Pesti Hírlap, 1913. március (35. évfolyam, 52-75. szám)

1913-03-01 / 52. szám

Budapest, 1913. XXXV. évfolyam, 52. (11.982. szám.) Szombat, március 1. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre...........28 K — f Félévre................ H„— „ Negyedévre........... 7 „ — „ Egy hóra............... 2 , 40 „ Egyes szám ára 10 f. Hirdetések díjszabás, Sz Jkját. Az apró hirdetésekraUuMozt minden tudniva$»*j, |2-jfc oldalon dUfeaHbitSs V SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Váci-körút 70« I. emelet. Telefon 28—35. KIADÓHIVATAL: Budapest, Váci-körút 73, Telefon 23—40. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. Lapunk a magyar királyi állam­vasutak pályaudvarain nem kapható, mert árusítását a Lukács-kormány tör­vény és jog ellenére megtiltotta. Hol a többség? Valamikor divatban voltak, de már nin­csenek azok a tréfás képek, amelyeknek vona­lai között a rajzoló elrejtett egy másik képet. A rejtélyes rajz fölé aztán fölírták a kérdést: „Hol a medve?“ vagy „Hol a disznó?“ Ilyen divatból kiment képet mutat most a munkapárti parlament, amelynek láttára föl lehet vetni a rébuszt: Hol a többség? Abban a szép dunaparti palotában, amit az öreg Steindl valamikor parlamentnek épí­tett, valóban nem lehet megtalálni. Pénteken összesen 125, azaz egyszázhu­szonöt, darab munkapárti képviselőt tudtak nagy kínnal összeszámlálni. Ennyiből áll az a tábor, amelylyel a nagy harcnak neki indul Lukács és Tisza. S ez a kisebbség hivatkozik mindig a parlamenti többség jogára, amelylyel Tisza és Lukács minden törvénytelenségét szen­­tesíttetni akarja. A politikusok beszédei s az újságok­­cikkei n­egi szokták megváltoztatni az esemé­nyeket. De elfödni, eltakarni szólhatnám Se tudják a való tényeket. íme, mi tényekre hi­vatkozunk, nem is kell ide semmi frázis, tessék végigtekinteni a kormánypárt táborán s min­denki láthatja, mint veszítette el az esztelen harc alatt lába alól az erkölcsi talajt, amelyen többségi jogára hivatkozhatott s aztán mint ritkultak meg sorai s mint húzódtak vissza kedvetlenül legértékesebb tagjai, úgy, hogy most már szinte kötéllel kell behívni őket a szavazásra. S ilyen megfogyatkozott és lelkese­dését vesztett táborral akarják elintézni a kor­szakalkotó reformot, a választói jogot, amely a Tisza-féle formájában a munkapárt többségé­nek sem kell. Mikor nagy árvízveszedelem van, akkor mindenki torlaszt épít, zsákot hord, köveket do­bál a szakadékba s mindenféle tárgygyal igyekszik föltartóztatni a pusztító áradatot. Az ujságpapíros kétségkívül gyenge gát az erő­szakos áradattal szemben. Nem élhetünk tehát abban az illúzióban, hogy ujságpapirossal, bár­mily erőssé is tegye azt a rányomtatott igaz­ság, föl tudjuk tartóztatni a Tisza-féle erő­szakos rendszer pusztítását, mely, mint egy árvíz, végigrombol mindenen. De még az utolsó percben is meg kell örökítenünk legalább az utókor számára azt az igazságot, hogy ha bármiféle elnöki erőszakkal s bármily nagy katonai fedezet mellett is mond­ja ki Tisza „a többség által elfogadottnak“ a választói javaslatot, a szavazóknak az a kis tábora, mely akkor a Házban lesz, nem fogja képviselni nemcsak a nemzet többségét, hanem még a munkapárt többségét sem. Tehát a par­lamenti többség elve­tem­, szankcionálja az ily módon létrejött törvényt. Csak végig kell vezetni emlékezetünket az események láncolatán s szigorú tárgyilagos­sággal, minden vehemencia nélkül megállapít­hatjuk a tényt, hogy a mai viszonyok között igazán jogi abszurdum és erkölcsi lehetetlen­ség a jövendő Magyarországnak egyik alk­otó törvényét megalkotni. Mert: először a mai parlamenti többséget vesz-4z­tegetéssel hozták létre; másodszor bebizonyítást nyert, hogy az állampénztártól elvont milliókkal csinálták eze­ket a vesztegetéseket; harmadszor régen kimutattuk már, hogy még az ily módon megválasztott kormánypárti képviselők sem képviselik az ország választói­nak többségét, mert az ellenzéki jelöltekre le­adott szavazatok száma óriási összeggel fölül­múlja a munkapárti képviselőkre adott szava­zatok számát; negyedszer a munkapártból kilépett kép­viselők épen oly kerületeket képviselnek, ame­lyekben a legtöbb választódván,­ tehát a szám­arány még a választások óta is rosszabbodott a kormánypártra nézve s most még kevésbbé mondhatja ez, hogy a nemzet többségét kép­viseli;ötödször a Tisza által Lukácsra paran­csolt választói javaslat főbb rendelkezéseiben nincs egy véleményen a kormánypárt s pél­dául a korhatár dolgában oly sokan vannak a munkapárton a korhatár leszállítása mellett, hogy normális viszonyok mellett az ellenzékkel együtt föltétlenül kialakulna a 24 évre leszállí­tott korhatár többsége. Különösen, ha ebből a részletből nem csináluok pártkérdést. Már most ítélje meg minden higgadt em­ber, hogy szabad-e egy századokra kiható ko­­difikátori munkát, amelyhez nyugodt kon­­templáció, alapos gondolkodás, tárgyilagos vi­tatkozás s szenvedélytől ment tárgyalás kell, ellenzék nélkül, fegyveres asszisztencia mellett, Stemilek. Irta: PAKOTS JÓZSEF. Mosonyi szivdobogva haladt fölfelé a mi­nisztérium szőnyeges lépcsőjén. A kegyelmes urn­ak audienciás napja volt s ma dől el, hogy Mosonyi gyógyszertári asszisztens marad továbbra is, vagy patika-tulajdonos lesz. Mosonyi egy fővárosi gyógyszertárban segé­­deskedett már időtlen­ idők óta. Ebben a nagy­városi forgatagban olyan gyámoltalanul csetlett­­botlott szánalmas, alázatos alakja, hogy a millió­nyi emberrengetegből egyetlen egy embernek érdeklődő pillantása nem esett soha rá. Mosonyi talán örvendett is ennek, mert módfelett félt az emberektől, a világtól, a lármás nagy­várostól, zakatoló villamosoktól, automobiloktól, réztáblás rendőröktől, házmestertől, konflis­ kocsisoktól, utcagyerekektől. Az a cselekedete, hogy most a kegyelmes úr elé akart állni, olyan nagy merészség volt, hogy alig tudott a lépcsőkön fölmenni. Mázsás sulyok akaszkodtak a lábára és úgy remegett, hogy a fogai összeverődtek és majd ketté harapta a nyelvét. De hát erre a hallatlan vakmerőségre mégis csak rászánta magát. Energiájának szegényes, repedezett és gőztelen kazánját az ifjúkora drága emléke fűtötte : egy kicsi, csöndes, eldugott város, ahol boldog volt és ahova ime most új patikára hirdettek pályázatot. Ez az emlék tette olyan bá­­­torrá, elszánttá Mosonyit, hogy egy igazi, ha­misítatlan kegyelmes úr elé merte vonszolni sze­rény és alázatos alakját. A miniszter előszobájában még kevesen vol­tak. Talán tizen, tizenöten. Még nagyon is korai volt az idő, mindössze tíz óra, holott az audiencia kezdetét a lapok tizenegy órára jelezték. De akad­tak bölcsek, óvatosak és megfontoltak, akik siet­tek, elsők akartak lenni az audiencián, úgy számít­ván, hogy a kegyelmes úr hangulata kezdetben ke­gyesebb lesz mint később, amikor a sok kérelem már kimerítette. Ezek jó sorszámot akartak szerezni maguknak és ellenségesen, irigyen nézték azokat, akik még korábban érkeztek náluk! Mosonyi alázatosan kopogott be, félénken nézett körül a pam­­agokkal, puha borszékekkel teli szobában. A falon egy olajfestmény függött, a király piros egyenruhás képe, az ajtók zöld posz­tóval voltak kipárnázva és az egyik ajtón ott csillogott a kis fényes réztábla felírása: M. kir. belügyminiszter. Mosonyi cipője ügyetlenül nagyot koppant a szoba fényes parkettján. Szőnyegekkel volt borítva a padló, alig látszott ki itt-ot­t egy darabka rézsútkockás­­parkett és Mosonyi mégis épen egy ilyen parkett-darabra lépett. Ez is hozzátartozik az egyéni szerencsétlenséghez. Majdnem elvá­gódott. A szobában lévők csúfondárosan felmoso­lyogtak és összenéztek. Egy nagy, komor íróasztal mellől felállt egy fiatal ember, — kifogástalan redingot volt rajta é­s a fehér kézelői ragyogtak, a nyakkendő­jében pedig oxidált ezüst tű látszott (agárfej és ostor) — és kissé orrhangon, ridegen megkérdezte : — Mit akar? A kegyelmes úr elé kiván jutni? — Igen is, kérem alázatosan, — hebegett Mosonyi ijedten — aziránt bátorkodom esedezni. •— Hogy hívják? Mosonyi szolgálatkészen felelte: — Mosonyi Barnának, könyörgöm. Valaki a várakozók közt halk, csúfolkodó hangon jegyezte meg: — Hogy nevezhetnek egy szőke embert Barnának? E rosszindulatú kérdésre csöndes, elömlő nevetés támadt a teremben. Még a redingotos hivatalos úr is elnevette magát. Mosonyi észrevette az általános derültséget és védekezőn mondta: — Nem tehetek róla, kérem szépen. Erre még nagyobb lett a derültség, úgy, hogy a hivatalos úr jónak látta méltóságteljes arcot ölteni és szigorúan körülnézni a teremben. Egyszerre mindenki a vállai közé húzta a fejét és tiszteletteljes arckifejezést igyekezett magára szedni. — Tehát Mosonyi Barna ! — mondta emelt hangon a hivatalos úr, aki nyilván a miniszter titkára volt. — És mi a foglalkozása? — Gyógyszerészsegéd, kegyes szolgálatára* — Ah! A miniszter titkára gúnyosan mosolygott: — Most már azt is tudom, mi járatban van. Patika, ugy­e? — ügy van, esedezem. Patika. Az ér­jánosi pályázatról van szó, instállom. Odavalósi volnék. Ott születtem. m ■ / 1 A titkár furcsán mosolygott, mialatt végig­nézett Mosonyi alázatos figuráján. f — Szép. Szép. És azonkívül!­­ — Hogy értsem ezt, kérem hogy azonkívül? — Nos, azonkívül, b­rg ott született, mi a kérésének indoka? — Öreg gyógyszerészsegéd vagyok, kérem alázattal. Húsz év óta. Gondolom, ez az elbírálás­nál számításba jő. A kérvényemben megírtam ... — És más nincs? A hercegprímás nem pro A Festi Hírlap mai száma 44 oldaL

Next