Pesti Hírlap, 1911. november (33. évfolyam, 272-284. szám)

1911-11-16 / 272. szám

Gyarmat kicserélés Franciaország és Anglia között. Londonból jelenti saját tudósítónk, Fran­cia- és Angolország közt, kk­ szerint, legközelebb tárgyalások indulnak meg gyarmatoknak a kicseré­­lése végett. Arról van szó, hogy Franciaország a malakuri parton levi Malié keletindiai kikötővárost, valamint Pondic­heryt és Anont a koromandeli par­tokon átengedje Angliának, illetve az indiai koro­nának. Franciaország ezért a koromandeli partokon levő karikati kikötőt és a mögötte levő britt terület egy részét kapná cserébe. Franciaország ezáltal jut­na csak Kelet-Indiában életképes gyarmatnak a bir­tokába. Franciaország ezenfelül a Közép-Afrikában lévő bathursti angol gyarmatot is átvenni óhajtja, amivel egyidejűleg az Alaska és Fundland kordáét is rendeznék. Orosz—perzsa konfliktus. Pétervárról jelen­ti saját tudósítónk. Perzsia válasza az orosz ul­timátumra éjfélig nem érkezett be. A Nov. Vremja jelenti Teheránból. A perzsa régen­ egy beszélgetésben következőleg nyilatko­zott: — Meguntam azt a harcot, melyet két év óta mindenféle intrikák ellen kell folytatnom és minthogy nem akarok tovább tétlen nézője lenni az állam összeomlásának, elhatároztam, hogy a régensségről lemondok. Nagy kérésre egyelőre még megtartom a méltóságomat. Most kéthavi szabadságra megyek, melyből azonban, ha a viszonyok addig nem javulnak meg, nem fogok többé helyemre visszatérni.­­• Kossuth Ferenc ünnepsége. Kossuth Ferencet szerdán este üdvözölte pártja abból az alkalomból, hogy a pártvezér no­­­vember 16-án tölti be életének hetvenedik évét. Az üdvözlés rendkívül meleg és lelkes hangulatú volt. A pártkor termeit a képviselők és kültagok zsúfo­lásig megtöltötték. A pártvezetőség tagjai közül megjelentek gróf Apponyi Albert, Szentiványi Ár­pád, Mezőssy Béla volt államtitkár, Gál Sándor, a képviselőház volt elnöke stb. A párt tagjai egy mű­vészi kivitelű albumot készíttettek, amelyet vala­mennyien aláírtak és annak első lapjára gróf Apponyi Albert a következő sorokat írta: „Kossuth Ferenc hetvenedik születésnapja alkalmából tiszte­lettel, szeretettel, hálával üdvözlik hűséges követői, az 1848-as függetlenségi Kossuth-párt tagjai, egy­szersmind biztosítva őt ragaszkodásunkról és bizal­munkról a párt azon bölcs vezetése iránt, amely magában egyesíti az elvhsiséget a nemzet súlyos helyzetének mérlegelésén alapuló felelősségérzettel. Isten áldását kérjük további áldásos működésedre, meg hogy még sokáig tartson, hazánk egyik leg­nagyobb érdeke.“ Hét órakor érkezett meg a párt­körbe Kossuth Ferenc. A párt tagjai, akik a nagy értekezleti terembe vonultak, hosszas lelkes éljen­zéssel és tapssal fogadták a pártvezért. Majd elő­lépett Mezössy Béla volt államtitkár és a követ­kező beszéddel üdvözölte: — Mezössy üdvözlő beszéde. — •— Tisztelt pártelnökünk! Életednek azon ha­talmas határkövénél, amidőn hetvenedik éved kü­szöbére lépsz, mindannyiunk nevében meleg szere­tettel üdvözöllek. Nemcsak a Kossuth Lajos poli­tikája hűséges szolgálatát, de talán annak diadalra juttatását is remélte tőled a mai nemzedék. Azt, amit a nagy idők nagy embere egy minden áldozat­­rakész kor lelkesültségével, bámulatos erő kifejté­sével nem volt képes megteremteni, annak, a nagy eszmének a megvalósítását, a független magyar­­ál­lam megteremtését követelték te tőled, de úgy, hogy az mintegy varázsvessző érintésére magától szüles­sék meg, anélkül, hogy azért mindannyiunknak küzdenünk, fáradnunk, dolgoznunk kellene. Ez, volt az a mérték, amelyet veled szemben oly igazságta­lanul felállított a közvélemény és e mérték súlya alatt könnyű volt politikád eredménytelenségét unos-untalanul üzemedre vetni. Pedig épen ne­künk, magyaroknak, kellene legjobban tudnunk, hogy szenvedések kényeiből, elhullatott vércseppek patakjából születik meg mindig az elnyomott népek szabadsága. Ez a mai srot ilyen erőkifejtésre kép­telen. Még ahoz sincsen elég bátorsága, hogy a po­litikai élet porondján megálljon a nagy eszmék hű szolgálatában. A nemzet lelkiismerete alszik. Csen­des fásultságából nem tudjuk felébreszten. De épen azért kötelességünk életműködését gyor­sabb vérkeringésre ösztönözni, biztatni, bátorí­tani a csüggedő nemzetet és felkelteni a hitet egy szebb jövő iránt. Ebből a sziszi­fuszi munkából, amióta hazánk földjére léptél, bősé­gesen kivetted a magad részét. Egy sokat látott és tanult, nagy műveltségű ember tapasztalatát, életbölcseségét és tudását­ adtad oda hazád szol­gálatának. Tapintatod, előrelátásod és önmérsék­leted nehéz helyzetek megoldásánál sokszor mutat­ták nekünk a helyes utat. Te nem értékelted ma­ ■ gad túl soha és merész felelőtlenséggel nem be­csülted többre a nemzet ellenállási képességét, mint amennyi erőkifejtésre az tényleg reá bírható. Ezért volt a te politikád mindig óvatos, de nagy kockázatok veszélyét sem hordta magában. Az ed­dig lefolyt események nagyon is bebizonyították,­­ hogy neked volt igazad. Legyen ez tanulság a jövő válságaiban, legyen intő jel arra nézve, hogy a­ politikában az sohasem baj,­ ha a kitűzött teltig",s számolva a nemzet erejével, nem tudunk egyszer­re eljutni, de az mindig végzetes hiba, ha az el­érhetetlenért eldobjuk magunktól azt, amit mó­dunkban lett volna megvalósítani. (Élénk helyes­lés.) Fáradságos közpályádon, ha átfutod annak egész folyamát, látnod kell, hogy sok igaztalan támadásnak voltál osztályrészese. Itt bent bó hin­tettek mindig rózsákat utad elé, de főleg ott túl a határon, de sokszor mártották a gyűlölet, rá­galom sarába a tollat, de nevedet leírták. Ez ne keserítsen el. Tudnod kell, érezned kell, hogy e támadások egész sorzata nem az embernek, hanem a politikusnak, a Kossuth Lajos fiának szólanak. A Kossuth-névhez a magyar szabadságért vívott küzdelmek legfényesebb emlékei tapadnak. E név kultusza kitörülhetetlenül él a magyar nép szí­vében. Minden támadás tehát, amelyet mérgezett nyilakkal ellened intéztek, csak eszköz lett vol­na arra, hogy a magyar nép lelkében megingas­sák a hitet a Kossuth-név iránt. Ez nem sikerült eddig és a jövőben is minden ilyen törekvés hiába­való. Végzem szavaimat azzal, hogy hazája szol­gálatában Kossuth Ferenc az évek súlya, sokszor rettenetesen, gyötrő betegsége dacára is, mindig hűen teljesítette kötelességét. Adjon neked az is­ten a jövőben erőt, munkakedvet és fogadd szere­tettel a mi feltétlen támogatásunkat és igaz sze­retetünk érzelmeit. A beszéd végén átnyújtotta a díszes albumot és a párt tagjai lelkes éljenzéssel köszöntötték a pártvezért. Kossuth mindenkivel sorra kezet fogott és meghatva köszönte meg az üdvözlést. *— Kossuth Ferenc válasza. — — Fogadjátok — úgymond — leghálásabb köszönetemet azért, hogy ti, mint politikai csalá­dom szeretett tagjai, jó kívánalmaitokkal kísértek el engem a hetvenegyedbe év küszöbéhez. E ponton útjelző van, amely alkalmas arra, hogy megálljon mellette egy percre az, akit a gondviselés kegyelme odáig eljuttatott. Látom, mint kis­gyermek, hazám­ ébredésének legszebb korszakát, a negyvenes éveket s ezeknek végén hazám újjászületését; látom a sza­badságharcot, mely nélkül nem lett volna hazánk­nak sem jelene, sem jövője; látom a ragyogó dicső­séget és utána a mélységes gyászt; látom az em­bertelen hatalmi szolgának pisztolyát, amelyet gyermek-mellemnek szegzett, midőn 8 éves korom­ban várfogságba hurcoltak; látom azt a jelenetet, midőn ezrek áldása és könnyei kisért ki a honta­lanságba, amint a Dunán útnak indítottak Kis- Ázsia felé; látom a hosszú hontalanságot, mely alatt az, akit boldogságom és büszkeségem volt atyámnak nevezhetni, lángszavával dicsőbbé, is­mertebbé, tiszteltebbé tette a művelt világban a magyar nemzetet, mint bármikor volt előtte leg­hatalmasabb uralkodóink alatt; látom az emigráció sikertelen próbálkozásait, melyekben én is részt vettem atyám­ oldala mellett és melyek alatt meg­tanultam azt, ami atyámat egész emigrácionális működése alatt vezette, hogy a hazát kockázatokba belevinni csak a legvégsőbb esetekben szabad­, lá­tom végre a már megtört öreg embert, ki szerettei egy részének halálát gyászolja a sors által fel­dúlt üresen maradt tűzhelynél, midőn hazája veszte­ fedett érzetti fájdalomhoz a családi gyász fájdalma is ve­gyült. Kossuth Ferenc itt elérzékenyülve elhall­gatott és a­ jelenvoltak is mélyen elérzékenyedtek. Azután igy folytatta: Látom a­ halhatatlannak ha­lottas ágyát, látom azt a gyászos diadalmenetet, mely őt visszaadta hazájának és hazáját visszaadta az ő elvei magasra törésének. És ekkor teljesült az a néma fogadás, amelyet a hontalannal szemben tettem, hogy vagy vele együtt, vagy sohasem fogom viszontlátni édes hazámat. Együtt jöttünk haza és a halott eszméi újra meg újra kitörnek sírjából és újra meg újra testet öltenek az ország minden ré- . A mama, persze, nem elégedett meg eny­­nyivel, a részletek után is érdeklődött. A máskor ugyancsak szűkszavú Tibi hoz­zá is fogott nagy ékesszólással (ilyen csodate­vő a szerelem!) a részletek elbeszéléséhez. Mi­kor a hideg kávéhoz ért, kocsi állt meg az ut­cán, épen a kapusuk előtt két hölgy szállt ki a kocsiból. —No lám, itt is vannak már! — ujjon­gott fel a mama, amint az érkezőket, az abla­kig­­át, fölismerte. — Kik vannak itt? — riadt föl Tibi, hir­telen lenyelve a hideg kávé folytatását. — Hát ők . . . nem­ látod, ők! — örven­dezett a mama. — A holnapot sem várták be ... máris itt vannak . . . oh, oh . . . Ezt ugyan alaposan meghódítottad . . . gratulálok, Ti­bikém­! Tibikének egyszerre megint nagyon me­lege kezdett lenni a hideg kávé után . . . A következő pillanatban berobogott Szabó tiszttar­tóné, utána szerényen, szinte szégyen­lősen tipegve a leánya, Sárika. — Bocsáss meg, kedvesem, hogy csak így ajtóstól fontok rád, — kezdte nagy lelken­dezve Szabóné, — de olyan boldog vagyok . . . oly végtelenül boldog! . . . Úgy tele van a szi­vem, az anyai szivem . . . oh, oh . . . — Csak ide a szivemre, drágám, tárta ki karjait meghatottan Kovácsné, — ide, az én boldog anyai szivemre! Talán mondanom sem tell, hogy az én szivem is . . . hogy én is . . . oh, oh . . . És a két boldog anyai szív viharos csók­­, i­­­fj» a Tig­heran­ egyszera.. Csakúgy ro­pogott bele a teljes gálába öltözött Szabóné mellfüzéje . . . -- Oh, van-e ennél boldogabb, gyönyö­rűbb, nagyszerűbb pillanat az anya életében? — hüppögte Szabóné. -7- Nincs, nincs! — zokogta rá Ivovácsné. És mint vihar nyomán a zápor, meg­eredt egyszerre könnyeik kövér patakja. — Siettem hozzád az örömhírrel, kedve­sem, — tördelte tovább a szót Szabóné, — tu­dom, hogy te épen úgy örülsz neki, mint én ... hogy Sárikám . . . — Köszönöm, drágám, —• rebegte Ko­vácsné, — már én is tudom . . . mindent tu­dok . . . — Miéit? — bökkent vissza hirtelen Sza­bóné. — Mit mondasz? Hogy te is .. . már . . . Hiszen még titok . . . csak az imént . . . alig egy félórája ... — Igen, igen, — mosolygott jelentősen Ivovácsné. — Tibikém­ épen most ért haza és mindent elmondott. Szabóné kérdő csodálkozással fordult Tibihez: — Hogyan, hát a tanár úr tudja? . . . Honnan, kitől? . . . — Bocsánat, én . . . én semmit sem tu­dok . . . azaz, hogy . . . nyilván vajmi tévedés . . . félreértés van a dologban, — hebegte Tibi kínos zavarral és a kályhába kapaszkodott, hogy a földre ne szédüljön. Kovácsné anyai szivét, mint valami he­gyes tőr, szúrta át az a hideg, kegyetlen „ta­nár úr“, hirtelen felszikkadtak a könnyei (mint a legtöbb asszonynak, igen jól nevelt, kormá­­­ nyozható könnyei voltak), pár lépést hátrált és hideg udvariassággal szólt: — No igen, csak úgy hallottunk valamit, de persze, bizonyosat nem tudunk ... Nos, hát halljuk a nagy titkot. — Hát a horogvári gyógyszerész, — állt elő a nagy titokkal Szabóné, — tudod, aki már régóta udvarolt Sárikának ... Most aztán, tegnap, a tűzoltóbálon nyilatkozott és Sárika is szereti . . . egyszóval megtörtént, — jegye­sek . . . Onnan jövünk . . . veled kívántam elő­ször tudatni ... De most már sietünk is, meg­bocsáss, kedvesem, mennünk kell. A férjem a gazdaságban van elfoglalva és tudod, ezek a mai cselédek . .. Na, tudod, most Pestről hozat­tunk egy szobalányt, itthon már kincsért sem kap az ember . . . Rettenetes egy perszóna! Képzeld, kedvesem, egész nap cicomázza, fri­­zírozza, még parfümözi is magát. Újságot, re­gényeket olvas ... és ... és .. . szóval rette­netes egy perszóna! Képzelheted, milyen fel­fordult világ van most, hogy másfél napja nem voltunk otthon . . . Alig várom, hogy haza ér­jek. Pá, kedvesem! Gyere, Sárika! És Sárika boldog, szégyenlős pirulással csókolt kezet Kovácsnénak és kecsesen tipegve követte tovaviharzó mamáját. Mikor a kocsijuk elindult, Kovácsné egy komor, lesújtó pillantást vetett Tibire: — Tibi, te boldogtalan gyermek ... hát kit hódítottál te meg voltaképen?! — Én . . . én nem tudom, mama ... — hebegte megsemmisül­ten Tibi. — Alighanem azt a — rettenetes perszónát... » - PESTI HÍRlAP 1911. november 16., csütörtök

Next