viseltetett a bátyja iránt. Félénken betette az ajtót s megállt egy percig, míg bátyja, elolvassa a kezében tartott levelet. Zavart is volt, mert nagyon kellemetlen esetet kellett bejelentenie. Olyan esetet, amilyen még nem fordult elő a „Kelemen Testvérek“ üzletében fennállása óta. Itt nagyon megválogatták az alkalmazottakat és idáig nem is volt panasz senkire, annál megdöbbentőbb volt, hogy most akadt egy, aki így megfelejtkezett a becsületről. — Sipos Gyula nyolcszáz koronát sikkasztott. Mit csináljak vele? Értesítsem a rendőrséget, hogy jöjjenek ide és tartóztassák le? — Küldjed be hozzám, — szólt az öregebb cégfőnök. Öcscse csodálkozva nézett rá. Nem értette, mit akar beszélni bátyja a sikkasztóval. — Már bevallotta bűnösségét. — Csak küldjed be, — ismételte a bátyja. A fiatalember bejött. Nagyon sápadt volt és remegett. Kelemen Tamás éles, vizsgáló pillantással nézett végig rajta, aztán komoly, de jóakaratos hangon szólt hozzá: — Nincs önnek talán szüksége előlegre? A fiatalember egész testében megrázkódott. Látszott, hogy nem ezt várta. Szólni akart, de nem bírt, annyira meg volt zavarodva. Az öreg úr úgy tett, mintha nem is venné észre a fiatal segéd rettenetes lelkiállapotát, ámbár bozontos szemöldökei alól folyvást élesen figyelte. — Úgy gondolom, hogy önnek most nagyon jól esnék, ha előleget kapna. A fiatal ember lehajtotta fejét, könny szökött a szemébe s egyszerre hangos zokogásra fakadt és térdre borult. — Izgalom! — rebegte fuldokolva. — No, no, — szólt a főnök, — nem kell azért mindjárt térdre esni és sírni. Hát szüksége van előlegre. Mennyi kell? Elég lesz nyolcszáz korona? Mondjuk nyolcszázötven. Itt van. S kihúzta nagy bőrtáskáját és leolvasott belőle nyolszázötven koronát. — Vegye és most menjen, folytassa a dolgát. Ne vesztegessük az időt. — Oh, uram! oh, Kelemen úr! — rebegte a fiatalember, akinek úgy rémlett, mintha mindezt csak álmodná. — Jó, jó, — szólt Kelemen úr, — de most szól se többet. Sok a dolgom. És maga is menjen dolgára. Mikor a fiatal segéd kiment, bejött az ifjabb cégtárs, Kelemen Bertalan. — Mit végeztél vele? — Nyolcszázötven korona előleget adtam neki, — felelt Tamás úr. Öcscse hüledezve szólt: — Előleget? Nyolcszázötven koronát? A sikkasztónak? — Az elsikkasztott pénzt valószínűleg még a mai nap folyamán helyére teszi, — válaszolt az öreg úr. — Te pedig légy szives tudtára adni azoknak, akik netán valamit tudnak a dologról, hogy egyszerűen tévedés volt a számadásban. — Hát nem csukatjuk be a gazembert? — szólt fölháborodva a fiatalabb cégtárs. — Nem. — felelt az öregebb. — El sem kergetjük innen? A Festi Hírlap mai száma 36 oldal.