Pesti Hírlap, 1912. december (34. évfolyam, 285-309. szám)

1912-12-01 / 285. szám

f 2 elrendelése utján mindenkit be lehet vinni a kaszárnyába! E javaslatok alapján, ha törvénynyé vál­nak, csak egy mozgósításnak színpadi kulisz­­száját kell előtérbe tolni s akkor a kormány­nak joga van az ország egész autonómiáját egy tollvonással eltörölni. Minden vármegyé­nek, városnak, községnek határozatát meg­­semmisítheti és parancsot adhat ki ellenük. Megszűnik a gyülekezési jog. Új egyletet sem szabad alakítani és minden régit egyszerre föl lehet oszlatni. A sajtószabadságot egy tollvo­nással eltörli. Behozza az előzetes cenzúrát. Minden újságot csak úgy szabad terjeszteni, ha terjesztés előtt három órával a királyi ügyésznek bemutatták. Sőt ez még semmi. A kormánynak joga van minden indokolás nél­kül bármely újságot beszüntetni és annak meg­jelenését eltiltani. Az igazságszolgáltatást eltörlik. Az es­küdtszéket megszüntetik. Sőt még a magán­jogi követelések és a váltók tekintetében is joga van a kormánynak a megszavazott törvé­nyek ellenére tetszés szerinti új rendelkezést behozni. Szóval megszűnik egy perc alatt a sze­mély- és vagyonbiztonság az országban, mi­helyt egy kormánynak eszébe jut egy hadtestet mozgósítani. Behozza a Lukács-kormány a kabinet­­noir-t is. A törvényben biztosított levéltitkot nem őrzi senki sem. Felbonthatnak leveleket, táviratokat, kihallgathatnak telefonbeszélge­tést. Még a kereskedelmi társaságokat, tehát a gazdasági életet is önkénye alá hajthatja. A munkások béremelésének kérdését s a munkaadók védekezését a munkások esetleges túlköveteléseivel szemben szintén a kormány szeszélyére bízza. És még azt is a kormányra bízza a javaslat, hogy mikor szüntesse meg a kivételes intézkedéseket. Amint csak ez­ekből a mutatványokból is lát­szik, a Lukács-kormány fel akarja használni­­az ellenzék távollétét és a munkapárt önérzeté­nek hiányát, hogy az abszolutizmust kodif­­kálja, megijedt, hogy csaknem elcsúszott a síkos már­ványkockán. ■ — Maga az, kisasszony? — kérdezte, mi­közben megfogódzott a rácsban. — Én vagyok — felelte Eliz és forró lett még a lehelete is. A fűszeres egy pillanatig habozott... — No hát, jó éjt, kisasszony — mondta végül. — Ugy­e, nincs egyedül? Szép álmokat! Elköszönt, eltűnt. Ha úgy érezte volna Eliz szíve dobogását, mint én, talán maradt volna. A folyosó végén­­volt a fűszeres kamarája. Ásítozva állt meg az ajtaja előtt, kulcscsal ki­nyitotta. — Miért nem feküsznek már le? — mondta még felénk. Még egyszer köszönt Eliz­­nek és eltűnt. — A szegény kiffin — mesélte Eliz — nagyon megörült a smaragd nyakláncnak. De mivel talpig becsületes ember volt, elhatározta hogy elviszi az ékszert a rendőrségre. Hátha előkerül a gazdája, aki elveszítette. A­­ prefektúrán már ott talált egy selyem­­ruhás szép fiatal asszonyt, akinek a két szeme ki volt sírva és mégis még mindig szivárogtak a könnyei. Két cifra lakáj állt mellette és hol az egyik, hol a másik törülte le csalánszövésü keszkenővel úrnője könnyeit. Mikor az úrnő a szegény kiffia kezében megpillantotta a smaragd nyakláncot, f­ elsikol­­tott örömében. ..Itt van az én nyakláncom, amelyért már egész kastélyomat tűvé tettem.“ Nagy boldogságában megölelte, megcsókolta a szegény kiffint, aztán a lakájaihoz fordult szép szóval: „Fogjátok meg ezt a szegény-szegény embert, de úgy hogy a lába se érje a földet és vigyétek a kastélyomba, mert meg akarom ju­talmazni a becsületességéért.“ A lakájok ölükbe emelték a szegény kif­­fint és egyenesen elvitték a kastélyba. Sebesen PESTI HÍRLAP |­­ ______xdl2. december X., vasárnap. „Szuronyt szegezz!“ (Csendőrök az ellenzék ellen. — A háborús ja­vaslatokat beterjesztették. — A miniszterelnök beszélt.) A munkapárti képviselőház egyre na­gyobb fegyveres segítségre szorul törvényhozá­si működésében. Megkettőztetett őrség várta ma az ellenzéki képviselőket és a parlament kapu­jában feltűzött szuronynyal állta el útjukat. Csak a képviselők higgadtságának köszönhető, hogy Tisza szolgálatrakész fegyveresei nem tet­tek kárt senkiben. A munkapárti urak ezalatt boldogan mosolyogtak a dunaparti palota ab­lakaiban és megelégedetten szemlélték a mai törvényhozás legfontosabb szerveinek, a csend­őröknek működését. Az ülésen a kormány be­terjesztette a háború esetére életbelépő kivéte­les intézkedésekről szóló törvényjavaslatokat, a költségvetési vitában pedig két jelentéktelen munkapárti szónok mellett felszólalt a minisz­terelnök is. Hétfőn folytatják a budget tárgya­lását. Tudósításunk itt következik: Szuronynyal az ellenzéknek.­ zsa Gyula, Veszprémy István, Urmánczy Nándor, Héderváry Lehel, Holló Lajos, Polónyi Dezső, Zbo­­ray Miklós, Csuha István, Lovászy Márton, Justh János, Barabás Béni, báró Mannsdorff Géza. Egész a rendőrök soráig mentek a képviselők. Pavlik szalutált és igy szólott: — Tisztelettel jelentem, hogy a kizárt képvi­selő urakat nem­­bocsáthatom be! — Nem lehet válogatni közöttünk? — kiál­totta Justh Gyula. ,­­— Jogunkban van bemenni, képviselők va­­gyunk,­­—■ kiáltották mások. Ekkor a csendőrtisztek vezényeltek: — Csendőrök, vigyázz! Kész! — Szuronyt szegezz! A kakastollasok a lábuk mellett tartott feltű­zött szuronyu puskájukat felkapták és előre tosztol­­ták. A képviselők sorában nagy zaj támadt.­­— Gyalázat! Disznóság. Csendőrtisztek ma­guk?! Magyarok!? A szerbek ellen menjenek, ne ellenünk! Veszélyes helyzet volt. Ha a képviselők visz­­szaszorítják a rendőröket, akkor ezek kerülnek a csend­őrszuronyok hegyére. A képviselőknek pedig az volt a szándékuk, hogy a kordonon keresztül bemen­nek. Szmrecsányi és Múzsa Gyula a nagy tolongás­ban meglökték a rendőröket. — Fegyverrel tartanak bennünket vissza! — kiáltotta Szmrecsányi. — Szégyeljétek magatokat, nem vagytok ma­gyarok! — szólott Csuha István a csendőrök felé. — Bolondnak a parancsát teljesítik! — kiál­tott Sümegi. — Lokálokat őriznek, — vetette oda Ham­mersberg László. A hátulsó vonalban állott, Justh Gyula és köz­­vetetlenül mellette gróf Apponyi Albert, aki foly­ton intette Justhot, hogy ne izgassa magát. Apponyi ezután társaihoz fordult és távozás­ra kérte őket. — Menjünk, kár minden további erőlködés. Az ellenzékiek azután lassan kint megindultak és az Országh­áz-téren és a Nádor-utcán keresztül a Belvárosnak tartottak. Sok száz főnyi tömeg csatlakozott hozzájuk és egyre zúgott az éljen. — Éljen Justh Gyula! Éljen a választójog! Abcúg Tisza! Éljen Kovács Gyula! A képviselők a Kossuth-pártkörbe mentek. Bent a Házban is mindenütt több volt a csendőr és rendőr, mint eddig. Fenn a Ház folyosó­ján újra megjelent a rendőrség. Nagy csapat dísz­­ruhás rendőr őrizte Tisza István elnök szobáját, amelynek környékét a detektívek is ellepték. A kép­viselőház ülése épeig akkor kezdődött, amikor lenn a csendőrök a Ház előtt szuronyt szegeztek az ellen­zéki képviselőknek. Alig harminc munkapárti volt a folyosón és a dogan vitte magával a két gyöngyszemét. Már hazafelé elhatározta, hogy takarékoskodni fog a mosolygó gyöngyszemmel és inkább a siró gyöngyszemet fogja elővenni, valahányszor eszébe jut, mert így a könyből mindig elvesz valami és viszont annál nagyobb lesz a mo­solygó gyöngyszem. A kiffinnel gyakran megesett, hogy nagy gondja, bánata vagy boszúsága volt. Ilyenkor bizony ráfért volna egy kis mosolygás, derű, jókedv. De ő inkább a könycseppet nézte és jól kisírta magát. A mosolygó gyöngycsepp annál nagyobb lett, mennél többször patakzott a szegény ember könnye. Mivel a szegény ember sokáig élt, sokat is sirt. Mindig sirt és mindig megkönnyebbült a sirás után. A mosolygó gyöngycseppet soha elő nem vette és az nőtt, nőtt nagy titokban, mert a szegény ember egyetlenegyszer sem mo­solygott. A kiffin aztán egy napon nagyon beteg lett. Az orvosa kereken megmondta neki, hogy bizony már nem fog sokáig élni, nem fog már egy hónapig sem élni, nem fog egy napig sem élni, de még egy óráig sem fog élni. Legföljebb egy-két perce van hátra az életéből. A szegény kiffin hirtelen azt érezte, hogy rettenetesen sietnie kell. Hamar, hamar előke­reste a mosolygó gyöngyszemet, amely már akkorára nőtt, mint egy hegy és maga elé tette az asztalkára és nézte-nézte... és aztán ... Eliz hirtelen abbahagyta a mesét, mert fölfigyelt. Olyan csönd lett, hogy még a rózsa­színű, lustán álmodó hó csöndes sziporkázását is hallottam. A folyosón egy árnyék suhant végig és egyszerre megállt a fűszereslegény kamrájá­nak az ajtaja előtt. Halkan, óvatosan, tolvaj­­reszszel kopogott a kis kémlyukon, amit Nan­­cyban „vazisztasz“-nak hívnak. Kilenc órakor kezdtek gyülekezni az Ország­­ház-kávéházban az ellenzéki képviselők. Tíz órára körülbelül negyven képviselő volt együtt, közöttük Justh Gyula és gróf Apponyi Albert is. Negyed ti­zenegykor, amikor bent a parlamentben vagyó har­minc munkapárti képviselő egy kis csendőrhadse­­reg védelme alatt az ország költségvetését tárgyalni kezdte, elindultak az ellenzéki képviselők az ország­­ház felé. Útközben a járókelők hozzájuk csatlakoz­tak és lelkesen éltették őket. A térségen az eddigi­nél jóval nagyobb fegyveres erő fogadta őket. Erős lovascsapatok, csendőrök és rendőrök voltak fölállít­va. Amikor az Országház-kávéház ajtaja kinyilt és az ellenzék csapata kilépett az utcára, harsány ve­zényszavak hangzottak föl, a lovasok lóra kaptak és indításra készen állottak, a parlament kőkapuin ke­resztül pedig csak úgy özönlött kifelé a sok szuro­­nyos csendőr. A főbejárat előtt Pavlik főfelügyelő és Beniczky felügyelő intézkedett. A kocsifeljáró mindkét oldalát­ megrakta csen­d­őrökkel, a csendőrök előtt rendőrök álltak sorfalat. Az ellenzék lassan vonult föl. Az első sorok­ban voltak: Vertáu Etele, gróf Batthyány Pál, Gál Sándor, Tóth János, Sümegi Vilmos, Beck Lajos, Szmrecsányi György, Bosnyák Géza, Zlinszky Ist­ván, Hammersberg László, Bernáth Béla, Ikvay Mi­hály, gróf Batthyány Tivadar, Huszár Károly, Mu­szálli tolták ismeretlen utcákon keresztül, míg az úrnő kastélya elé nem értek. A szegény ember csak nézett, nézett, de azt se tudta hol van. Nem ismert rá Najk­y vá­rosára, pedig egy kiffin, aki szemetet kotor, ismeri a város minden zeget-zugát. Más virá­gok nőttek a kastély parkjában, mint amilye­nek Napcyban nőnek. Amin­­biffin belépett a kastély kapuján, tündöklő fényesség vette körül a szegény em­bert, úgy hogy káprázott bele a szeme, mintha álmodnék. A lakájok tejbe-vajba fü­­rösztötték. Ékes ruhát adtak rája. Aztán vitték egyenesen az úrnőjük elé. Szép gyermekarcú és hófehér hajú nő volt a kastély úrnője. Egyetlen ránc sem volt az arcán, csak egy fekete pötty a bal szeme alatt, egy „mouche“ vagyis egy szépségtapasz. A hangja üde, tiszta volt, a mozdulatai fürgék, bájosak, gyermekesek. És a szegény hiffin mégsem tudta kita­lálni, hogy volta­kép hány éves lehet ez a világ­szép minő, aki tizenhat esztendős és úgy lehe­tett volna, mint akár hetvenhat. Fiatal és öreg volt egyszerre. Tűz és hó. És az úrnő így szólt a hifimhez: „Hal­lod-e te szegény ember, én meg akarlak jutal­mazni. Nézd ezt a két gyöngyszemet. Ezeket neked adom. Az egyik mosolyog, mint a nap­fény, a másik meg úgy csillog, mint a könny­csepp. Ha mosolyogni akarsz, csak rá kell nézned erre a mosolygó gyöngyszemre és rög­tön elfelejted minden bánatodat. De ha sírni akarsz, csak magad elé kell tenned ezt a kön­­­ nyező gyöngy cseppet és megered a könnyed, amely azonban megkönnyebbülést szerez ne­ked. Ezt a két gyöngyöt adom neked ajándékba. Meg kell még mondanom, hogy valahányszor az egyiket megnézed, ebből mindig el fog veszni egy csipetnyi, de ugyanannyival megnő he­lyette a másik.“ Így szólt a különös urinó és a hiffin bol­

Next