Pesti Hírlap, 1911. november (33. évfolyam, 272-284. szám)

1911-11-16 / 272. szám

Budapest, ISII. XXXIII. évfolyam, 272. (1L583.) szám. Csütörtök, november 1 b. ————— ——MM——O— "■ ■ ' <■«»■» ............. ■■jmumiJ««!.'.' —— L U»1 a.­——M———!■ I ■ ................. m­ — —— I I III I .............. ELŐFIZETÉSI ÁRAKI SZERKESZTŐSÉG: ^ Budapes^y^ 78* __________________ ■IMM “• Az osztrák éhség. Micsoda rettenetes hangzivatarok, esze­veszett zsivajgások riadnak megint át Ausztriá­ból mifelénk? Bátran idézhetjük ez­ esetben Shakespeare VI. Henrikjéből a jellemzetes ki­tételt: Mintha százezer bolond kórusban kiál­taná túl egymást... Ne tessék itt azonban e­gymásra törő hangáradatoknak valami zűr­zavarát, a sokféle kiáltozásnak érthetlen össze­visszaságát képzelni. Épen az a nevezetes tü­nemény, hogy az osztrák képviselőházban a rendesen egymásra ordító disszonáns hang­­műveletek hogyan torlódtak össze fokozott bömbölés harmóniájává, a legkülönbözőbb bő­­dületek hogyan kapcsolódtak egységes orkán­­szerű macskazenévé. Ez okán pedig ki nem találja el, hogy ott a szomszédos parlament­ben csak Magyarországról folyhatott a beszéd, mert csak az irántunk való általános ellensé­geskedés hozza ott létre azt a csodát, hogy az egymást halálosan gyűlölő pártok, a mindig késhegyig fenekedő nemzetiségek egyszerre kö­zös ritmusra kezdenek muzsikálni. A drága­ság kérdése most bizottsági jelentés formájá­ban került ott újra napirendre. A kiküldött bizottság gondolva nagyot és merészet, egye­nest azt indítványozta, hogy minden tekintet nélkül a magyar álláspontra és a kiegyezési megálllapodásokra, az osztrák kormány önjo­­gúlag szerezze be a húst, az olcsóbb húst min­denünnen, ahonnan kapható, fagyasztott húst Argentínából, levágott húst, sőt élő állatot a Balkán-tartományokból, mindent a mi bőrünk­re. Stürgkh, az újdonsült miniszterelnök, egész szerénységével megjegyezte rá, hogy az ilyen eljárás közönséges szerződésszegést jelentene, ha tehát a parlament ezt elhatározná, a kor­mánynak nem volna módjában a parlamenti határozatot végrehajtani. De ezután sietve menekülnie kellett a szitkozódás és káromko­dás gyönyörűen egységes koncertje elöl. Le­­orditották a keresztény-szocialisták ép úgy, mint a szociáldemokraták, leorditották a német szabadelvűek csakúgy, mint a szlovének a dob­hártyák általános megrendüléséig. Ezzel be kellett zárni az ülést is. Ez az eset egyetlen képvetítéssel nagy­szerűen jellemzi az osztrák parlamentarizmus viszonyát mihozzánk, úgy állandó és általá­nos természete szerint, mint abban a különös alakulásában is, amelyet az általános szava­zatjog befolyása hozott létre. Az már a mi kormányaink örökkön alkuvó és kényszere­dett politikájának rovására esik, hogy a saját alkotmányos jogai gyakorlatában oly tehetet­len osztrák parlamentarizmus mindig annyi kicsinylést mert tanúsítani alkotmányos ön­­rendelkezésünk iránt. De az általános szava­zatjog, noha mint hatalmi tényezőt alapjában még számbavehetetlenebbé tette, nyilván a szu­verén képzelgés őrületét fejlesztette ki az osztrák parlamentarizmusban. Vajon fölmerülhetne-e az angol vagy francia parlamentben, amelyek pedig igazán szuverén törvényhozó hatalmak, olyan gondolat, hogy a kormányt egy nemzet­közi szerződésben vállalt kötelezettségek meg­szegésére utasítsák? Ilyen parlamenti határo­zatra Párisban is nyomban lesújtana az el­nöki vétó és a képviselőház feloszlatása. Az osztrák népha­talom képviselői azonban ugyan­akkor, amikor miniszteri tárcákért csúfos zsibvásárt csapnak, örökölt kiváltságuknak, tekintélyük tartozékának vélik azt, hogy Ma­gyarország alkotmányos joga felé rúgjanak, persze hivatkoznak az általános elkeseredésre, a tömegek egyre fenyegető lázongására, ame­lyet csak a hús drágasága idézett volna elő. A tömegek szenvedése és éhsége valóban nagy érv, sőt törvényt bontó erő és minden kö­rülmény között a demagógiának fegyvere. Nincs is sehogysem szívünk szerint, hogy a magyar érdeket és a magyar alkotmányosság erejét úgy tüntethesék föl, mintha valami vál­ságos módon nehezítenék akár a mi legbődüle­­tesebb osztrák ellenségeinknek kielégítő min­dennapi élelmezését. Ók dehogy, miattunk lak­janak jól, a legrosszabb esetben egyék meg egymást, csak bennünket ne akarjanak oly fa­lánk kedvvel megenni. Az az éhség, amelyre az osztrák demagógia versenyviadalai oly bőszen hivatkoznak, egy egyenesen ellenünk preparált parlamenti éhség, amely a kü­lönböző elemeket arra indítja, hogy mindenek­­fölött a magyar jog élő testét marcangolják. Olyanfajta közös éhségroham ez, amilyenre a hajdani Róma kegyetlen cirkuszi látványossá­gaihoz egymás iránt ellenséges fenevadakat, krokodilusokat, tigriseket, sakálokat tudtak ki­­tanítani, hogy amikor az elítélt hadifoglyokat eléjük dobják, egymást nem nézve, a legvé­rengzőbb kedvvel vessék magukat rájuk. Bi­zony sokszor vették ilyen hasznát az osztrák parlamenti menazsériának is. Az események folyama azonban azt mutatja, hogy nem lehet ezt a színjátékot mindig ugyanazzal a siker­rel megismételni. Idáig Stürgkhnek, mint osztrák minisz- Tibi hódit. Irta: LAMPÉRTH GÉZA." I. Tibi voltaképen már komoly Tibor úr volt, tekintetes Kovács Tibor doktor és okleve­les tanár úr. De a kedves mamája, mint aféle egyetlen és kissé elkényeztetett gyermeket, még mindig a rövidnadrágkorbeli becéző nevén dirigálgatta őt: Tibikém, igy . . . Tibikém­, úgy. Mikor a fiatal újdonsült doktor úr, te­mérdek éjszakázó tanulás után, kitűnő diplo­májával (és szépen bokrosodó neuraszténiával) hazasietett, hogy az anyai konyhán kissé láb­­rakapjon és a falusi otthon nyugalmas csend­jében valamelyest kipihenje magát, a kedves mamája, mindjárt másnap igen komoly han­gon így szólt hozzá: — Tibikém, lelkem, most már aztán munkára fel! Tibi kissé meghökkent. Nem értette ha­marosan ezt a váratlan és különös anyai intel­met — De mama, kérem — mondta bizonyta­lanul — nem értem . . . micsoda munkára fel . Én most pihenni jöttem . . . fáradt vagyok. So­kat dolgoztam ... a doktorátus ... a diploma... nem gyerekjáték . . . Igazán, nem értem. A mama szelídeden, jóságosan elmoso­lyodott. — Nono, csak nem kell úgy megijedni... majd mindjárt megérted, Tibikém. Nem is olyan munkát gondolok én . . . egészen másfé­lét Az édes munka lesz, amire én gondolok. Tibi a munkának ezt a válfaját eleddig nem ismerte. Ő úgy tudta, még az elemi olvasó könyvekből, hogy a pihenés édes a munka után (hisz épen erre vágyott most ő is), de hogy a munka legyen édes, és épen az óhajtott pihe­nés előtt, ezt idáig nem igen tapasztalta s most is erős kétségei támadtak ez irányban. Meg is kérdezte nyomban a mamát: — És mi az az édes munka? A mama ismét csak mosolygott, kissé hamiskásan, titokzatosan, aztán kijelentette áperje: — Meg fogsz házasodni, Tibikém, meg fogsz házasodni! Most hökkent meg még csak igazában Tibi, aki — mint erről kitűnő oklevele is ta­núskodott — nagyszerűen értette ugyan a klasszikus nyelveket, de a szerelem virágnyel­vét annál inkább (vagy épen azért) nagyon is elhanyagolta idáig. A hölgyvilág tagjai közül is csak amaz erényes Pénelopéval és bájos Nausiénu-val foglalkozott behatóbban (Home­­ros „taglalásakor“), de épenséggel nem udvar­lás céljából. Ennek a tudománynak (vagy mű­vészetnek) sajnos, még nincs katedrája az egyetemen; a jámbor filozopterek pedig nem igen szoktak megfordulni azokon a helyeken, ahol az ilyesmit „magánszorgalomból“ sajátít­ják el például a — szemfüles jogász urak. — De ... de mama — hebegte riadtan Tibi — én ... én erre még nem gondoltam. — Azt mindjárt gondoltam — repliká­­zott vissza a mama — épen azért gondoltam és gondolok rá én. — Ráérünk arra még, mama — védeke­zett csendesen Tibi. — Persze, ráérünk, Pató Pál uram! — csattant fel erélyesen a mama. — Ráérünk... Ilyen ez a mai fiatalság! Csak a léha, kósza cigányélet kell neki, nem a rendes családi kör. Csavarogni, zülleni, elpocsékolni a szép ifjú éveket, tönkre tenni az erőt, egészséget ... és azután majd valamikor nagy későn és nagy kegyesen, megrokkantan, nem feleségül­­, ha­nem ápolónőül venni és örökre boldogtalanná tenni egy szerencsétlen nőt . . . Ezt tudjátok, ez kell nektek! Ez az, amire, persze, még min­dig „ráérünk“ . . . Bezzeg a boldogult jó édes­apád — — De, mama, kérem ... — igyekezett fel­tartóztatni a rázúduló szólavinát Tibi. A lavina azonban zúgott, hömpölygött to­vább feltartózhatatlanul: — ... bezzeg ő nem mondta, hogy „rá­érünk“! Pedig ő még csak huszonnégy éves volt, mikor engem elvett, te meg már a hu­szonhatodikat tiprod, maholnap agglegény­sorba kerülsz... Hanem azért „ráérünk“! Itt egyszerre érzékenyebb hangnembe csapott át a mama. — Látod, Tibikém, — folytatta, néha egy­­egy könycseppet törülve ki a szeméből, — én azt hittem, azt reméltem, hogy az én fiam nem lesz olyan, mint a többi haszontalan pernahaj­­der ... hogy az én jó kis Tibikém egészen más lesz... De már látom, hogy csalódtam. Téged is elrontottak, megmételyeztek már... te is csak olyan vagy ... Oh, ha ezt a boldogult édes­apád tudná ... oh, oh ... Az imigy fölidézett apai emlék, az anyai kények, a fájdalmas „oh-oh!“ Tibi amúgy is elég puhagyúrású szívét egészen ellágyították. A Pesti Hírlap mai száma 48 oldal

Next