Pesti Hírlap, 1911. november (33. évfolyam, 272-284. szám)
1911-11-16 / 272. szám
Budapest, ISII. XXXIII. évfolyam, 272. (1L583.) szám. Csütörtök, november 1 b. ————— ——MM——O— "■ ■ ' <■«»■» ............. ■■jmumiJ««!.'.' —— L U»1 a.——M———!■ I ■ ................. m — —— I I III I .............. ELŐFIZETÉSI ÁRAKI SZERKESZTŐSÉG: ^ Budapes^y^ 78* __________________ ■IMM “• Az osztrák éhség. Micsoda rettenetes hangzivatarok, eszeveszett zsivajgások riadnak megint át Ausztriából mifelénk? Bátran idézhetjük ez esetben Shakespeare VI. Henrikjéből a jellemzetes kitételt: Mintha százezer bolond kórusban kiáltaná túl egymást... Ne tessék itt azonban egymásra törő hangáradatoknak valami zűrzavarát, a sokféle kiáltozásnak érthetlen összevisszaságát képzelni. Épen az a nevezetes tünemény, hogy az osztrák képviselőházban a rendesen egymásra ordító disszonáns hangműveletek hogyan torlódtak össze fokozott bömbölés harmóniájává, a legkülönbözőbb bődületek hogyan kapcsolódtak egységes orkánszerű macskazenévé. Ez okán pedig ki nem találja el, hogy ott a szomszédos parlamentben csak Magyarországról folyhatott a beszéd, mert csak az irántunk való általános ellenségeskedés hozza ott létre azt a csodát, hogy az egymást halálosan gyűlölő pártok, a mindig késhegyig fenekedő nemzetiségek egyszerre közös ritmusra kezdenek muzsikálni. A drágaság kérdése most bizottsági jelentés formájában került ott újra napirendre. A kiküldött bizottság gondolva nagyot és merészet, egyenest azt indítványozta, hogy minden tekintet nélkül a magyar álláspontra és a kiegyezési megálllapodásokra, az osztrák kormány önjogúlag szerezze be a húst, az olcsóbb húst mindenünnen, ahonnan kapható, fagyasztott húst Argentínából, levágott húst, sőt élő állatot a Balkán-tartományokból, mindent a mi bőrünkre. Stürgkh, az újdonsült miniszterelnök, egész szerénységével megjegyezte rá, hogy az ilyen eljárás közönséges szerződésszegést jelentene, ha tehát a parlament ezt elhatározná, a kormánynak nem volna módjában a parlamenti határozatot végrehajtani. De ezután sietve menekülnie kellett a szitkozódás és káromkodás gyönyörűen egységes koncertje elöl. Leorditották a keresztény-szocialisták ép úgy, mint a szociáldemokraták, leorditották a német szabadelvűek csakúgy, mint a szlovének a dobhártyák általános megrendüléséig. Ezzel be kellett zárni az ülést is. Ez az eset egyetlen képvetítéssel nagyszerűen jellemzi az osztrák parlamentarizmus viszonyát mihozzánk, úgy állandó és általános természete szerint, mint abban a különös alakulásában is, amelyet az általános szavazatjog befolyása hozott létre. Az már a mi kormányaink örökkön alkuvó és kényszeredett politikájának rovására esik, hogy a saját alkotmányos jogai gyakorlatában oly tehetetlen osztrák parlamentarizmus mindig annyi kicsinylést mert tanúsítani alkotmányos önrendelkezésünk iránt. De az általános szavazatjog, noha mint hatalmi tényezőt alapjában még számbavehetetlenebbé tette, nyilván a szuverén képzelgés őrületét fejlesztette ki az osztrák parlamentarizmusban. Vajon fölmerülhetne-e az angol vagy francia parlamentben, amelyek pedig igazán szuverén törvényhozó hatalmak, olyan gondolat, hogy a kormányt egy nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettségek megszegésére utasítsák? Ilyen parlamenti határozatra Párisban is nyomban lesújtana az elnöki vétó és a képviselőház feloszlatása. Az osztrák néphatalom képviselői azonban ugyanakkor, amikor miniszteri tárcákért csúfos zsibvásárt csapnak, örökölt kiváltságuknak, tekintélyük tartozékának vélik azt, hogy Magyarország alkotmányos joga felé rúgjanak, persze hivatkoznak az általános elkeseredésre, a tömegek egyre fenyegető lázongására, amelyet csak a hús drágasága idézett volna elő. A tömegek szenvedése és éhsége valóban nagy érv, sőt törvényt bontó erő és minden körülmény között a demagógiának fegyvere. Nincs is sehogysem szívünk szerint, hogy a magyar érdeket és a magyar alkotmányosság erejét úgy tüntethesék föl, mintha valami válságos módon nehezítenék akár a mi legbődületesebb osztrák ellenségeinknek kielégítő mindennapi élelmezését. Ók dehogy, miattunk lakjanak jól, a legrosszabb esetben egyék meg egymást, csak bennünket ne akarjanak oly falánk kedvvel megenni. Az az éhség, amelyre az osztrák demagógia versenyviadalai oly bőszen hivatkoznak, egy egyenesen ellenünk preparált parlamenti éhség, amely a különböző elemeket arra indítja, hogy mindenekfölött a magyar jog élő testét marcangolják. Olyanfajta közös éhségroham ez, amilyenre a hajdani Róma kegyetlen cirkuszi látványosságaihoz egymás iránt ellenséges fenevadakat, krokodilusokat, tigriseket, sakálokat tudtak kitanítani, hogy amikor az elítélt hadifoglyokat eléjük dobják, egymást nem nézve, a legvérengzőbb kedvvel vessék magukat rájuk. Bizony sokszor vették ilyen hasznát az osztrák parlamenti menazsériának is. Az események folyama azonban azt mutatja, hogy nem lehet ezt a színjátékot mindig ugyanazzal a sikerrel megismételni. Idáig Stürgkhnek, mint osztrák minisz- Tibi hódit. Irta: LAMPÉRTH GÉZA." I. Tibi voltaképen már komoly Tibor úr volt, tekintetes Kovács Tibor doktor és okleveles tanár úr. De a kedves mamája, mint aféle egyetlen és kissé elkényeztetett gyermeket, még mindig a rövidnadrágkorbeli becéző nevén dirigálgatta őt: Tibikém, igy . . . Tibikém, úgy. Mikor a fiatal újdonsült doktor úr, temérdek éjszakázó tanulás után, kitűnő diplomájával (és szépen bokrosodó neuraszténiával) hazasietett, hogy az anyai konyhán kissé lábrakapjon és a falusi otthon nyugalmas csendjében valamelyest kipihenje magát, a kedves mamája, mindjárt másnap igen komoly hangon így szólt hozzá: — Tibikém, lelkem, most már aztán munkára fel! Tibi kissé meghökkent. Nem értette hamarosan ezt a váratlan és különös anyai intelmet — De mama, kérem — mondta bizonytalanul — nem értem . . . micsoda munkára fel . Én most pihenni jöttem . . . fáradt vagyok. Sokat dolgoztam ... a doktorátus ... a diploma... nem gyerekjáték . . . Igazán, nem értem. A mama szelídeden, jóságosan elmosolyodott. — Nono, csak nem kell úgy megijedni... majd mindjárt megérted, Tibikém. Nem is olyan munkát gondolok én . . . egészen másfélét Az édes munka lesz, amire én gondolok. Tibi a munkának ezt a válfaját eleddig nem ismerte. Ő úgy tudta, még az elemi olvasó könyvekből, hogy a pihenés édes a munka után (hisz épen erre vágyott most ő is), de hogy a munka legyen édes, és épen az óhajtott pihenés előtt, ezt idáig nem igen tapasztalta s most is erős kétségei támadtak ez irányban. Meg is kérdezte nyomban a mamát: — És mi az az édes munka? A mama ismét csak mosolygott, kissé hamiskásan, titokzatosan, aztán kijelentette áperje: — Meg fogsz házasodni, Tibikém, meg fogsz házasodni! Most hökkent meg még csak igazában Tibi, aki — mint erről kitűnő oklevele is tanúskodott — nagyszerűen értette ugyan a klasszikus nyelveket, de a szerelem virágnyelvét annál inkább (vagy épen azért) nagyon is elhanyagolta idáig. A hölgyvilág tagjai közül is csak amaz erényes Pénelopéval és bájos Nausiénu-val foglalkozott behatóbban (Homeros „taglalásakor“), de épenséggel nem udvarlás céljából. Ennek a tudománynak (vagy művészetnek) sajnos, még nincs katedrája az egyetemen; a jámbor filozopterek pedig nem igen szoktak megfordulni azokon a helyeken, ahol az ilyesmit „magánszorgalomból“ sajátítják el például a — szemfüles jogász urak. — De ... de mama — hebegte riadtan Tibi — én ... én erre még nem gondoltam. — Azt mindjárt gondoltam — replikázott vissza a mama — épen azért gondoltam és gondolok rá én. — Ráérünk arra még, mama — védekezett csendesen Tibi. — Persze, ráérünk, Pató Pál uram! — csattant fel erélyesen a mama. — Ráérünk... Ilyen ez a mai fiatalság! Csak a léha, kósza cigányélet kell neki, nem a rendes családi kör. Csavarogni, zülleni, elpocsékolni a szép ifjú éveket, tönkre tenni az erőt, egészséget ... és azután majd valamikor nagy későn és nagy kegyesen, megrokkantan, nem feleségül, hanem ápolónőül venni és örökre boldogtalanná tenni egy szerencsétlen nőt . . . Ezt tudjátok, ez kell nektek! Ez az, amire, persze, még mindig „ráérünk“ . . . Bezzeg a boldogult jó édesapád — — De, mama, kérem ... — igyekezett feltartóztatni a rázúduló szólavinát Tibi. A lavina azonban zúgott, hömpölygött tovább feltartózhatatlanul: — ... bezzeg ő nem mondta, hogy „ráérünk“! Pedig ő még csak huszonnégy éves volt, mikor engem elvett, te meg már a huszonhatodikat tiprod, maholnap agglegénysorba kerülsz... Hanem azért „ráérünk“! Itt egyszerre érzékenyebb hangnembe csapott át a mama. — Látod, Tibikém, — folytatta, néha egyegy könycseppet törülve ki a szeméből, — én azt hittem, azt reméltem, hogy az én fiam nem lesz olyan, mint a többi haszontalan pernahajder ... hogy az én jó kis Tibikém egészen más lesz... De már látom, hogy csalódtam. Téged is elrontottak, megmételyeztek már... te is csak olyan vagy ... Oh, ha ezt a boldogult édesapád tudná ... oh, oh ... Az imigy fölidézett apai emlék, az anyai kények, a fájdalmas „oh-oh!“ Tibi amúgy is elég puhagyúrású szívét egészen ellágyították. A Pesti Hírlap mai száma 48 oldal