Pesti Hírlap, 1912. november (34. évfolyam, 272-284. szám)

1912-11-16 / 272. szám

Budapest, 1912. filig. évfolyam, 272. (11.893. szám.) Szombat, november 16. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre...........28 K — f Félévre................. 14 „ — „ N'­gyedévre........... 7 „ — „ Egy hóra............... 2 , 40 „ Egyes szám ára 10 f. Hirdetések díjszabás szerint. Az apró hirdetésekre vonatkozó Binden tudnivaló a 32-ik oldalon olvasható. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Váci-körút 76. I.­ernoist. Telefon 26—45. KIADÓHIVATAL: Budapest, Váci-körút 73. Telefon 26—40. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. Lapunk a magyar királyi állam­vasutak pályaudvarain nem kapható, mert árusítását a Lukács-kormány tör­vény és jog ellenére megtiltotta. A diktátor: Figaro itt, Figaro ott, Figaro mindenütt. A delegáció nyilvános ülést tart: Tisza István ott van. A delegáció zárt ülést tart: Tisza István ott van. A belügyminisztériumban hét lakat alatt őrzik a választójogi titkot. Tisza István a lakatok mögött is megtalálja, megcenzúrázza, megmódosítja a választójogi tervezetet. Ő mindenütt ott van, mindenkivel rendelkezik, mindent felülvizsgál és mindenre rányomja bélyegét. De hát ki ez a mindenütt jelen való, mindent tudó, sőt mindent jobban tudó és azonfelül mindent merő úr? Diktátor, aki rendelkezik a miniszterekkel, a katonasággal, a rendőrséggel és a minisztériumok összes tisztviselőivel? Vagy mint az a bizonyos Figaro, azért olyan nagy úr, mert a borbély és a legnagyobb urak is kése alá kénytelenek adni a nyakukat? Annyi bizonyos, hogy közjogi állása nem adja meg neki a jogot err­e a mindenütt jelenvalóságra, sőt ellenkezőleg. Mint a képviselőház elnökének, fenséges pár­tatlanságban kellene trónolnia, másoktól meg nem közelítve, másokhoz nem közeledve. De ő nem elnök és nem pártatlan, hanem részben dik­tátor, részben borbély, akinek hatalma mások félelmében rejlik. Azt a filozófiai axiómát, hogy :,gondolkozom, tehát vagyok“, ő a maga szá­mára így formálta át: ,,ők nem gondolkoznak, tehát vagyok“. És mindent mer, mert akik körülötte vannak, semmit sem mernek. Tisza István tehát beállított a minap a belügyminisztériumba, ad audiendum verbum citálta a választójogi tervezet szerkesztésével megbízott államtitkárt, átvette az egész közvé­lemény elől hét lakattal elzárt titkot és aztán elővett egy hóhérvörös színű plajbászt, melylyel néhány százezer választót mindjárt le is gyil­kolt a tervezetből. Úgy kell lenni ugyanis, hogy Tisza István ez alkalommal egész tömeggyilko­lást végzett a híres választójogi tervezetben, mert Lukács László állandóan úgy beszélt, mint aki a szavazatra jogosultak számát leg­alább is az ellenzéktől kívánt mértékben fogja emelni, holott Tisza István cenzúrája után már az a hír terjedt el, melyet nem siettek megcáfolni, hogy a kormány választójogi reformja csak 1.700.000-re emeli a szavazatra jogosultak számát. Abban a rövid kis félórában tehát, mialatt Tisza István a vörös plajbászát táncoltatta, több ember esett áldozatul, mint az egész balkáni háborúban. S hogy Tisza István nem a kormány tervezetét, hanem a maga cenzúráját tartja megmásíthatatlannak, az immár kétségtelen, mert azóta tanulmányt is írt a választójogi problémáról s ebben kinyi­latkoztatja, hogy szemben az ellenzék követelé­sével, mely száz percenttel kívánja emelni a választók számát, legfölebb negyven-ötven percentes emeléshez szabad hozzájárulni. S ha Tisza István ezt kinyilatkoztatta, akkor meg kell juhászodnia a kormánynak is, a többség­nek is, az országnak is. Hiszen Tisza mondta , az ellen nincs apelláta. Roma locuta est. A diktátor kinyilatkoztatása után tehát így zsugorodik össze az a nagy demokratikus elhatározás, melyből egy megújhodott Magyar­­országnak kellett volna megszületnie. Mikor Széll Kálmán leszedte a szavazati jog elől az adóhátralék gátját, ezzel az egyetlen tollvonás­sal négyszázezer új választót adott az ország­nak. Most pedig egy majdnem évtizedes neki­­gyürkőzés után, az ország egész közvélemé­nyének felkavarása után, körülbelül ugyan­ennyivel fog szaporodni a szavazatra jogosul­tak száma. Hát ezé­rt a nevetséges egérért vajúdtak úgy a hegyek? Amennyit Széll Kál­mán egy nobilis tollvonással ajándékozott, annyi választót most esztendők heroikus küz­delmével kellett kicsikarni? S erről az általá­nos választójogról álmodtak a demokratikus lelkek? Hát bizony gróf Andrássy Gyula le­haraphatná a saját fejét, melyet elgyötört a pluralitás gondolatával, csakhogy annyi új választót hozzon ki, amennyi egy általános vá­lasztói jog látszatát megmenthetné. Tisza nem töri a fejét,­­ nem gondol pluralitásra, de az is igaz, hogy nem is akarja menteni még lát­szatát sem egy becsületesen demokratikus re­formnak. Minek az a fejtörés? És minek a becsületesen demokratikus választójog? Marad­jon minden a régiben s legfölebb annyi kon­cessziót tegyünk, hogy az ipari munkásoknak ezentúl legyen szavazati joguk. Ezek szervezve vannak, ezek hangosabban tudnak kiabálni , azonfelül ezek csak a nagyobb városokban, az ipari gócpontokban találhatók, ott pedig eddig se választottak kormánypárti képviselőket. Ennek köszönhetik az ipari munkások, hogy jutalmazás, ír­te: SZÍNI GYULA. A főnök összecsapta a kezét: — Ön meg . . . házasodik?! A vézna kis könyvelő lesütötte a szemét és halkan, bátortalanul szólt: —­ Ha a főnök úr lenne az egyik tanúm, nagyon lekötelezne vele. Jó, hogy gyorsan előállt ezzel a kérésével, mert a főnök már lélekzetet vett, hogy belefog­jon hosszú mondókájába, amely így kezdődött volna: „Könyvelő úr, hogy lehet ilyen bolond­ságra csak gondolni is.“ A főnök így a­ levegőbe nézett, gondolko­dott és felelt: — Jó, nem bánom ... de a következmé­nyekért ne engem okoljon. Az esküvő megtörtént és ettől fogva a kis, vézna könyvelő nagyon komolyan nézett szembe az élettel. Keskeny, csapott vállain, egy új világot tartott, mint valami furcsa kis Atlasz. Minden­féle munkát, megbízást magára vállalt. Tíz em­ber helyett dolgozott, hogy mentül többet keres­hessen új háztartása számára, amelyet az Ég még egy gyermekkel is megáldott. De mentül többet fáradt, annál jobban látta, hogy nincs hálátlanabb valami a világon, mint a munka. Addig koptatják az embert, amíg egyszerre csak félni kezdenek tőle, hogy hátha elkopik egészen és segítségre szorul. Minden főnökben van annyi em­berszere­­tet, hogy már előre fél saját magától, ha majd a jó szívére fognak hivatkozni. — Könyvelő úr, ön túlságosan so­kat dolgozik, — mondta a főnök aggodalmasan. — Pihennie kellene ... a saját érdekében. Mi lesz, ha majd egyszerre munkaképtelen lesz? Mit fog kezdeni? Hova fog menni? A könyvelő erre megnyugtatásul előmu­tatott egy takarékpénztári könyvet, amelyben három év alatt hihetetlenül nagy összeg halmo­zódott föl, kerek kétezer korona! De nemcsak a főnöke nyugtalankodott miatta, hanem odahaza a felesége is: — Miért dolgozod magad agyon? Pihen­ned kellene ... a saját érdekedben. Mi lesz, ha majd egyszerre munkaképtelen leszel? Mit fogsz kezdeni? Hova fogsz menni? — Oda! — felelte a könyvelő és eltévede­zett a messzeségbe. Az asszony már tudta, hogy mire céloz és ő is bízott abban a jövőben, amelyet a férje lelki szemével már szinte látott maga előtt. „Oda!“ annyit jelentett családi körük bi­zalmas nyelvén ,mint­­ Itália. Mert ebben a vézna kis könyvelőben, ami­lyen tízezer is akad egy városban, volt egy kü­lönös vonás, egy szín, egy valószínűtlenség. Itá­liába vágyott, hol meleg van és gazdag művé­szeti kincsek. Más ember, aki annyira epekednék Olasz­ország felé, már rég sikkasztásra vetemedett volna, de őt máskép nevelték. Csak a becsületes, nehéz munka egyenes útját ismerte. És azt hitte, hogy az út végén már várnak rá a szorgalom gyümölcsei, a jó tettek jutalma, sötétzöld lom­bokban az aranynarancsok. Ez az Itália, amely előtte lebegett, csak a fále délibáb volt, illúzió, hazugság. Olvasni nem igen ért rá, képeket nem igen láthatott, csak­ a mások szavaiból szűrődött le benne ez a Meseország. Ha útjaiban az írógörcs bujkált, ha télen takarékoskodni kellett a tüzelni valóval és fá­zott, ha a főnöke kellemetlenkedett, ha a fele­sége betegeskedett, ha a nyakába szakadt az a sok bú, baj, gond, amely igazán csak szegény embert érhet. . . csak Itáliára kellett gondolnia, hogy megint erőt gyűjthessen a küzdelemre. Óh, ott minden máskép lesz. Pihenni fog­nak. Nézelődni fognak. Ott más az ég. Más a világ. Más az ember. Más a levegő. Még az öregség is más ... És a takarékpénztári könyv­ben lassan, csöndesen, de folytonosan épült a rév,ahová menni vágyott. — Csak egy kis türelem . . . még egy ki­csit ... no még egy kicsit ... — súgta a fü­lébe szerelmes Itália . . . — De hiszen önnek egész csinos kötőhár­tyalobja van, — mondta csak egyszerre az orvos. — Önnek pihennie kellene, — szólt aggo­dalmasan a főnöke, — a saját érdekében. Mi lesz, ha majd egyszerre munkaképtelenné válik? Mit fog kezdeni? Hova fog menni? És a felesége is intette: — Legalább három napig ne dolgozz. Hi­szen egészen véres már a szemed. Pihenned kell. A saját érdekedben. Mi lesz, ha majd egyszerre munkaképtelenné válsz? Mit fogsz kezdeni? Hova fogsz menni? Majd megint az orvos szólt: — Pardon, önnek nem a kötőhártyalob a legnagyobb baja, hanem önnek pupilla-tágu­lása van. Egy hétig ki ne mozduljon a szoba­ A Festi Hírlap mai száma 48 oldal

Next