Pesti Hírlap, 1912. február (34. évfolyam, 27-50. szám)

1912-02-01 / 27. szám

II* / Budapest, 1992. XXXIV. évfolyam, 27. (11.648.) szám. csütörtök február 1. ELŐFIZETÉSI /.irAKI Egész évre...........2S K —v Félévre.....................lét „ — Negyedévre........... 7 „ ~ „ Egy bóra................. 2 ,40^ Egyes szám ára 10 f. tüntetések dijszabás szerint Az apró­hirdetésekre vonatkozó emutlén tudnivaló a 32-n­s oldalon olvasható.Pesti Hírlap i »• 1 | » ♦ r‘ i • . » ? SZERKESZTŐSÉG : Budapest, Váci-körút 78. I. «meist. Telefon 26—45. KIADÓHIVATAL: Budapest, Váci-körút 78. Telefon 26—40. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. Demokratikus és nemzeti vá­lasztójog. „Általános, egyenlő, titkos!“ Ez a jelszó dördül el újra a pesti boulevardokon, mint a szervezett tömeghatalomnak föltétlen kinyilat­koztatása. Justh Gyula­­ excellenciája pedig fogadalmat teszen­ a pártkör ablakából, ki az Utcára, hogy ez a hármas kinyilatkoztatás az ő szent dogmája, amelytől eltántorodni nem fog. És harsogják utána a hívők és még inkább a hitetlenek, ak­iknek épen utcai dogmákra és utcai agitációra van szükségük. Sajnos, poli­tikai kérdések tekintetében egyáltalán nem tartozunk a föltétlen dogmahivők közé, utcai diktátumokra sem esküszünk vakon, jóllehet, köt épen azért, mert a nagy népakaratot vall­juk az alkotmány alapigazságának Nem mondjuk egyszerűen: „általános, egyenlő, tit­kos“, mint során a politikai divathősök, akik­nek ez a jelszó épen pillanatnyi taktikájukba vág bele. Pedig mi őszintén akarjuk a demo­kratikus néphatalmat, a választójognak lehető­leg széles alapokra fektetését. Pedig mi lel­künk mélyéből akarjuk a választások oly tel­jes szabadságát is, amely a független polgári meggyőződést minden illetéktelen befolyástól mentesítheti. Annyira akarjuk­ egyiket is, má­sikat is, hogy a mi vezérszempontunk mindig csak az, mikép lehessen ezeket a követelmé­­nyeket összhangzásba hozni a magyar állami­ság erősítésével. Mert igenis, egy föltétlen po­litikai dogmánk nekünk is van: a magyar nemzeti állam. A Pesti Hírlap elmondhatja, hogy min­den irányban tisztába hozta ezeket a legfőbb szempontokat és meg is találta összeegyezteté­süknek biztos formuláját Korlátozás és fön­­tartás nélkül állást foglaltunk a szavazás tit­kossága mellett. Teljesen igazat adunk Justh Gyula legutóbb közölt fejtegetésének abban,­ hogy a választások tisztaságára és a meggyő­ződések szabadságára nézve jóformán semmit se jelent, ha csak a városokban hozzák be a titkos szavazást, mert a nyilvános szavazás rontása épen a falusi kerületek választásait te­szi förtelmes pocsékká. Rhuen utolsó választási hadjárata végleg bebizonyította, hogy a nyil­vános szavazás az alkotmányhamisításnak és a népakarat elnyomásának állandó gépezete, valósággal a bécsi hatalomnak kifogyhatlan arzenálja a nemzeti törekvések ellen. És akár­ha sok látszatos érvvel tudják is támogatni, sohasem fogadjuk el, hogy a nyilvános szava­­­­zás a nemzeti egység védelmére szolgál, a szét­bontó irányzatok ellen.. A nyilvános szavazás a tömeges korrupciónak, minden nyilvános s tit­kos erkölcstelenségnek tropikus tenyészető melegháza s nem lehet az, hogy a magyarság nemzeti erejét a közromlottságra alapítsuk. A nyilvános szavazás mellett a szavazatjog de­mokratikus kiterjesztése is csalfa látszattá le­szen, mert érintetlenül hagyja, sőt szélesebb térré terjeszti ki a feudális szervezetek el­nyomó hatalmát, mi pedig soha sem ismerhet­jük el, hogy a nemzeti erő fentartó tényezőit a feudális érdekkörökben lehetne keresnünk. . Mindez igazság mellett viszont nem le­het tagadni, hogy a titkos szavazás a magyar demokratikus fejlődésnek fölötte komplikált kérdése, mert az általánossággal kapcsolatban tömegesen fergeteges tömegben zúdíthatja vá­lasztásainkra az államellenes és nemzetbontó agitációk veszedelmét. Ezt a hírlapot azonban nem illethetik azzal a váddal, hogy tetszetős igék és nagyon általános igazságok varázsla­tából nem számol állásfoglalásának minden konzekuenciájával. A mi követelésünk formu­lájában mi a méregnek­ megjelöltük ellen­szerét , is, mert a választójogi általános­ságot mi csak a magyarul olvasni­­im­i tudás föltételével együtt hangoztattuk. Mindenkinek meg lehet értenie, hogy egyrészt a magyarul írni-olvasni tudás kikötése, másrészt a titkos szavazás követelése nemcsak véletlenül, ötletszerűen kapcsolódtak egybe. Noha a ma­gyarul írni-olvasni tudás föltétele önmagában is mindig megáll, mint a nemzeti szupremá­­cia érvény­esí­tésének egyik módja, a titkos sza­vazás járulékaként úgyszólván logikai egysé­get jelent Még azoknak is, akik a nem­zeti sovinizmusnak semmi szempontját el­ismerni nem tudják, ott, ahol a titkos szava­zással kerül kapcsolatba, a magyarul írni­­olvasni tudást egyszerű választójogi igazság­nak és szükségnek kell elismerniük. Nemzeti igazságnak és szükségnek, amelynek semmi megszorító célzata nincsen. • A­ választójog általánosságának, mint elvnek, mi a belső igazsága, magának a nagy népítéletnek mi az­ erkölcsi jelentősége? Az, hogy a nép valóban mint bíró ítél az ellentétes álláspontok, azaz a nemzet vezetéséért peres­kedő felek között. Ebben a bírói szerepben van a demokratikus jognak kétségtelen népnevelő hatása. De hogy ezt a hivatást betölthesse, a választó népnek, azaz a pártok szuverén bíró­jának, akárcsak az esküdtszék tagjának, meg kell hallania a szembenálló feleket, módjában kell állania, hogy megismerje a vádat is, a vé­delmet is. Igenis, a titkos szavazásnak üdvös hatása, am­elyért föltétlenül kívánjuk, az leszen, hogy lehetetlenné teszi a hatalmi erőszakot és­ a gyalázatos vesztegetéseket, amelyek ocsmány szolgasággá változtatják a népitélet fenségét. A szamár Todorfi. — Egy vén legény komédiája. —. Irta: ADONYI ÁRPÁD. II. Azonban nehezen engedő, szívós macska­­természete volt ennek a látszólag nyavalyás Tó­dorfinak — keresztül nyögte magát a láz he­ves rohamain és másnapra, már valamivel könnyebben érezte magát. Nem gyötörte sem a hideg, sem a forróság. — a feje nem fájt. Sze­mei megtisztultak, vékony ajaka nem­ volt száraz. A lakásban Vertan Viktória járt-kelt láb­ujjhegyen és tort-vett, rendezkedett, mint más­kor. Szent isten, de derék, jó leány ez a Viki ... a beteg örmény hálásan tekintett rá, s oly lágy megindulást érzett, mint tán csak egy­szer valaha, régen, az édes­anyja temetése nap­ján, aki szerette és mindig szembeszállt apjá­val, a rideg Todorfival, ha ez valami szamársá­gért nádpálcát ragadott, hogy a kereskedelem elemeinek első szükséges skáláit amúgy isten igazában kiverje hátán. Két-három napig hol jobban érezte ma­gát, hol rosszabbul, s ebbeli váltakozó állapo­tában minden jelentéktelen semmiség módfelett elérzékenyítette. Ha Viki behozta a most kivé­telesen tojással elhabart levest és gyöngéden, megszokott csendes, fénytelen hangján így szólt: „Egyék, Todorfi bácsi“. — a beteg ör­mény úgy érezte, hogt­t mindjárt elborítja sze­meit a könny és sírva kell fakadnia. Haj­­te­remtő Jézuskám, mit is csinálna így elgyen­gülve, gyámoltalanul az ágyban, e nélkül az­­ áldott teremtés nélkül . . . mit is csinálna?­­ Kórházba kellett volna mennie, vagy valami vad idegent fogadnia a házba, aki esetleg meg­lopta volna. Sőt bizonyosan meglopta volna. Sőt — alighanem — meg is fojtotta volna. „Megnyivasztott volna a bitang, mint egy ku­­tyakölyket“ . . . gondolta nyugtalanul. Köny­­nyen végezhetett volna vele, amilyen gyönge. Egy-két szorítás a vékony nyakára, egy-két ütés a mellére cs a­pász. Azután ellophatta volna akár az egész házat. De imhol, itten van Viki, hála az Urnák és az ő kegyelmes szentjeinek, nyomhatja bá­­torságosan az ágyat, nem vész el semmi. A biztosság e nyugalmas érzése megint csak elér­­zékenyitette. Meghatottan szipogott s oly sza­porán és furcsán pislogatott, oly csúnya volt szegény feje elágyulása ez érzékeny perceiben sovány, fekete, majom-arcával — szinte nevet­ség. De Viki nem nevetett. Mindig egyformán csendes és egyformán szűkszavú volt kéknety­­tves olcsó karton ruhájában, mely tagjainak inkább fiúsan szegletes, mint leányosan finom vonalú formáit bánatos hűséggel mutatta meg­­azon boldogoknak, akik mindennap jóféle sül­tet és cukros tésztát ehetvén, megtelhetnek, ahol kell, nem úgy, mint ő, ki babon meg zsírtalan főzeléken élvén, bátran elmehet a maga „szi­gorú“ (lesoványodott) tagjaival fia-számba. A beteg örmény megsimogatta kezével a leány kezét. — Jó leány vagy, Viki lelkem, — mon­dotta kétszer-háromszor, — ha isten m­egsegít és meggyógyulok, adok neked, adok . . . mit is adok neked, mit is? Meg fogod látni . . . — Ne beszéljen annyit, Todorfi bácsi, — intette le a leány a nagylelkűség fel-felbuzduló rohamait, — ne adjon nekem semmit, hanem gyógyuljon meg. — Be jó vagy. Isten fizesse meg, — re­­begte az örmény. Aztán egy este, későn, éjféltájban, egyszer csak felkiáltott. — Mondok valamit, Viki! Viki, itt vagy? Mondok valamit. . — Hallom, Todorfi bácsi, de ne beszéljen, mert az orvos megtiltotta. . — Bánom is én, Viki! — folytatta élénk felbuzdulással az örmény, tán a láztól, mely ebben a kései órában ismét elővette. — meg akarom neked hálálni, hogy ilyen jó vagy ... és meg is fogom háláni, meg... Ne mond­hassa senki, hogy nincs helyén a szivem és nem tudlak megbecsülni. Ne legyen igaza Daj­­bukátnak, aki sokszor gyalázott ... de nem haragszok rá, derék ember. Jó szívből tette. Miattad piszkolt. És ezt jól tette. De megmu­tatom. Viki lelkem, megmutatom! Viki, hall­gass ide . . . ha meggyó­gyulök, elveszlek. — Engem, Todorfi bácsi? — Téged, Viki. — bólintott fejével a be­­­­teg, s miközben erejét vesztve megint csak visz­szahanyatlott párnáira, félig már öntudatla­nul, de állhatatos makacssága, folytonosan is­mételgette: elveszlek, Viki, igenis ... te leszel az én törvényes feleségem ... te leszel, Viki . . . törvényes . . . amint illik . . . Vertán Viktória a fejét csóválhatta erre A Pesti Hírlap mai száma 40 oldal.

Next