Pesti Hírlap, 1912. december (34. évfolyam, 285-309. szám)
1912-12-01 / 285. szám
f 2 elrendelése utján mindenkit be lehet vinni a kaszárnyába! E javaslatok alapján, ha törvénynyé válnak, csak egy mozgósításnak színpadi kuliszszáját kell előtérbe tolni s akkor a kormánynak joga van az ország egész autonómiáját egy tollvonással eltörölni. Minden vármegyének, városnak, községnek határozatát megsemmisítheti és parancsot adhat ki ellenük. Megszűnik a gyülekezési jog. Új egyletet sem szabad alakítani és minden régit egyszerre föl lehet oszlatni. A sajtószabadságot egy tollvonással eltörli. Behozza az előzetes cenzúrát. Minden újságot csak úgy szabad terjeszteni, ha terjesztés előtt három órával a királyi ügyésznek bemutatták. Sőt ez még semmi. A kormánynak joga van minden indokolás nélkül bármely újságot beszüntetni és annak megjelenését eltiltani. Az igazságszolgáltatást eltörlik. Az esküdtszéket megszüntetik. Sőt még a magánjogi követelések és a váltók tekintetében is joga van a kormánynak a megszavazott törvények ellenére tetszés szerinti új rendelkezést behozni. Szóval megszűnik egy perc alatt a személy- és vagyonbiztonság az országban, mihelyt egy kormánynak eszébe jut egy hadtestet mozgósítani. Behozza a Lukács-kormány a kabinetnoir-t is. A törvényben biztosított levéltitkot nem őrzi senki sem. Felbonthatnak leveleket, táviratokat, kihallgathatnak telefonbeszélgetést. Még a kereskedelmi társaságokat, tehát a gazdasági életet is önkénye alá hajthatja. A munkások béremelésének kérdését s a munkaadók védekezését a munkások esetleges túlköveteléseivel szemben szintén a kormány szeszélyére bízza. És még azt is a kormányra bízza a javaslat, hogy mikor szüntesse meg a kivételes intézkedéseket. Amint csak ezekből a mutatványokból is látszik, a Lukács-kormány fel akarja használniaz ellenzék távollétét és a munkapárt önérzetének hiányát, hogy az abszolutizmust kodifkálja, megijedt, hogy csaknem elcsúszott a síkos márványkockán. ■ — Maga az, kisasszony? — kérdezte, miközben megfogódzott a rácsban. — Én vagyok — felelte Eliz és forró lett még a lehelete is. A fűszeres egy pillanatig habozott... — No hát, jó éjt, kisasszony — mondta végül. — Ugye, nincs egyedül? Szép álmokat! Elköszönt, eltűnt. Ha úgy érezte volna Eliz szíve dobogását, mint én, talán maradt volna. A folyosó végénvolt a fűszeres kamarája. Ásítozva állt meg az ajtaja előtt, kulcscsal kinyitotta. — Miért nem feküsznek már le? — mondta még felénk. Még egyszer köszönt Eliznek és eltűnt. — A szegény kiffin — mesélte Eliz — nagyon megörült a smaragd nyakláncnak. De mivel talpig becsületes ember volt, elhatározta hogy elviszi az ékszert a rendőrségre. Hátha előkerül a gazdája, aki elveszítette. A prefektúrán már ott talált egy selyemruhás szép fiatal asszonyt, akinek a két szeme ki volt sírva és mégis még mindig szivárogtak a könnyei. Két cifra lakáj állt mellette és hol az egyik, hol a másik törülte le csalánszövésü keszkenővel úrnője könnyeit. Mikor az úrnő a szegény kiffia kezében megpillantotta a smaragd nyakláncot, f elsikoltott örömében. ..Itt van az én nyakláncom, amelyért már egész kastélyomat tűvé tettem.“ Nagy boldogságában megölelte, megcsókolta a szegény kiffint, aztán a lakájaihoz fordult szép szóval: „Fogjátok meg ezt a szegény-szegény embert, de úgy hogy a lába se érje a földet és vigyétek a kastélyomba, mert meg akarom jutalmazni a becsületességéért.“ A lakájok ölükbe emelték a szegény kiffint és egyenesen elvitték a kastélyba. Sebesen PESTI HÍRLAP | ______xdl2. december X., vasárnap. „Szuronyt szegezz!“ (Csendőrök az ellenzék ellen. — A háborús javaslatokat beterjesztették. — A miniszterelnök beszélt.) A munkapárti képviselőház egyre nagyobb fegyveres segítségre szorul törvényhozási működésében. Megkettőztetett őrség várta ma az ellenzéki képviselőket és a parlament kapujában feltűzött szuronynyal állta el útjukat. Csak a képviselők higgadtságának köszönhető, hogy Tisza szolgálatrakész fegyveresei nem tettek kárt senkiben. A munkapárti urak ezalatt boldogan mosolyogtak a dunaparti palota ablakaiban és megelégedetten szemlélték a mai törvényhozás legfontosabb szerveinek, a csendőröknek működését. Az ülésen a kormány beterjesztette a háború esetére életbelépő kivételes intézkedésekről szóló törvényjavaslatokat, a költségvetési vitában pedig két jelentéktelen munkapárti szónok mellett felszólalt a miniszterelnök is. Hétfőn folytatják a budget tárgyalását. Tudósításunk itt következik: Szuronynyal az ellenzéknek. zsa Gyula, Veszprémy István, Urmánczy Nándor, Héderváry Lehel, Holló Lajos, Polónyi Dezső, Zboray Miklós, Csuha István, Lovászy Márton, Justh János, Barabás Béni, báró Mannsdorff Géza. Egész a rendőrök soráig mentek a képviselők. Pavlik szalutált és igy szólott: — Tisztelettel jelentem, hogy a kizárt képviselő urakat nembocsáthatom be! — Nem lehet válogatni közöttünk? — kiáltotta Justh Gyula. ,— Jogunkban van bemenni, képviselők vagyunk,—■ kiáltották mások. Ekkor a csendőrtisztek vezényeltek: — Csendőrök, vigyázz! Kész! — Szuronyt szegezz! A kakastollasok a lábuk mellett tartott feltűzött szuronyu puskájukat felkapták és előre tosztolták. A képviselők sorában nagy zaj támadt.— Gyalázat! Disznóság. Csendőrtisztek maguk?! Magyarok!? A szerbek ellen menjenek, ne ellenünk! Veszélyes helyzet volt. Ha a képviselők viszszaszorítják a rendőröket, akkor ezek kerülnek a csendőrszuronyok hegyére. A képviselőknek pedig az volt a szándékuk, hogy a kordonon keresztül bemennek. Szmrecsányi és Múzsa Gyula a nagy tolongásban meglökték a rendőröket. — Fegyverrel tartanak bennünket vissza! — kiáltotta Szmrecsányi. — Szégyeljétek magatokat, nem vagytok magyarok! — szólott Csuha István a csendőrök felé. — Bolondnak a parancsát teljesítik! — kiáltott Sümegi. — Lokálokat őriznek, — vetette oda Hammersberg László. A hátulsó vonalban állott, Justh Gyula és közvetetlenül mellette gróf Apponyi Albert, aki folyton intette Justhot, hogy ne izgassa magát. Apponyi ezután társaihoz fordult és távozásra kérte őket. — Menjünk, kár minden további erőlködés. Az ellenzékiek azután lassan kint megindultak és az Országház-téren és a Nádor-utcán keresztül a Belvárosnak tartottak. Sok száz főnyi tömeg csatlakozott hozzájuk és egyre zúgott az éljen. — Éljen Justh Gyula! Éljen a választójog! Abcúg Tisza! Éljen Kovács Gyula! A képviselők a Kossuth-pártkörbe mentek. Bent a Házban is mindenütt több volt a csendőr és rendőr, mint eddig. Fenn a Ház folyosóján újra megjelent a rendőrség. Nagy csapat díszruhás rendőr őrizte Tisza István elnök szobáját, amelynek környékét a detektívek is ellepték. A képviselőház ülése épeig akkor kezdődött, amikor lenn a csendőrök a Ház előtt szuronyt szegeztek az ellenzéki képviselőknek. Alig harminc munkapárti volt a folyosón és a dogan vitte magával a két gyöngyszemét. Már hazafelé elhatározta, hogy takarékoskodni fog a mosolygó gyöngyszemmel és inkább a siró gyöngyszemet fogja elővenni, valahányszor eszébe jut, mert így a könyből mindig elvesz valami és viszont annál nagyobb lesz a mosolygó gyöngyszem. A kiffinnel gyakran megesett, hogy nagy gondja, bánata vagy boszúsága volt. Ilyenkor bizony ráfért volna egy kis mosolygás, derű, jókedv. De ő inkább a könycseppet nézte és jól kisírta magát. A mosolygó gyöngycsepp annál nagyobb lett, mennél többször patakzott a szegény ember könnye. Mivel a szegény ember sokáig élt, sokat is sirt. Mindig sirt és mindig megkönnyebbült a sirás után. A mosolygó gyöngycseppet soha elő nem vette és az nőtt, nőtt nagy titokban, mert a szegény ember egyetlenegyszer sem mosolygott. A kiffin aztán egy napon nagyon beteg lett. Az orvosa kereken megmondta neki, hogy bizony már nem fog sokáig élni, nem fog már egy hónapig sem élni, nem fog egy napig sem élni, de még egy óráig sem fog élni. Legföljebb egy-két perce van hátra az életéből. A szegény kiffin hirtelen azt érezte, hogy rettenetesen sietnie kell. Hamar, hamar előkereste a mosolygó gyöngyszemet, amely már akkorára nőtt, mint egy hegy és maga elé tette az asztalkára és nézte-nézte... és aztán ... Eliz hirtelen abbahagyta a mesét, mert fölfigyelt. Olyan csönd lett, hogy még a rózsaszínű, lustán álmodó hó csöndes sziporkázását is hallottam. A folyosón egy árnyék suhant végig és egyszerre megállt a fűszereslegény kamrájának az ajtaja előtt. Halkan, óvatosan, tolvajreszszel kopogott a kis kémlyukon, amit Nancyban „vazisztasz“-nak hívnak. Kilenc órakor kezdtek gyülekezni az Országház-kávéházban az ellenzéki képviselők. Tíz órára körülbelül negyven képviselő volt együtt, közöttük Justh Gyula és gróf Apponyi Albert is. Negyed tizenegykor, amikor bent a parlamentben vagyó harminc munkapárti képviselő egy kis csendőrhadsereg védelme alatt az ország költségvetését tárgyalni kezdte, elindultak az ellenzéki képviselők az országház felé. Útközben a járókelők hozzájuk csatlakoztak és lelkesen éltették őket. A térségen az eddiginél jóval nagyobb fegyveres erő fogadta őket. Erős lovascsapatok, csendőrök és rendőrök voltak fölállítva. Amikor az Országház-kávéház ajtaja kinyilt és az ellenzék csapata kilépett az utcára, harsány vezényszavak hangzottak föl, a lovasok lóra kaptak és indításra készen állottak, a parlament kőkapuin keresztül pedig csak úgy özönlött kifelé a sok szuronyos csendőr. A főbejárat előtt Pavlik főfelügyelő és Beniczky felügyelő intézkedett. A kocsifeljáró mindkét oldalát megrakta csendőrökkel, a csendőrök előtt rendőrök álltak sorfalat. Az ellenzék lassan vonult föl. Az első sorokban voltak: Vertáu Etele, gróf Batthyány Pál, Gál Sándor, Tóth János, Sümegi Vilmos, Beck Lajos, Szmrecsányi György, Bosnyák Géza, Zlinszky István, Hammersberg László, Bernáth Béla, Ikvay Mihály, gróf Batthyány Tivadar, Huszár Károly, Muszálli tolták ismeretlen utcákon keresztül, míg az úrnő kastélya elé nem értek. A szegény ember csak nézett, nézett, de azt se tudta hol van. Nem ismert rá Najky városára, pedig egy kiffin, aki szemetet kotor, ismeri a város minden zeget-zugát. Más virágok nőttek a kastély parkjában, mint amilyenek Napcyban nőnek. Aminbiffin belépett a kastély kapuján, tündöklő fényesség vette körül a szegény embert, úgy hogy káprázott bele a szeme, mintha álmodnék. A lakájok tejbe-vajba fürösztötték. Ékes ruhát adtak rája. Aztán vitték egyenesen az úrnőjük elé. Szép gyermekarcú és hófehér hajú nő volt a kastély úrnője. Egyetlen ránc sem volt az arcán, csak egy fekete pötty a bal szeme alatt, egy „mouche“ vagyis egy szépségtapasz. A hangja üde, tiszta volt, a mozdulatai fürgék, bájosak, gyermekesek. És a szegény hiffin mégsem tudta kitalálni, hogy voltakép hány éves lehet ez a világszép minő, aki tizenhat esztendős és úgy lehetett volna, mint akár hetvenhat. Fiatal és öreg volt egyszerre. Tűz és hó. És az úrnő így szólt a hifimhez: „Hallod-e te szegény ember, én meg akarlak jutalmazni. Nézd ezt a két gyöngyszemet. Ezeket neked adom. Az egyik mosolyog, mint a napfény, a másik meg úgy csillog, mint a könnycsepp. Ha mosolyogni akarsz, csak rá kell nézned erre a mosolygó gyöngyszemre és rögtön elfelejted minden bánatodat. De ha sírni akarsz, csak magad elé kell tenned ezt a kön nyező gyöngy cseppet és megered a könnyed, amely azonban megkönnyebbülést szerez neked. Ezt a két gyöngyöt adom neked ajándékba. Meg kell még mondanom, hogy valahányszor az egyiket megnézed, ebből mindig el fog veszni egy csipetnyi, de ugyanannyival megnő helyette a másik.“ Így szólt a különös urinó és a hiffin bol