Pesti Hírlap, 1913. március (35. évfolyam, 52-75. szám)

1913-03-01 / 52. szám

1913. március 1., szombat. Pesti Hírlap nem volt „ugrás a sötétbe“, hanem egy világos cselekedet, a viszonyok és az igazság helyes felismerése Még az 1861-ik évi, sőt még az 1865-ik évi választás is ilyen tiszta volt, de már az 1869-ik évi választásnál látszott e te­kintetben a hanyatlás, — az 1872-ik évi vá­lasztások némelyikénél pedig a vesztegetés és a hatalmi presszió egész a botrányosságig fej­lődött. Ez a körülmény hozta azután napirend­re és tette halaszthatatlanná az 1848-ik évi választási törvény revízióját s ezen szükséges­ségből kifolyólag terjesztette be a törvény — 1874-ben — az ide vonatkozó törvényjavas­latát. Akkor a kormány és az azt támogató többség még erős hatása alatt állott annak, hogy az 1872-ik évi általános választások na­gyon sokba kerültek , úgy okoskodtak, hogy ha megszaporodnak a választók, akkor a válasz­tások még többe kerülnek és különösen a kor­mánypárti mandátumok még drágábbak lesz­nek. Azért abban állapodtak meg, hogy az új választási törvény szerint a választók száma egyáltalában ne legyen több, mint a legköze­lebb lezajlott választáskor volt, így is történt. A törvényjavaslatban a cenzus úgy lett megál­lapítva, hogy leginkább az adózás skáláján alapult a választói jogosultság. Nehogy azon­ban talán a természetes szaporodás alapján a választók száma mégis megszaporodjék, a kor­mány és a többség egy külön intézkedést vett fel a törvényjavaslatba, mely szerint nem le­hetett fölvenni a szavazók közé azt, akinek az előbbeni évről adóhátraléka van. Ez képezte azon törvényjavaslatnak leggyengébb és az el­lenzék által legerélyesebben ostromolt szaka­szát, de az ellenzék hiába küzdött a javaslat ezen intézkedése ellen, a hosszú tárgyalás után a többség végre is elfogadta ezt a sza­kaszt s ezzel a kormány és a többség elérte azt a célját, hogy a választók száma nemhogy szaporodott volna, de átlag mintegy 40 száza­lékkal megfogyott. Ez tehát egy határozott visszafejlődés volt az 1848-ik évi választási törvény irányával és alapelveivel szemben. A választások tisztasága tekintetében ez az 1874-ik évi törvény olyan sok jó intézkedést foglal magában, hogy azon rendelkezések meg­tartásával egészen korrekt választásokat le­hetne eszközölni. Tiltva van ebben a törvény­ben az etetés, itatás, tiltva van a vesztegetés­nek minden alakja, tiltva van a hatóságok és hatósági közegek minden pressziója, a gazdai vagy gyámi hatóság alatt levőknek nincs sza­vazati joguk, tehát minden rendelkezés meg­van arra nézve, hogy a képviselő-választások A miniszter szánakozva mosolyodott el s aztán intett: — Hát hadd kezdődjék meg a felvonulás ! Sorra nyilt a zöldposztós ajtó és minden egyes alkalommal egy-egy remegő, szorongó pária állt a nagyhatalmú ur elé. Az egyik alázatos re­ménységgel jött, a másik alázatos reménytelen­séggel távozott. A miniszter nem szerette a szegény embere­ket. Valamikor ő maga is igen szegény ember volt. Senki. De vad energiával, ököllel, furfanggal, észszel fölverte magát e magas polcra s a saját boldogulása önhittséggel töltötte el. A szegény­séget, nyomorúságot élhetetlenségnek ítélte s a szegény emberrel szemben kíméletlenül érzéketlen volt. Most is gyorsan végzett velük. Közben undorral gondolt arra, hogy milyen gyámoltala­nok, kicsinyek ezek az emberek. És babonásak! Ez végképen ellenük hangolta. Egymásután rázta le őket. — Nem! Nem! Nem! — hangzott éles ridegséggel ajkán a válasz. Egyszerre valami groteszk gondolata tá­madt. Ezek közül a páriák közül egyiknek telje­­síteni fogja a kívánságát. Amelyik a tizenhárm­as számmal jő. Az élet szegény le­töröttei pedig sorra buk­dácsoltak be az ajtón, köztük volt Mosonyi Barna is, de a számuk mindeniknek más volt. Támo­lyogva, letört reménységgel szédültek ki aztán az ajtón, Mosonyi Barnának két körig gördült le az arcán, vége, vége hát a szép álomnak, az­ érjáncsi patikának,­ itt fog megöregedni a szörnyű nagy városban, a részvétlen, kegyetlen, rideg emberek közt, a rohanó villamosok, oh­mbá házmesterek közt, a sikol zajban, íve­­lő áradatban, vége. . . Aznap a kegyelmes úr egyetlen kérést sem teljesített: „tiszták“ legyenek. Igen, de csakhamar meg­győződhetett mindenki arról, hogy a törvény­nek ezen üdvös rendelkezéseit egyáltalában nem tartják meg, sőt azon mindig fokozódó botrányossággal keresztülgázolnak. Ez a kö­rülmény, a törvénynek ezen sokszoros meg­sértése, leginkább abból származott, hogy a választások el­eni beadott panaszokban a kép­viselőház tagjai közül választott úgynevezett „bíráló bizottságok“ ítélkeztek. Mindegyik bi­zottságban volt egy ellenzéki képviselő is, de a bizottság többi tagja mind a kormánypárthoz tartozott és így a kormánypárti képviselők el­len beadott petíciókat mind elutasították a a legdurvább törvénysértéseket is megtorolat­­lanul hagyták. Ezen az úton azután a válasz­tókerületekben felburjánzottak a vesztegetések, a hivatalos presszió minden alakjai és a kép­viselők közül alig volt néhány olyan, akinek a választását a törvény értelmében „tisztának“ lehetett volna mondani. Ez a körülmény tette szükségessé ennek az 1874-ik évi választási törvénynek a revízió­ját. Két évtized tapasztalatai vezették, vagy jobban mondva kényszerítették a kormányt és a törvényhozást arra, hogy a választási tör­vényt szőnyegre hozza. Hosszú tárgyalás után létrejött a curiai bíráskodásról szóló törvény, mely a képviselőválasztások ellen beadott pa­naszok felett való ítélkezést független bíróság­ra, az ország legfőbb bíróságára, a magyar királyi kuriára bízza. Ez a törvény sok re­­ménynyel biztatta azokat, akik a „tiszta“ kép­viselőválasztások korszakának eljövetelét óhaj­tanák, de a tapasztalat máris azt bizonyítja, hogy az ügyvédek kitalálták az ezen törvény megkerülésének a módját. Ezen revízióból te­hát csak az a haszon maradt, hogy ugyanez­zel egyedijüleg a törvényhozás hatályon kívül helyezte az 1874-ik évi választási törvény azon botrányos rendelkezését, mely szerint nem vették fel a szavazók közé azokat, akiknek adó­­hátralékuk volt. Ezzel a választók száma tete­mesen megszaporodott. Ez is egy lépés volt a szabadelvű irányzat felé. Időközben azonban előtérbe jutott és szé­les körökben pártolásra talált az általános szavazatjog kérdése. Már az 1874-ik évi vá­lasztási törvény tárgyalásának első napján Mocsáry Lajos képviselő indítványozta, hogy az általános, titkos, községenkénti választás alapján új javaslatot terjeszszen elő a kor­mány. Ezt az indítványt erősen támogatta Irányi Dániel, Simonyi Ernő és az egész füg­getlenségi párt, de akkor ezt az irányzatot a képviselőházban csak ők védelmezték s akkor az indítvány nagy kisebbségben maradt. Most azonban jóformán az egész ellenzék ezen az állásponton van. A kormány által előterjesz­tett választási törvényjavaslat azonban ettől az állásponttól nagy távolságban áll. Az álta­lános szavazati jog helyett a választói jognak demokratikus alapon való fejlesztése lesz a kép­viselőház többségének ide vonatkozólag elfoga­dott kiindulási pontja, de ez olyan elasztikus kifejezés, hogy ez alá még a retrográd irány­zatot is be lehet iktatni, amint azt a kormány által beterjesztett törvényjavaslat bizonyítja. A törvényjavaslatot már letárgyalta az illető szakbizottság, közelebb a képviselőház fog az­zal foglalkozni. Ha keresztülhajtja azt a kor­mánypárt azon alakjában, amint azt az illető szakbizottság beterjesztette, akkor ne beszél­jünk e törvényjavaslatra vonatkozólag de­mokratikus irányban való jogkiterjesztésről, de nagyon sok pontnál beszélhetünk annak az ellenkezőjéről, mert annak a törvényjavaslat­nak a labirintusában még ami jogkiterjesztés­nek látszik is, a törvény végrehajtásánál hatá­rozott jogfosztássá válhatik, és ne beszéljünk szabad választásról, a választók független vé­lem­énynyi­l­váníthatásáról, mert, hogy egyebet ne említsünk, az eddig szavazattal nem bírt tetem­vés munkások közül a szőnyegen levő javaslat csak azoknak ad szavazati jogot, akik gazdai hatalom alatt állanak, míg a régebbi vá­lasztói törvényeink azokat, akik gazdai hata­lom alatt állanak, egyenesen kizárta a válasz­tói jogosultságból, mert nem­ akarta, hogy az egyes nagy uradalmak tulajdonosai vagy azok gazdatisztjei egész cselédségükkel vonuljanak fel a választásra. Ha minden nagykorú föld­­míves­ munkás kap szavazati jogot, akkor azok között ott lehetnek a gazdai hatalom alatt le­vők is, de hogy csak a gazdai hatalom alatt levők bírjanak szavazati joggal, az határozott visszaesés a mai állapothoz képest is és hatá­rozott kigúnyolása az 1848-ik évi választási törvényt megalkotott törvényhozók intenciói­nak. Pedig a most meghozandó választási tör­vénynyel azt kellene a világ előtt megbizonyí­­tani, hogy az 1848. óta eltelt 65 év alatt Ma­gyarországban is, mint a világ minden civili­zált államában, nem hanyatlott, hanem előre fejlődött a liberális felfogás. Sajnos, a mai parlamenti viszonyaink között a kor szellemé­nek és a civilizációnak ezt a követelményét a képviselőház többsége nem fogja honorálni s így azon követelmények teljesülését most nem is remélhetjük. De azért, ha ez az irányzat most el van is nyomva, ez az elnyomás már a legrosszabb esetben sem tarthat soká és a nem­zeti akarat elemi megnyilatkozása elsöpri ezt a retrográd irányzatot és győzelemre fogja vezetni az igazságot, a népek jogát, a valódi liberalizmus zászlóját . . . A Ssolyssot. A munkapárt többség­e sztrájkol. Tisza gárdája a harmincéves korhatár ellen. Tisza nem enged. Trükkök a tömegsztrájk ellen. A munkapárti Ház ugyancsak szegényen dokumentálja azt a nagy pártegységet, amely­re nagyhangú beszédekben annyira hivatkoz­nak. Százhuszonöt szavazat volt benn mind­össze pénteken is a Házban, holott megjelentek a nemzetiségi képviselők is, a Giessweinből és Lengyel Zoltánból álló műellenzék is, valamint a két gazdapárti képviselő is, akik a legelő­javaslat ellen jöttek tiltakozni. A munkapárti pártvezetőség megrökönyödve konstatálta párt­­hiveiknek feltűnő nagy számban való távol­­maradását s egész szervezet működik a mun­kapárti képviselők összetoborzására, hogy a döntő jelentőségű jövő hétre legalább is két­száz kormánypárti képviselő jelenlétét biztosít­sák, különben megesketik, hogy a teljes szám­ban bevonuló ellenzék többségben lesz a mun­kapárttal szemben és megbuktatja benn a Házban a kormányt. Úgy tudjuk, hogy a munkapárti képvi­selőknek távolmaradó része nem is mutat nagy kedvet, hogy a Házba bemenjen, sokan bete­get jelentenek, sokan sürgősen elutaznak, so­kan bizalmasan meg is mondják, hogy helyte­lenítik a terror rendszerét, helytelenítik a Tisza—Lukács-féle választójog reakciós irány­zatát és különösen a harmincéves korhatár föntartását, amelyhez Tisza István csökönyö­sen ragaszkodik és semhogy Tisza terrorjának engedjenek, inkább távolmaradnak, inkább sztrájkolnak. úgy tudjuk, hogy hatvan-nyolcvan mun­kapárti képviselő nem is hajlandó megszavaz­ni a harmincéves korhatárt s igy valósággal Tiszának, meg a kormánynak az érdeke, hogy a választójog tárgyalására a bevonuló ellenzék vihart támaszszon a Házban és hogy a vihar következtében Pavlikkal lehessen újra kivezet­tetni az ellenzéket. úgy tudjuk, hogy Tisza István körül na­pok óta a legnagyobb kapaciálások folynak a harmincéves korhatár leszállítása érdekében; kapacitálják erre őt nemcsak Lukács s nem­csak a liberális frázisokban tetszelgő munka­pártiak, hanem a legszemélyesebb gárda is, köztük a legkonzervatívabb, sőt reakciós mun­kapártiak, abban a reményben, hogy a kitörés­re kész tömegsztrájkra a harmincéves korha­tár leszállítása enyhítő hatással lesz. Eddig azonban a kapacitációk hatástalanul pattan­nak vissza Tisza konokságán. A kormány és a munkapárt egyébként sem tudja leplezni, hogy fél a tömegsztrájk­tól, aminthogy erre a félelemre meg is van minden oka. A munkapárt félelme a pártái- 3

Next