Pesti Hírlap, 1911. november (33. évfolyam, 272-284. szám)
1911-11-16 / 272. szám
Gyarmat kicserélés Franciaország és Anglia között. Londonból jelenti saját tudósítónk, Francia- és Angolország közt, kk szerint, legközelebb tárgyalások indulnak meg gyarmatoknak a kicserélése végett. Arról van szó, hogy Franciaország a malakuri parton levi Malié keletindiai kikötővárost, valamint Pondicheryt és Anont a koromandeli partokon átengedje Angliának, illetve az indiai koronának. Franciaország ezért a koromandeli partokon levő karikati kikötőt és a mögötte levő britt terület egy részét kapná cserébe. Franciaország ezáltal jutna csak Kelet-Indiában életképes gyarmatnak a birtokába. Franciaország ezenfelül a Közép-Afrikában lévő bathursti angol gyarmatot is átvenni óhajtja, amivel egyidejűleg az Alaska és Fundland kordáét is rendeznék. Orosz—perzsa konfliktus. Pétervárról jelenti saját tudósítónk. Perzsia válasza az orosz ultimátumra éjfélig nem érkezett be. A Nov. Vremja jelenti Teheránból. A perzsa régen egy beszélgetésben következőleg nyilatkozott: — Meguntam azt a harcot, melyet két év óta mindenféle intrikák ellen kell folytatnom és minthogy nem akarok tovább tétlen nézője lenni az állam összeomlásának, elhatároztam, hogy a régensségről lemondok. Nagy kérésre egyelőre még megtartom a méltóságomat. Most kéthavi szabadságra megyek, melyből azonban, ha a viszonyok addig nem javulnak meg, nem fogok többé helyemre visszatérni.• Kossuth Ferenc ünnepsége. Kossuth Ferencet szerdán este üdvözölte pártja abból az alkalomból, hogy a pártvezér november 16-án tölti be életének hetvenedik évét. Az üdvözlés rendkívül meleg és lelkes hangulatú volt. A pártkor termeit a képviselők és kültagok zsúfolásig megtöltötték. A pártvezetőség tagjai közül megjelentek gróf Apponyi Albert, Szentiványi Árpád, Mezőssy Béla volt államtitkár, Gál Sándor, a képviselőház volt elnöke stb. A párt tagjai egy művészi kivitelű albumot készíttettek, amelyet valamennyien aláírtak és annak első lapjára gróf Apponyi Albert a következő sorokat írta: „Kossuth Ferenc hetvenedik születésnapja alkalmából tisztelettel, szeretettel, hálával üdvözlik hűséges követői, az 1848-as függetlenségi Kossuth-párt tagjai, egyszersmind biztosítva őt ragaszkodásunkról és bizalmunkról a párt azon bölcs vezetése iránt, amely magában egyesíti az elvhsiséget a nemzet súlyos helyzetének mérlegelésén alapuló felelősségérzettel. Isten áldását kérjük további áldásos működésedre, meg hogy még sokáig tartson, hazánk egyik legnagyobb érdeke.“ Hét órakor érkezett meg a pártkörbe Kossuth Ferenc. A párt tagjai, akik a nagy értekezleti terembe vonultak, hosszas lelkes éljenzéssel és tapssal fogadták a pártvezért. Majd előlépett Mezössy Béla volt államtitkár és a következő beszéddel üdvözölte: — Mezössy üdvözlő beszéde. — •— Tisztelt pártelnökünk! Életednek azon hatalmas határkövénél, amidőn hetvenedik éved küszöbére lépsz, mindannyiunk nevében meleg szeretettel üdvözöllek. Nemcsak a Kossuth Lajos politikája hűséges szolgálatát, de talán annak diadalra juttatását is remélte tőled a mai nemzedék. Azt, amit a nagy idők nagy embere egy minden áldozatrakész kor lelkesültségével, bámulatos erő kifejtésével nem volt képes megteremteni, annak, a nagy eszmének a megvalósítását, a független magyarállam megteremtését követelték te tőled, de úgy, hogy az mintegy varázsvessző érintésére magától szülessék meg, anélkül, hogy azért mindannyiunknak küzdenünk, fáradnunk, dolgoznunk kellene. Ez, volt az a mérték, amelyet veled szemben oly igazságtalanul felállított a közvélemény és e mérték súlya alatt könnyű volt politikád eredménytelenségét unos-untalanul üzemedre vetni. Pedig épen nekünk, magyaroknak, kellene legjobban tudnunk, hogy szenvedések kényeiből, elhullatott vércseppek patakjából születik meg mindig az elnyomott népek szabadsága. Ez a mai srot ilyen erőkifejtésre képtelen. Még ahoz sincsen elég bátorsága, hogy a politikai élet porondján megálljon a nagy eszmék hű szolgálatában. A nemzet lelkiismerete alszik. Csendes fásultságából nem tudjuk felébreszten. De épen azért kötelességünk életműködését gyorsabb vérkeringésre ösztönözni, biztatni, bátorítani a csüggedő nemzetet és felkelteni a hitet egy szebb jövő iránt. Ebből a sziszifuszi munkából, amióta hazánk földjére léptél, bőségesen kivetted a magad részét. Egy sokat látott és tanult, nagy műveltségű ember tapasztalatát, életbölcseségét és tudását adtad oda hazád szolgálatának. Tapintatod, előrelátásod és önmérsékleted nehéz helyzetek megoldásánál sokszor mutatták nekünk a helyes utat. Te nem értékelted ma ■ gad túl soha és merész felelőtlenséggel nem becsülted többre a nemzet ellenállási képességét, mint amennyi erőkifejtésre az tényleg reá bírható. Ezért volt a te politikád mindig óvatos, de nagy kockázatok veszélyét sem hordta magában. Az eddig lefolyt események nagyon is bebizonyították, hogy neked volt igazad. Legyen ez tanulság a jövő válságaiban, legyen intő jel arra nézve, hogy a politikában az sohasem baj, ha a kitűzött teltig",s számolva a nemzet erejével, nem tudunk egyszerre eljutni, de az mindig végzetes hiba, ha az elérhetetlenért eldobjuk magunktól azt, amit módunkban lett volna megvalósítani. (Élénk helyeslés.) Fáradságos közpályádon, ha átfutod annak egész folyamát, látnod kell, hogy sok igaztalan támadásnak voltál osztályrészese. Itt bent bó hintettek mindig rózsákat utad elé, de főleg ott túl a határon, de sokszor mártották a gyűlölet, rágalom sarába a tollat, de nevedet leírták. Ez ne keserítsen el. Tudnod kell, érezned kell, hogy e támadások egész sorzata nem az embernek, hanem a politikusnak, a Kossuth Lajos fiának szólanak. A Kossuth-névhez a magyar szabadságért vívott küzdelmek legfényesebb emlékei tapadnak. E név kultusza kitörülhetetlenül él a magyar nép szívében. Minden támadás tehát, amelyet mérgezett nyilakkal ellened intéztek, csak eszköz lett volna arra, hogy a magyar nép lelkében megingassák a hitet a Kossuth-név iránt. Ez nem sikerült eddig és a jövőben is minden ilyen törekvés hiábavaló. Végzem szavaimat azzal, hogy hazája szolgálatában Kossuth Ferenc az évek súlya, sokszor rettenetesen, gyötrő betegsége dacára is, mindig hűen teljesítette kötelességét. Adjon neked az isten a jövőben erőt, munkakedvet és fogadd szeretettel a mi feltétlen támogatásunkat és igaz szeretetünk érzelmeit. A beszéd végén átnyújtotta a díszes albumot és a párt tagjai lelkes éljenzéssel köszöntötték a pártvezért. Kossuth mindenkivel sorra kezet fogott és meghatva köszönte meg az üdvözlést. *— Kossuth Ferenc válasza. — — Fogadjátok — úgymond — leghálásabb köszönetemet azért, hogy ti, mint politikai családom szeretett tagjai, jó kívánalmaitokkal kísértek el engem a hetvenegyedbe év küszöbéhez. E ponton útjelző van, amely alkalmas arra, hogy megálljon mellette egy percre az, akit a gondviselés kegyelme odáig eljuttatott. Látom, mint kisgyermek, hazám ébredésének legszebb korszakát, a negyvenes éveket s ezeknek végén hazám újjászületését; látom a szabadságharcot, mely nélkül nem lett volna hazánknak sem jelene, sem jövője; látom a ragyogó dicsőséget és utána a mélységes gyászt; látom az embertelen hatalmi szolgának pisztolyát, amelyet gyermek-mellemnek szegzett, midőn 8 éves koromban várfogságba hurcoltak; látom azt a jelenetet, midőn ezrek áldása és könnyei kisért ki a hontalanságba, amint a Dunán útnak indítottak Kis- Ázsia felé; látom a hosszú hontalanságot, mely alatt az, akit boldogságom és büszkeségem volt atyámnak nevezhetni, lángszavával dicsőbbé, ismertebbé, tiszteltebbé tette a művelt világban a magyar nemzetet, mint bármikor volt előtte leghatalmasabb uralkodóink alatt; látom az emigráció sikertelen próbálkozásait, melyekben én is részt vettem atyám oldala mellett és melyek alatt megtanultam azt, ami atyámat egész emigrácionális működése alatt vezette, hogy a hazát kockázatokba belevinni csak a legvégsőbb esetekben szabad, látom végre a már megtört öreg embert, ki szerettei egy részének halálát gyászolja a sors által feldúlt üresen maradt tűzhelynél, midőn hazája veszte fedett érzetti fájdalomhoz a családi gyász fájdalma is vegyült. Kossuth Ferenc itt elérzékenyülve elhallgatott és a jelenvoltak is mélyen elérzékenyedtek. Azután igy folytatta: Látom a halhatatlannak halottas ágyát, látom azt a gyászos diadalmenetet, mely őt visszaadta hazájának és hazáját visszaadta az ő elvei magasra törésének. És ekkor teljesült az a néma fogadás, amelyet a hontalannal szemben tettem, hogy vagy vele együtt, vagy sohasem fogom viszontlátni édes hazámat. Együtt jöttünk haza és a halott eszméi újra meg újra kitörnek sírjából és újra meg újra testet öltenek az ország minden ré- . A mama, persze, nem elégedett meg enynyivel, a részletek után is érdeklődött. A máskor ugyancsak szűkszavú Tibi hozzá is fogott nagy ékesszólással (ilyen csodatevő a szerelem!) a részletek elbeszéléséhez. Mikor a hideg kávéhoz ért, kocsi állt meg az utcán, épen a kapusuk előtt két hölgy szállt ki a kocsiból. —No lám, itt is vannak már! — ujjongott fel a mama, amint az érkezőket, az ablakigát, fölismerte. — Kik vannak itt? — riadt föl Tibi, hirtelen lenyelve a hideg kávé folytatását. — Hát ők . . . nem látod, ők! — örvendezett a mama. — A holnapot sem várták be ... máris itt vannak . . . oh, oh . . . Ezt ugyan alaposan meghódítottad . . . gratulálok, Tibikém! Tibikének egyszerre megint nagyon melege kezdett lenni a hideg kávé után . . . A következő pillanatban berobogott Szabó tiszttartóné, utána szerényen, szinte szégyenlősen tipegve a leánya, Sárika. — Bocsáss meg, kedvesem, hogy csak így ajtóstól fontok rád, — kezdte nagy lelkendezve Szabóné, — de olyan boldog vagyok . . . oly végtelenül boldog! . . . Úgy tele van a szivem, az anyai szivem . . . oh, oh . . . — Csak ide a szivemre, drágám, tárta ki karjait meghatottan Kovácsné, — ide, az én boldog anyai szivemre! Talán mondanom sem tell, hogy az én szivem is . . . hogy én is . . . oh, oh . . . És a két boldog anyai szív viharos csók, ifj» a Tigheran egyszera.. Csakúgy ropogott bele a teljes gálába öltözött Szabóné mellfüzéje . . . -- Oh, van-e ennél boldogabb, gyönyörűbb, nagyszerűbb pillanat az anya életében? — hüppögte Szabóné. -7- Nincs, nincs! — zokogta rá Ivovácsné. És mint vihar nyomán a zápor, megeredt egyszerre könnyeik kövér patakja. — Siettem hozzád az örömhírrel, kedvesem, — tördelte tovább a szót Szabóné, — tudom, hogy te épen úgy örülsz neki, mint én ... hogy Sárikám . . . — Köszönöm, drágám, —• rebegte Kovácsné, — már én is tudom . . . mindent tudok . . . — Miéit? — bökkent vissza hirtelen Szabóné. — Mit mondasz? Hogy te is .. . már . . . Hiszen még titok . . . csak az imént . . . alig egy félórája ... — Igen, igen, — mosolygott jelentősen Ivovácsné. — Tibikém épen most ért haza és mindent elmondott. Szabóné kérdő csodálkozással fordult Tibihez: — Hogyan, hát a tanár úr tudja? . . . Honnan, kitől? . . . — Bocsánat, én . . . én semmit sem tudok . . . azaz, hogy . . . nyilván vajmi tévedés . . . félreértés van a dologban, — hebegte Tibi kínos zavarral és a kályhába kapaszkodott, hogy a földre ne szédüljön. Kovácsné anyai szivét, mint valami hegyes tőr, szúrta át az a hideg, kegyetlen „tanár úr“, hirtelen felszikkadtak a könnyei (mint a legtöbb asszonynak, igen jól nevelt, kormá nyozható könnyei voltak), pár lépést hátrált és hideg udvariassággal szólt: — No igen, csak úgy hallottunk valamit, de persze, bizonyosat nem tudunk ... Nos, hát halljuk a nagy titkot. — Hát a horogvári gyógyszerész, — állt elő a nagy titokkal Szabóné, — tudod, aki már régóta udvarolt Sárikának ... Most aztán, tegnap, a tűzoltóbálon nyilatkozott és Sárika is szereti . . . egyszóval megtörtént, — jegyesek . . . Onnan jövünk . . . veled kívántam először tudatni ... De most már sietünk is, megbocsáss, kedvesem, mennünk kell. A férjem a gazdaságban van elfoglalva és tudod, ezek a mai cselédek . .. Na, tudod, most Pestről hozattunk egy szobalányt, itthon már kincsért sem kap az ember . . . Rettenetes egy perszóna! Képzeld, kedvesem, egész nap cicomázza, frizírozza, még parfümözi is magát. Újságot, regényeket olvas ... és ... és .. . szóval rettenetes egy perszóna! Képzelheted, milyen felfordult világ van most, hogy másfél napja nem voltunk otthon . . . Alig várom, hogy haza érjek. Pá, kedvesem! Gyere, Sárika! És Sárika boldog, szégyenlős pirulással csókolt kezet Kovácsnénak és kecsesen tipegve követte tovaviharzó mamáját. Mikor a kocsijuk elindult, Kovácsné egy komor, lesújtó pillantást vetett Tibire: — Tibi, te boldogtalan gyermek ... hát kit hódítottál te meg voltaképen?! — Én . . . én nem tudom, mama ... — hebegte megsemmisülten Tibi. — Alighanem azt a — rettenetes perszónát... » - PESTI HÍRlAP 1911. november 16., csütörtök