Pesti Hírlap, 1912. április (34. évfolyam, 79-103. szám)

1912-04-02 / 79. szám

Budapest, 2012. XXXII. évfolyam, 79. (11.700.) szám. Kedd, április 2. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: régés 2 évre .... Félévre............ Negyedévre.... Egy hóra............. a..­ro. Egyes szám ára 10 t Hirdetések díjszabás szerint Az apró hirdetésekre vonatkozó minden tudnivaló a 32-ik oldalon olvasható.Pesti Hírlap SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Váci-körút 73. I. emelet. Telefon 26—45. KIADÓHIVATAL: Budapest, Váci-körút 73. Telefon 26—40. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. A hevenyészett felségjog. Tehát a mi nagy alkotmánykérdésünk a király személyes kérdésévé, épenséggel szemé­lyes lelkiismereti kérdésévé változott át. És a király lelkiismereti aggodalma előtt némán meg kell hajolnia minden jó magyarnak. Ezt vallják a kormánypárt államférfim tekinté­lyei: Khuen, Tisza és valamennyien. Senki magyar hazafi abban az adott helyzetben, ame­lyet a királyi kézirat nyilvánvalóvá tett, nem cselekedhetett volna másképen, mint Khuen, mondja gróf Andrássy Gyula is, aki pedig az alkotmányjogi tétel nyomatékos fölállításában a hangadó szerepet vállalta. Értjük, értjük azokat a különös tekinteteket, amelyeket ők ki­rályunk irányában kötelezőknek tartanak, a király nehéz helyzetének és aggkorának kímé­lését, a veszedelmes következmények­­megfon­tolását, sőt a hála emlegetett tartozását is, még­sem értjük, csöppet sem értjük a belőlük le­vont következtetést. Lehet-e egyáltalán az uralkodó szemé­lyes kérdése az alkotmánynak bármely vitássá tett részlete? A király lelkiismerete! Igen, ez nagy dolog, szinte látjuk, hogy súlyosodik a lelkiismeret gondja egy több, mint hatvanéves uralkodáson át folyton fokozódó ólomterhével az ősz királyi fejre és sajtolja ki belőle a fá­radtság, beteltség és lemondás gondolatait. De az egész magyar nemzetre nézve, minden ma­gyar hazafira nézve, vajon nem mélységes lel­kiismereti kötelesség-e a magyar alkotmány egyik sarkalatos ösjogának védelme és bizto­sítása? Amilyen felelősséggel gondol tartozni a király utódainak, hogy a korona jogait csor­bítatlan örökségül tartsa meg, nem még na­gyobb felelősség kötelez-e minden magyart arra, hogy az alkotmányos jogbirtokot sértet­lenül hagyja hátra a következő nemzedékek számára? Hisz az alkotmányos uralom lényege valósággal abban áll, hogy a király a maga személyes fölfogását, bármi erős meggyőződé­sét alárendeli a nemzet közvélekedésének. A király azért áll pártok és vélemények fölött, mert nem lehet lekötve semmi meggyőződéshez és az ő személyes lelkiismeretét nem lehet szembe­állítani az egyetemes nemzeti lelkiis­merettel. Annak idején hányszor hallottuk, hogy a liberális egyházpolitika követelése lel­kiismereti meghasonlásba döntötte a királyt. Azért mégis győzött az az alkotmányos igazság, amely a parlament követelésének és a közvéle­mény szavának szerezte meg a­­királyi szentesí­­tést. Hát adjuk meg mindenkor a szeretet és hó­dolat adóját királyunknak és ne fukarkodjunk az alkalmi hálával sem. De ha nagy alkotmá­nyos jog lesz kérdésessé, akkor ismételjük csak mi is azt az érces szót, amelyet állítólag maga a király mondott épen a mostani nevezetes audiencián az ő megijedt miniszterelnökének: „Itt semmi szentimentalitásnak nincs helye — das ist einmal sol“ Csakugyan! Alkotmányos kérdések is lehetnek néha nagyon bonyodalmasak, sőt olykor megoldhat­­lanok is. De azt csak nem gondolják, hogy érthetlen helyzeteket úgy tesznek érthetőkké, ha megközelíthetlen misztériumok képzeteit keverik bele és hogy válságos ellentétek meg­oldását szolgálhatják akkor, ha átdatlan bo­nyodalmak fonadékába burkolják bele? Bi­zony, akik alkotmányos kérdésekből gordiusi csomókat bogoznak össze, végül is csak a kard­nak erőszakosan oldó munkáját készítik elő. Milyen egyszerű és átlátszó pedig az a mag, amelyből ez a feneketlen bonyodalom támadt. Nincs itt másról szó, mint az 1886. XVIII. t.-c. valódi értelméről. Még ha megengednék is, hogy holmi akadémikus elméletiség különböző értelmezéseket kereshet, nem a legrikítóbb ab­szurditás-e, hogy egymaga a király más értelmet tulajdonítson a törvénynek, mint ami­lyent abból a parlament minden pártja, az örökké lejális államférfiak, maga a királyi akarat alázatos szolgálatára fogadott kormány is kimagyarázni tudnak. Épen az a körülmény, hogy a boldogtalan Khuen meg sem álmodta a rezoluciós megegyezésből támadható bonyodal­makat — amit most előrelátás hiányának szá­mítanak be neki — épen ez mindennél döntőbb bizonyíték arra nézve, hogy a törvényben meg­határozott felségjog valódi terjedelme felől még gyakorlott udvaronc elmékben sem támadhatott kétség. Igazában a törvény helyes magyaráza­tát a felség maga egyszer már szentesítette is, mert hisz a koalíció kormányrajutásakor a paktumos egyezmény megállapította azt is, hogy a Fejérváry-kormány által teremtett tör­vénytelen precedenseket a parlamentnek leg­alább elvi elítélésével lehet sújtania. Mit súghat­tak azóta a király fülébe olyanok, akikről nem tudjuk, hogy közvetlenül vagy közvetve tudnak jobban oda férkőzni. Vajon Goethe dala sze­rint képzeljük-e ezt a behatást: „Es war ein­mal ein König, der hatte einen Floh“. Ám a helyzet kétségtelenül az, hogy a ki­rály az 1888-iki törvényből — amely pedig végre is csak egyszerű, az utólag észlelhető szükség szerint mindenkor változtatható törvény volna — valami rejtelmesen fogant és varázslatosan erős felségjogot magyaráz ki és ezt mint szent, érintetlen örökséget kívánja dinasztiája jö­vendő századaira biztosítani. Hogy ezt senki a törvény meghozatalakor meg nem sejtette! Mindegy, a király jottát sem enged, el van ke­seredve és az álmélkodó Európa előtt odaveti nekünk a legvégső alternatívák kockáját. Hát Beethoven lakomája. Ize: SZÍNI GYULA. I. A bécsi Naschmarkton ült, egy kofa a kalarábéjai, répái és zöldségeinek halma fölött, amely ponyvára volt kiteregetve. Kosárral a karján, esernyővel a hóna alatt egy bécsi polgár ténfergett körülötte. Ez az alacsony emberke nem röstelte, hogy maga cipeli haza a mészárostól a húst és a csatakos időben ernyőt tartott a holmija fölé. Ő maga azonban csuromvizes volt már türkiszkék frakkjában, fátermörder-gallérjában, szűk pantallójában és csattos félcipőjében. Amerre csak elment, a kofák összemo­solyogtak vagy épenséggel föl is kacagtak, sőt a Kalarábé Trézsi rá is kiáltott az emberkére : — Gevatter, talán menyasszonyt visz a szatyorban, hogy annyira félti? A polgár úgy tett, mintha nem hallaná és ép a Kalarábé Trézsi előtt állt meg : — Asszonyság, hogy ez a sóska? — Magának, lelkem, potom áron adom, hiszen odakinn a mezőn ingyen jut hozzá. A polgár a füléhez tölcsérül emelte a ke­zét, amely nagyon fehér, nőies és kicsi volt. A Trézsi csak akkor látta, hogy sükettel van dolga és még bátrabban pergett a nyelve : — Gevatter, maga is csak akkor hallja az esőt, ha menydörög.­­ A polgár, aki rosszul értette, álmélkodva szólt: — Húsz pengő krajcár? Hiszen az méreg­drága ! És alkudozni kezdett, akárcsak a szakács­nő, ha kosárpénzre spórol úgy, hogy Trézsi a türelméből kifogyott és telitömte a kis ember kosarát sóskával, aztán kivett egy hatost, aféle régi nagy ezüsthatost, ami hat pengőkrajcárt ért és igy mutatta, hogy annyiért adja a sóskát. A kis ember boldogan mosolygott, kifizette a Trézsit, aztán csöndesen megindult hazafelé. Dudorászott magában, dúdolgatott és ilyenkor nem látott és nem hallott mást, mint a Kilencedik Szimfóniát, amely akkor vajúdott az agyában. Észre sem vette, hogy valaki elibe áll. Csak akkor rezzent fel, amikor az idegen megtapintotta a karját és hangosan ráköszönt: — Jó napot, Herr von Beethoven ! Beethoven haragosan nézett az idegenre egy pillanatig, amíg meg nem ismerte. Az opera egy cseh trombitása állt előtte : — Mi van ebben a kosárban, maesztro? — kérdezte a trombitás. — Hús, zöldség és egyéb eféle — felelte Beethoven. — Vacsorára hívtam meg a bará­taimat, ahoz kell. — Miért nem a szakácsnéját bízta meg vele, mester? — Rájöttem, hogy csal, — felelte a mester. — Akkor csapja el a szakácsnéját — ajánlotta a trombitás — és fogadjon mást­­ helyette. — Húsz év óta szolgál már nálam, nem tehetem — szólt Beethoven — és ha más sze­gődnék a helyébe, az is csak meglopna. Az em­bereket úgy óvhatjuk meg leginkább a bűntől, ha nem adunk nekik rá alkalmat, vagyis nem adunk pénzt a kezükbe. Ezért járok magam a piacra. A cseh elmosolyodott, csakhogy ez a mo­soly vigyorgásnak is beillett volna, mert a trombitásoknak egészen más szájuk van. — Hol lesz ma este? — kérdezte tőle Beethoven. — Nem fát ma az operában? — Ma szabad vagyok — szólt a cseh. — Akkor magát is meghívom vacsorára. Félkilencre. Eljöhet? — Köszönöm szépen, mester. Eljövök. Elhozzam a trombitámat is? Beethoven elgondolkodott: — Hozza el, mert cseh a trombitája nél­ ,­kül olyan, mint a kefekötő a bora nélkül. Ezzel elváltak és a trombitás büszke volt, mert a lelke mélyén olyan nagy embernek tar­totta a „Fidelio“ szerzőjét, hogy ezt a titkos meggyőződését még magának annak a kis, igénytelen alaknak sem merte bevallani, akit Ludwig Van Beethovennek hívnak és akivel az ember úgy beszélhetett, mint az édes testvé­rével. Cservenka, a trombitás, amint a mester­től elbúcsúzott, egyenesen a hangszereshez sietett. A trombitájának a betétjét kimarta a rozsda, újat vett helyette, mert sejtette, hogy a Beethoven vacsoráján előkelő zenészek is lesznek és talán még fújnia is kell majd előttük. A Pesti Hírlap mai száma 52 oldal

Next