Pesti Hírlap, 1911. június (33. évfolyam, 128-153. szám)

1911-06-01 / 128. szám

I. II Találkozó. Az utcasarkon nagy, vöröstéglás iskola­­épület, szemben vele sokemeletes bérház, előtte keskeny és poros kertfélével. Az utca végéről sötétzöld lombok integetnek , ott már a Város­liget kezdődik. Közelről nézve ott is csak tikkadt a levegő, csenevész a fa és lehangoló a lárma, de a koranyári fővárosi képzelet hű­vös, félhomályos és titokzatos erdőcskét sejt minden távoli zöld színfoltban. Junius van : a Stefánia-út felé gördülnek még a fogatok, de az aszfaltba már gyengén belenyomódik az ember lábnyoma. Junius van : még nem sok ablakra van rázárva a vasredőny, de az utcán többségben vannak már a panama­kalapok és a nem egészen egyenes, de annál hegyesebb cipősarkok. Junius van és Katona Kálmán végre találkozót kapott az ideáljától, azt várja itt, a vörös polgári leányiskola előtt, szemben a vasrácsos növénybörtönnel, amely­ben ijedt arcú gipsztörpék és vörös majolika­gombák is nőnek. Katona Kálmán szép fiú és a bankjának amennyi írógépes kisasszonya van, az mind szerelmes bele. Ő azonban nem kollégától kapott ma rendez-voust, hanem előkelő papája, zsúrtársaságbeli úri kisasszonytól, aki például áprilisban még semmiesetre sem jött volna el a Bajnok­ utca külső részeire. Júniusban azon­ban az emberek megkevesbednek itthon és az ittmaradtak összébb szorulnak, bizalmasabbak lesznek. Vérthes Ella őnagysága a szavaival félig tréfásan, de a szemével egészen komolyan ígérte tegnap, hogy eljön és Kálmán úr — bár félórával később van már a kitűzött időnél — Budapest, 1911. Csütörtök, junius , előfizetési Árak : Egész évre .... Félévre............ Negyedévre .... Egy hóra ......... 2­­40., Egyes szám ára 10 f. Hirdetések díjszabás szerint Az apró­hirdetésekre vonatkozó minden tudnivaló a 32-ik­­oldalon olvasható. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Váci-körút 73. I. emelet. Telefon 26—45. KIADÓHIVATAL: Budapest, Váci-körút 78. Telefon 26—40. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. A király elutazása. Sajátságos szorongás érzetével kísértük királyunk gödöllői tartózkodását. A magyar­ Aranjueznek szép napja régen beborult. Hosz­­szú, hosszú idő után láthatta ez a gödöllői kastély, melyet a nemzet a kiegyezés mézes napjaiban ajándékozott királyának, újra fel­séges gazdáját. Ez a váratlan tavaszi kirán­dulás a késő aggság szakában, amikor meg­rögzött szokások, testi gyarlóságok nehézzé tesznek minden helyváltoztatást, megható vo­nással, boldogabb időkre való emlékezéssel szí­nezte a király gödöllői tartózkodását. Hiszen nem kétséges többé, hogy az egészség ápolásá­nak fokozott szüksége volt a több heti gödöllői sejournak legfőbb indító oka. Mindennap olvashattuk a nyomatékos­­nál­ nyomatékosabb bulletineket, amelyek a ki­rály jó egészségéről, vagy legfölebb jelenték­telen, pillanatnyi bántalmakról adtak hírt a világnak. Örömmel győződhettünk meg, hogy a mi királyunk a szívós fából alkotott, valóban felséges öregek fajtájához tartozik. De azt is észre kellett vennünk, hogy aggodalom és óvatosság kíséri immár minden léptét. Tagad­­hatlanul az a gond lebeg fölötte fekete ár­nyékkal, amely számlálja a napokat. Igen, számlálják a napokat ott és ahol féltőn fo­hászkodnak királyunk éltének és uralmának megnyújtásáért, de még inkább számlálják olyan helyeken, ahol nyilvánvalóan az elke­­rülhetlen sorsrendeléshez kapcsolják a válto­zás vérmes reménységeit. Valóban, bizonyos tolakodó kommentálás zümmögött egyre a ki­rály gödöllői tartózkodása körül és igyekezett az általános meleg érdeklődésbe nyugtalanító gondolatokat belevetni. Nemcsak, hogy alap­talan híreket terjesztettek a király egészsége felől, de meghökkentő politikai föltevéseket is kapcsoltak hozzája. A király lejövetelekor még szélt­ben terjesztették, hogy a király ez idő szerint politikai köreinkkel kivan közvet­lenebb érintkezésbe jutni, magyarán mondva, a véderőjavaslatok tárgyalására a megfelelő hangulat-preparálást akarná elősegíteni. En­nek ugyan semmi nyomát sem vehettük. Ahelyett azonban majd Bécs, majd Prága fe­lől riasztották fel a közönséget szomorú holló­­károgással, majd ilyen, majd amolyan alakban hirdetve, hogy a király kénytelen lesz megren­dült egészségére való tekintettel uralkodói fel­adatainak nagy részét a trónörökösre átru­házni. El is árulták nekünk az osztrák ke­resztény-szociális forrásokon hápogó kacsák, milyen medret szeretnének ott vágni a jövő folyójának. A király pedig a holnapi napon elhagyja Gödölőtt és országunkat. Ha féltő szorongással nézzük, amíg közöttünk időzött, a búcsúzás pillanata annál inkább a nagy kérdések és a nehéz kétségek zaját veri föl a magyar közön­ség szívében. Rágondolunk az emberi élet természeti törvényére és tudjuk, hogy az erő leghosszabb napja után hirtelenebbül következ­­hetik a gyöngeség szürkülete és a sír éjjele. Akármi felületes képzelgéseken alapul is, nem lehet ignorálni azt a közhiedelmet, hogy az az éj, amely királyunk éltehunytára következnék, nagy viharokkal fenyegeti nemzeti életünket. Hogy a gondviselés nemcsak számos évvel teljes bizalommal és önérzetes mosolylyal vá­rakozik rá. Végre pontosan ötven perccel később, mint ígérte, feltűnik a rózsaszínű vászonruha az utcasarkon. Ella édes, ma határozottan édes. A fején pici, hegyes kalap, a lábán nagy­­csattos lakkcipő. De az arca sápadt egy kicsit, félénken, szinte bujkálva jön és a magatartásá­ról még egy elemista gyerek is láthatja, hogy találkozója van valakivel. Katona Kálmánnak most még tetszik a dolog. Megcsókolja a keztyűs, meleg kis kezet: először teszi, de ilyenkor úgy illik, amiből világosan kitűnik, hogy a nem illő dolgoknak, mint például a rendez-vous, szintén meg van a maguk illemtana. Azután tanácstalanul áll­nak meg és nézik egymást. — Hová menjünk? — kérdezi végre Kálmán félénken. Itt nem maradhatunk . . . — Menjünk sétálni a Városligetbe. Elindulnak. Egy pár lépést tesznek csak, azután a leány hirtelen megáll. — Mlyen meggondolatlanok vagyunk mi, hogy ezen az elhagyatott utcán járunk. Ha va­laki meglátna itt egyedül, kettesben . . . Men­jünk ki az Andrássy-útra. Az Andrássy-út­ca messze van innen és Katona Kálmánnak az a szerény véleménye, hogy ott jóval könnyebben megláthatja őket valami ismerős. A leány azonban nem enged. — Ott, — vélekedik, — bátran megfor­dulhat akárki. Találkozhattunk véletlenül is . . . Mire kiérnek, Kálmánnak melege van, az új cipője is szorítja és ennél fogva egy kicsit rosszkedvű lesz. De ami nagyobb baj, a leány nyújtsa meg királyunk életét, de mentős hosz­­szabb időre tegye még lehetővé uralkodói fel­adatának teljes gyakorlását, ez a kívánság ma a nemzet hagyományos lojalitásán túl is a magyar közvéleménynek oly általános és köz­vetlen óhajtása, amelybe nem vegyül a hiva­talos konvencionalizmusnak semmi árnyalata. Ezt, mint a független közvélemény képviselői, mi is szívből vallhatjuk. Pedig semmikép nem járulunk ahoz az erőlködéshez, mely a király és nemzet egymás közti viszonyát manap is bizalmasnak és bensőnek szeretné feltüntetni. Dehogy is ez a Khuen-korszak jegye. A nemzetnek az utóbbi években teljesen meg lehetett ismerni, hogy alkotmányos hely­zetünkben mi a valóság, mi a látszat és az elő­tér díszletei mögött micsoda sülyesztőket rej­teget a háttér. A nemzetnek a dinasztiához való viszonyában a hideg kiábrándulás démo­na szállotta meg a szíveket. Mindama csalódá­sok között, amelyeket a 67-es egyezség négy évtizedes gyakorlata szerzett a nemzetnek, a dinasztia magatartása jelenti a legnagyobbat. Amikor Deák Ferenc oly nemes optimizmus­sal hirdette, hogy a 67-es egyezség megnyitja a nemzet számára az önálló fejlődés minden lehetőségét, nemcsak arra gondolt, hogy úgy az anyagi erősödés módjait, mint a politikai küzdelem fegyvereit szerezte meg számunkra. Többet bízhatott abban, hogy a dinasztiának folytonos érintkezése a magyar államférfiak­kal és a nemzeti közvélemény vezéreivel, biz­tosítani fogja a nemzet lelkének megértését, természetes létföltételeinek és történelmi misz­­sziójának méltánylását. Ez a nagy alkotmá­nyos összhang nem következett be, a nagy itt még nyugtalanabb, mint a Bajnok­ utcában volt. — Mégis, — aggódik, — ha valaki meg találná kérdezni, hová indultam? És én nem tudok hazudni . . . — Nem baj — feleli nagylelkűen Kál­mán, — majd hazudok én, csak bízza rám. Kocsik gördültek végig a fasorban , fo­gatok meg automobitok. Egy számozott kocsi láttára a leány fölsikolt és eltakarja az arcát. Néhány ember megnézi. — Mi a baj? — kérdi Kálmán most már igazán boszosan. — Nézze, — lihegi Ella, — nézze meg jól . . . Nem a Miska bácsi volt az abban a frakkórban? — Nem, — feleli Kálmán, noha csak a cilinderét látta, azt is csak hátulról, — hanem a gróf Andrássy. — Akkor jól van. Teljes öt percig van jól és szegény Kato­nának végre van egy kis ideje valami szép mon­dáson gondolkozni, valami ügyes fordulaton, amelylyel a társalgást érdekesebb terekre irá­nyítsa. Majdnem épen kigondolta, mire kiérnek az Aréna-útra. Kálmán óvatosan és megjegyzés nélkül akar elindulni a csöndes, lombos út felé, amely a szökőkúthoz vezet s amelyen már több ilyen alkalommal járt. Ella ijedten állítja meg. — Hová gondol? Arra nem mehetünk ! Innen számítva a harmadik villában lakik az unokatestvérem : ha kinéz az ablakon, meg­láthat . . . — Hát merre parancsolja? — Menjünk a Stefánia-útra. Ott nem A Pesti Hit­lan mai száma 44 oldal.

Next