Pesti Hírlap, 1912. június (34. évfolyam, 130-154. szám)

1912-06-01 / 130. szám

Budapest, 1912. XXXIV. évfolyam, 130. (II.75.) szám. Szombat, június . SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Váci-körút 78. I. emelet Telefon 26—45. KIADÓHIVATAL: Budapest, Váci-körút 78. Telefon 26—40. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre .... Félévre............ Negyedévre .... Egy hóra............. 2­ 40„ Egyes szám ára 10 f. Hirdetések díjszabás szerint Az apró hirdetésekre vonatkozó minden tudnivaló a 32-ik oldalon olvasható. Kétértelmű paktumoké A régi Róma Janus-istenségének két ar­ca volt: egyik békét jelentett, másik háborút. Mai ellenzéki pártjainknak kifejlett diplomá­ciai tehetsége immár olyan mutatványra is ké­pes, hogy magának a békének is két arculata legyen, amelyek mindegyike gyanússá vagy ér­telmetlenné teszi a másikat. Hogy az ellenzéki pártok minden eddig viszályos pontra nézve az egymás közt való megegyezést keresték, ezt saját szóvivőik úgy értelmezték, hogy annyi hiábavaló viszálykodás és annyi célellenesen elvesztegetett erőlködés után, az általános bé­kének helyreállítását ismerik fel az ország sür­gős érdekének. Ebből tehát az következik, hogy az ellenzéki pártok előzetes megegyezésével a kormánynyal való béketárgyalásokra kíván­nak elfogadható közös alapot teremteni, így fogta fel a közvélemény is. De vajon így tud­ják-e ezt a nagyhatalmú paktum-kovácsoló mesterek is, tudják-e legalább valamennyien? Első tekintetre persze furcsának látszik, hogy különböző ellenzéki pártok ne a közös harc okából kössenek erős szövetséget, ellenke­zőleg, azért, hogy ősi közös ellenségüket az ál­talános kiengesztelődés békepipájához hívják. De a jelen esetben a dolgoknak ilyen fordított rendjét is megokoltnak kellett elfogadnunk. Hiszen kezdettől fogva megróttuk a véderőja­vaslat ellen folytatott ellenzéki obstrukciónak szinte hihetetlen elvi és taktikai gyatraságát, hogy kétféle alapon, kétféle irányban indult, ami a parlamenti obstrukcióknak változatos történelmében valóban példátlan eset. Désy Zoltánék hiába ügyeskedtek oly nagyon a két paripán való ide-oda ugrálásban, mégis ki kel­lett tűnnie a teljes céltévesztettségnek, amikor a kényszerű alkuk eljöttekor a kormánynyal szemben hiányzott az egységes béketárgyalás lehetősége, viszont a Kossuth-párt nemzeti föl­tételei ellenében Justhék egyenest a bécsi ka­­marillának tettek szíves szolgálatokat. Hát bi­zony most utólag kell megkeresniük, hogy az egyéves obstrukciónak mi volt az igazi célja és hol van a megoldási lehetősége. És bárha ez­zel a fordulattal eddigi nagyarányú obstruk­­ciós hadjáratukat maguk is hiábavaló gueril­­la-kalandozássá sülyesztik le, ezt a késő kor­rektúrát, ha őszinte szándékkal történik, nem lehet teljesen elkésettnek mondani. Bizonyos azonban, hogy a nemzetnek annyi kínos meg­próbáltatása után az ellenzéki pártoknak csak úgy, mint a kormánynak első céljuk is, állan­dó törekvésük is csak a tisztességes békének és a méltányos kiegyenlítésnek megkísérlése lehet. Itt már csak az okos és méltó béke je­lenthet oly győzelmet, amely az áldozatokat megéri. Sajna, ha az ellenzéki megegyezésről köz­zétett hírek hitelesek, az új közös alap nagyon eszünkbe juttatja az ismeretes hegeli megha­tározást a külsőnek belsejéről, amely egyszers­mind a belsőnek külseje. Igazán nem tudjuk elhatározni, ha ez a sokrétű megegyezés béke­ajánlat is, vajon a héja mutat-e háborút és a bele békét, vagy megfordítva, külső kérgében van a béke és magjában a háborús veszedelem. Az ellenzéki pártok megegyeztek mindenre néz­ve, amiben eddig igen határozott különbségek választották el őket. A választójog és a kato­nai kérdés dolgában egy álláspontra tudtak jutni és ezt az eredményt megpecsételték a kö­zös taktikai eljárás megállapításával is. Egy­más között tehát a meggyőződéseknek elég nagy hajlékonyságát tanúsították, különösen a Justh-pártiak ismét fenomenális mód tanúsí­tották, hogy kemény derekuk alkalmilag mily könnyen hajlik at elasztikus kígyózásba. An­nál inkább kell kérdeni, ez az alkuvó­­s alkal­mazkodó puhaság egymás között csak arra való volna-e, hogy viszont minden rajtuk kí­vül levő tényező irányában az intranzigens merevség legyen kötelező törvényük? A sok fo­lyékony anyagnak, amit egyezményük edényé­be ömlesztettek, ott nyomban érckemény masz­­szává kell vegyülnie. Hát ezt a törekvést érte­nék, ha épen olyan eljárásra egyesülnének, amelynek zsákmányszerzés és koncosztás a cél­ja, de semmikép sem méltányolhatjuk olyan mezőn, ahol nagy elvek, messzeható kérdések, általában lényeges nemzeti érdekek kerültek kockavetésre. Miért nem helyeseljük az ellenzéki pártok választójogi megegyezését érdemleges részletei­ben sem, ezt saját szempontunkból ismételten kifejtettük. Ebben a megegyezésben a Kossuth­­párt is, a Justh-párt is feláldozták épen azt a speciális követelésüket, amelylyel rokonszen­vezni tudtunk. A Kossuth-párt lemondott az elemi iskolai bizonyítványról, amely a magyar szupremácia egyik biztosítéka lehetett, a Justh­­párt a mindenütt való titkos szavazásról, a vá­lasztási szabadság ez elemi föltételéről. Azért magunk is helyesnek valljuk, lehetőnek is tart­juk, hogy bizonyos általános szempontok kerü­letére nézve az összes magyar pártok megegye­zésre jussanak. Hiszen most ugyancsak riki­ őszi napsugár. (Mese a katonaéletből.) IV. A kies fekvésű Szentjobb községben két kastély van. Az egyik a falu innenső, a másik túlsó végén. Mindkettőt százados, gyönyörű park veszi körül. A kisebbiket Almásy Pali lakja s ebben jókedvtől hangos, vidám élet fo­lyik, melynek egyes jeleneteibe már volt al­kalmunk bepillanthatni. Minden díszt nélkülö­ző építmény ez, tervezőit tisztán célszerűségi szempontok vezérelték. Tulajdonosainak pat­riarchális kényelemszeretetét szolgálja száza­dok óta. A másik impozáns nagyúri hajlék, mely arányainál, méreteinél, elrendezésénél fogva fejedelmi rezidencia benyomását kelti. A hom­lokzatra szóló termei látványosságnak is beil­­lenek. Nagy feljárója, amelyet egy kori­nthusi oszlopsor koronáz, építészeti műremek. Húsz­nál több szoba a vendégek befogadására szol­gál. Otthonias, kedves fészek mindegyik, ahol a jövevény szívesen telepedik meg. Két öreg úr tanyázik ebben a tágas, szép kastélyban. Két különc, amilyen már kevés akad a mai világban. Agglegények, testvérek, akik határtalan lenézéssel viseltetnek egymás iránt. Almásy Palinak apai részről való nagy­­bátyjai, régen elhunyt atyjának fivérei. Az idősebbik, Almásy István, valamikor a vasasnémeteknél szolgált s kapitánykorában kvietált. Civilben jóval többre vitte. Főispán, később titkos tanácsos lett belőle. A bécsi ud­varnál mindvégig nagy kegyben állott. Az öreg úr közel jár a kilencvenhez s a közhit azt tart­ja a nyakas emberről, hogy akkor hal meg, amikor ő akarja. Régi szabású grandseigneur, akiben — nagy műveltsége dacára — mérhe­tetlen gőg lakozik. Ha úri­ember jön hozzá lá­togatóba,­ megszokott, otthoni öltözetében fogad­ja, ellenben ha olyan valaki lépi át küszöbét, aki a sors haragjából ősök nélkül született, ak­kor fekete kabátot, fehér nyakravalót vesz ma­gára, keztyűt is húz s abszolúte nem tesz kü­lönbséget, akár miniszter, akár pedig csak já­rási írnok az illető. Csudálatos egy aggastyán. Mindent tud, minden iránt érdeklődik s az esze ma is olyan éles, mint a borotva. Egyet­len ősz haja nincs, a tartása fiatalos, egyenes, katonás,­­ élénk cáfolata azon évek számá­nak, amik vállait nyomják. A testvérét uram­­öcsémnek szólítja. Az ősi vagyon, bár egykor esztelenül szórta, megsokszorozódott a kezén. Bizonyára azért, mert amióta elvonult a világ zajától, határozottan fukar ember lett belőle. Ezen utóbbi tulajdonságáról ma már legendák keringenek. Egyszer néhány megyebeli úr állított be hozzá vacsorára. Italos, korhely cimborák, akik bizony nem igen kímélték a pompás borokat, amik az asztalra kerültek. Egyik palackot a másik után ürítették rendületlenül. Az öreg ur­nak sehogy sem tetszett a dolog. De akármeny­­nyit köhécselt is, az urak mintha csak össze­esküdtek volna, a legteljesebb közöny­nyel fo­gadták az intő jeleket. Az öreg kegyelmes már nem állhatta meg tovább s igy szólt, minden egyes szavát hangsúlyozva, az inasához: — Te, Jancsi, van még borunk? A célzatosan föltett kérdés, persze, a ven­dégeinek címére volt intézve. — Hogyne volna, — válaszolta az inas, —• hiszen tegnap fejtettünk le száznegyven pa­lackot. — Hja, fiam, — jegyezte meg gunyoro­san az öreg úr, — nem lesz abból reggelre egy sem. Ám a vendégeket még e párbeszéddel sem lehetett az ivástól elriasztani. Még ezen est folyamán történt, hogy a vendégek egyike poharát oly ügyetlenül he­lyezte vissza az asztalra, hogy a finom jószág eltörött. Az inas rögtön másikkal pótolta, de a véletlen úgy akarta, hogy ezt is ugyanazon sors érje. Ez is eltörött. Ezt már nem lehetett szó nélkül megáll­ni. Az öreg kegyelmes az inasához fordult: — Te, Jancsi, van elég poharunk? — Nemrégen hozattunk hatvan személy­re valót, — világosította fel Jancsi. — Hja, fiam, — mondta az öreg úr, — nem lesz abból reggelre egy sem. Mely megjegyzés azután nagyobb elővi­­gyázatot eredményezett az illető vendég ré­széről. Számtalan ilyen vonást lehetne a dinasz­ta Almásy Istvánról följegyezni. Egyéniségé­nek sajátos összetételére legjellemzőbb a kö­vetkező: Történt, hogy egy ízben, valamilyen elő­re nem látott véletlennél fogva, elfogyott a drá­ga paripák táplálására szolgáló zab. Minthogy hamarosan sehonnan sem lehetett megfelelő mennyiséget szerezni, az öreg kegyelmes úr magához rendelte falubeli bérlőjét, a derék Schwarz Jakabot s igy szólt hozzá leereszkedő nyájassággal. A Pesti Hírlap mai száma 44 oldal

Next