Pesti Hírlap, 1913. március (35. évfolyam, 52-75. szám)
1913-03-01 / 52. szám
1913. március 1., szombat. Pesti Hírlap nem volt „ugrás a sötétbe“, hanem egy világos cselekedet, a viszonyok és az igazság helyes felismerése Még az 1861-ik évi, sőt még az 1865-ik évi választás is ilyen tiszta volt, de már az 1869-ik évi választásnál látszott e tekintetben a hanyatlás, — az 1872-ik évi választások némelyikénél pedig a vesztegetés és a hatalmi presszió egész a botrányosságig fejlődött. Ez a körülmény hozta azután napirendre és tette halaszthatatlanná az 1848-ik évi választási törvény revízióját s ezen szükségességből kifolyólag terjesztette be a törvény — 1874-ben — az ide vonatkozó törvényjavaslatát. Akkor a kormány és az azt támogató többség még erős hatása alatt állott annak, hogy az 1872-ik évi általános választások nagyon sokba kerültek , úgy okoskodtak, hogy ha megszaporodnak a választók, akkor a választások még többe kerülnek és különösen a kormánypárti mandátumok még drágábbak lesznek. Azért abban állapodtak meg, hogy az új választási törvény szerint a választók száma egyáltalában ne legyen több, mint a legközelebb lezajlott választáskor volt, így is történt. A törvényjavaslatban a cenzus úgy lett megállapítva, hogy leginkább az adózás skáláján alapult a választói jogosultság. Nehogy azonban talán a természetes szaporodás alapján a választók száma mégis megszaporodjék, a kormány és a többség egy külön intézkedést vett fel a törvényjavaslatba, mely szerint nem lehetett fölvenni a szavazók közé azt, akinek az előbbeni évről adóhátraléka van. Ez képezte azon törvényjavaslatnak leggyengébb és az ellenzék által legerélyesebben ostromolt szakaszát, de az ellenzék hiába küzdött a javaslat ezen intézkedése ellen, a hosszú tárgyalás után a többség végre is elfogadta ezt a szakaszt s ezzel a kormány és a többség elérte azt a célját, hogy a választók száma nemhogy szaporodott volna, de átlag mintegy 40 százalékkal megfogyott. Ez tehát egy határozott visszafejlődés volt az 1848-ik évi választási törvény irányával és alapelveivel szemben. A választások tisztasága tekintetében ez az 1874-ik évi törvény olyan sok jó intézkedést foglal magában, hogy azon rendelkezések megtartásával egészen korrekt választásokat lehetne eszközölni. Tiltva van ebben a törvényben az etetés, itatás, tiltva van a vesztegetésnek minden alakja, tiltva van a hatóságok és hatósági közegek minden pressziója, a gazdai vagy gyámi hatóság alatt levőknek nincs szavazati joguk, tehát minden rendelkezés megvan arra nézve, hogy a képviselő-választások A miniszter szánakozva mosolyodott el s aztán intett: — Hát hadd kezdődjék meg a felvonulás ! Sorra nyilt a zöldposztós ajtó és minden egyes alkalommal egy-egy remegő, szorongó pária állt a nagyhatalmú ur elé. Az egyik alázatos reménységgel jött, a másik alázatos reménytelenséggel távozott. A miniszter nem szerette a szegény embereket. Valamikor ő maga is igen szegény ember volt. Senki. De vad energiával, ököllel, furfanggal, észszel fölverte magát e magas polcra s a saját boldogulása önhittséggel töltötte el. A szegénységet, nyomorúságot élhetetlenségnek ítélte s a szegény emberrel szemben kíméletlenül érzéketlen volt. Most is gyorsan végzett velük. Közben undorral gondolt arra, hogy milyen gyámoltalanok, kicsinyek ezek az emberek. És babonásak! Ez végképen ellenük hangolta. Egymásután rázta le őket. — Nem! Nem! Nem! — hangzott éles ridegséggel ajkán a válasz. Egyszerre valami groteszk gondolata támadt. Ezek közül a páriák közül egyiknek teljesíteni fogja a kívánságát. Amelyik a tizenhármas számmal jő. Az élet szegény letöröttei pedig sorra bukdácsoltak be az ajtón, köztük volt Mosonyi Barna is, de a számuk mindeniknek más volt. Támolyogva, letört reménységgel szédültek ki aztán az ajtón, Mosonyi Barnának két körig gördült le az arcán, vége, vége hát a szép álomnak, az érjáncsi patikának, itt fog megöregedni a szörnyű nagy városban, a részvétlen, kegyetlen, rideg emberek közt, a rohanó villamosok, ohmbá házmesterek közt, a sikol zajban, ívelő áradatban, vége. . . Aznap a kegyelmes úr egyetlen kérést sem teljesített: „tiszták“ legyenek. Igen, de csakhamar meggyőződhetett mindenki arról, hogy a törvénynek ezen üdvös rendelkezéseit egyáltalában nem tartják meg, sőt azon mindig fokozódó botrányossággal keresztülgázolnak. Ez a körülmény, a törvénynek ezen sokszoros megsértése, leginkább abból származott, hogy a választások eleni beadott panaszokban a képviselőház tagjai közül választott úgynevezett „bíráló bizottságok“ ítélkeztek. Mindegyik bizottságban volt egy ellenzéki képviselő is, de a bizottság többi tagja mind a kormánypárthoz tartozott és így a kormánypárti képviselők ellen beadott petíciókat mind elutasították a a legdurvább törvénysértéseket is megtorolatlanul hagyták. Ezen az úton azután a választókerületekben felburjánzottak a vesztegetések, a hivatalos presszió minden alakjai és a képviselők közül alig volt néhány olyan, akinek a választását a törvény értelmében „tisztának“ lehetett volna mondani. Ez a körülmény tette szükségessé ennek az 1874-ik évi választási törvénynek a revízióját. Két évtized tapasztalatai vezették, vagy jobban mondva kényszerítették a kormányt és a törvényhozást arra, hogy a választási törvényt szőnyegre hozza. Hosszú tárgyalás után létrejött a curiai bíráskodásról szóló törvény, mely a képviselőválasztások ellen beadott panaszok felett való ítélkezést független bíróságra, az ország legfőbb bíróságára, a magyar királyi kuriára bízza. Ez a törvény sok reménynyel biztatta azokat, akik a „tiszta“ képviselőválasztások korszakának eljövetelét óhajtanák, de a tapasztalat máris azt bizonyítja, hogy az ügyvédek kitalálták az ezen törvény megkerülésének a módját. Ezen revízióból tehát csak az a haszon maradt, hogy ugyanezzel egyedijüleg a törvényhozás hatályon kívül helyezte az 1874-ik évi választási törvény azon botrányos rendelkezését, mely szerint nem vették fel a szavazók közé azokat, akiknek adóhátralékuk volt. Ezzel a választók száma tetemesen megszaporodott. Ez is egy lépés volt a szabadelvű irányzat felé. Időközben azonban előtérbe jutott és széles körökben pártolásra talált az általános szavazatjog kérdése. Már az 1874-ik évi választási törvény tárgyalásának első napján Mocsáry Lajos képviselő indítványozta, hogy az általános, titkos, községenkénti választás alapján új javaslatot terjeszszen elő a kormány. Ezt az indítványt erősen támogatta Irányi Dániel, Simonyi Ernő és az egész függetlenségi párt, de akkor ezt az irányzatot a képviselőházban csak ők védelmezték s akkor az indítvány nagy kisebbségben maradt. Most azonban jóformán az egész ellenzék ezen az állásponton van. A kormány által előterjesztett választási törvényjavaslat azonban ettől az állásponttól nagy távolságban áll. Az általános szavazati jog helyett a választói jognak demokratikus alapon való fejlesztése lesz a képviselőház többségének ide vonatkozólag elfogadott kiindulási pontja, de ez olyan elasztikus kifejezés, hogy ez alá még a retrográd irányzatot is be lehet iktatni, amint azt a kormány által beterjesztett törvényjavaslat bizonyítja. A törvényjavaslatot már letárgyalta az illető szakbizottság, közelebb a képviselőház fog azzal foglalkozni. Ha keresztülhajtja azt a kormánypárt azon alakjában, amint azt az illető szakbizottság beterjesztette, akkor ne beszéljünk e törvényjavaslatra vonatkozólag demokratikus irányban való jogkiterjesztésről, de nagyon sok pontnál beszélhetünk annak az ellenkezőjéről, mert annak a törvényjavaslatnak a labirintusában még ami jogkiterjesztésnek látszik is, a törvény végrehajtásánál határozott jogfosztássá válhatik, és ne beszéljünk szabad választásról, a választók független véleménynyilváníthatásáról, mert, hogy egyebet ne említsünk, az eddig szavazattal nem bírt tetemvés munkások közül a szőnyegen levő javaslat csak azoknak ad szavazati jogot, akik gazdai hatalom alatt állanak, míg a régebbi választói törvényeink azokat, akik gazdai hatalom alatt állanak, egyenesen kizárta a választói jogosultságból, mert nem akarta, hogy az egyes nagy uradalmak tulajdonosai vagy azok gazdatisztjei egész cselédségükkel vonuljanak fel a választásra. Ha minden nagykorú földmíves munkás kap szavazati jogot, akkor azok között ott lehetnek a gazdai hatalom alatt levők is, de hogy csak a gazdai hatalom alatt levők bírjanak szavazati joggal, az határozott visszaesés a mai állapothoz képest is és határozott kigúnyolása az 1848-ik évi választási törvényt megalkotott törvényhozók intencióinak. Pedig a most meghozandó választási törvénynyel azt kellene a világ előtt megbizonyítani, hogy az 1848. óta eltelt 65 év alatt Magyarországban is, mint a világ minden civilizált államában, nem hanyatlott, hanem előre fejlődött a liberális felfogás. Sajnos, a mai parlamenti viszonyaink között a kor szellemének és a civilizációnak ezt a követelményét a képviselőház többsége nem fogja honorálni s így azon követelmények teljesülését most nem is remélhetjük. De azért, ha ez az irányzat most el van is nyomva, ez az elnyomás már a legrosszabb esetben sem tarthat soká és a nemzeti akarat elemi megnyilatkozása elsöpri ezt a retrográd irányzatot és győzelemre fogja vezetni az igazságot, a népek jogát, a valódi liberalizmus zászlóját . . . A Ssolyssot. A munkapárt többsége sztrájkol. Tisza gárdája a harmincéves korhatár ellen. Tisza nem enged. Trükkök a tömegsztrájk ellen. A munkapárti Ház ugyancsak szegényen dokumentálja azt a nagy pártegységet, amelyre nagyhangú beszédekben annyira hivatkoznak. Százhuszonöt szavazat volt benn mindössze pénteken is a Házban, holott megjelentek a nemzetiségi képviselők is, a Giessweinből és Lengyel Zoltánból álló műellenzék is, valamint a két gazdapárti képviselő is, akik a legelőjavaslat ellen jöttek tiltakozni. A munkapárti pártvezetőség megrökönyödve konstatálta párthiveiknek feltűnő nagy számban való távolmaradását s egész szervezet működik a munkapárti képviselők összetoborzására, hogy a döntő jelentőségű jövő hétre legalább is kétszáz kormánypárti képviselő jelenlétét biztosítsák, különben megesketik, hogy a teljes számban bevonuló ellenzék többségben lesz a munkapárttal szemben és megbuktatja benn a Házban a kormányt. Úgy tudjuk, hogy a munkapárti képviselőknek távolmaradó része nem is mutat nagy kedvet, hogy a Házba bemenjen, sokan beteget jelentenek, sokan sürgősen elutaznak, sokan bizalmasan meg is mondják, hogy helytelenítik a terror rendszerét, helytelenítik a Tisza—Lukács-féle választójog reakciós irányzatát és különösen a harmincéves korhatár föntartását, amelyhez Tisza István csökönyösen ragaszkodik és semhogy Tisza terrorjának engedjenek, inkább távolmaradnak, inkább sztrájkolnak. úgy tudjuk, hogy hatvan-nyolcvan munkapárti képviselő nem is hajlandó megszavazni a harmincéves korhatárt s igy valósággal Tiszának, meg a kormánynak az érdeke, hogy a választójog tárgyalására a bevonuló ellenzék vihart támaszszon a Házban és hogy a vihar következtében Pavlikkal lehessen újra kivezettetni az ellenzéket. úgy tudjuk, hogy Tisza István körül napok óta a legnagyobb kapaciálások folynak a harmincéves korhatár leszállítása érdekében; kapacitálják erre őt nemcsak Lukács s nemcsak a liberális frázisokban tetszelgő munkapártiak, hanem a legszemélyesebb gárda is, köztük a legkonzervatívabb, sőt reakciós munkapártiak, abban a reményben, hogy a kitörésre kész tömegsztrájkra a harmincéves korhatár leszállítása enyhítő hatással lesz. Eddig azonban a kapacitációk hatástalanul pattannak vissza Tisza konokságán. A kormány és a munkapárt egyébként sem tudja leplezni, hogy fél a tömegsztrájktól, aminthogy erre a félelemre meg is van minden oka. A munkapárt félelme a pártái- 3