Pesti Hírlap, 1913. április (35. évfolyam, 77-102. szám)

1913-04-01 / 77. szám

Budapest, 1913.­­ SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Váci-körút 70. I. emelet. Telefon 26-45. KIADÓHIVATAL: Budapest, Váci-körűt 70. Telefon 26—40. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. 1 . évfolyam, 77. (12.007. szám.) Ki­ed. április 1. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre ...........28 K — f Félévre ...............M » —•«• Negyedévre........... 7 „ — „ Egy hóra............... 2 „ 40 „ Egyes szám ára 10 f. Hirdetések díjszabás szerint. Az apró hirdetésekre vonatkozó minden tudnivaló a 32-ik oldalon olvasható. Lapunk a magyar királyi állam­vasutak pályaudvarain nem kapható, mert árusítását a Lukács-kormány tör­vény és jog ellenére megtiltotta. Az excellencies ibolya, Lukács László a hosszú szünet alatt na­gyon megtelt mondanivalóval s ez most kicsor­dult belőle, mint a sör habja a krigliból. A miniszterelnök mondanivalójának ez a kiöm­lött habja alig különbözik egyéb haboktól, épen olyan vékony, épen olyan gyorsan elomló, épen olyan üres, csak nem egészen olyan tiszta. S ez benne körülbelül a legjellemzőbb. A miniszterelnök úr két nem egészen egyértékű tényezőről nyilatkozik: önmagáról és az ellenzékről. Önmagáról az excellenciás ibolya sok gyöngédséggel emlékezik meg. Elmondja pél­dául, hogy ő csak az ellenzéki bíztatással szem­ben olyan nyakas, de ha felülről a legcseké­lyebb intést kapná, nyomban elhagyná a he­lyét. Oe milyen jól esik végre valamit elhihetni a miniszterelnök úrnak. Igenis, mi is megerő­sítjük, hogy ő egy felülről jövő intésre nyom­ban el fogja hagyni a helyét. De hát próbálná meg azt a helyet el nem hagyni, ha er­re felül­ről barátságosan felszólítják. Próbálna meg fölfelé olyan eszközökkel tiltakozni a távo­zásra való bíztatás ellen, mint amilyenekkel lefelé tiltakozik. Minden miniszterelnök távozik, ha erre felülről egy kis bíztatást kap. Távozott Széll Kálmán is, Khuen-Héderváry is, akik­nek pedig a távozás órájában is elég erős gyö­kerük volt a parlamentben. Hát hogyne tá­voznék egy felsőbb felhívásra az a Lukács László, aki gyökértelen a nemzetben, gyökérte­­len a parlamentben és gyökértelen saját párt­jában is, mely csak Tisza István súgása szerint igazodik Lukácshoz? Oh igen, Lukács László ezúttal igazat mond. Ha felülről a legkisebb intést kapja, távozni fog. Sőt olyan szédületes gyorsasággal fog távozni, mint még soha mi­niszterelnök. Elég gyöngéden emlékezik meg önmagá­ról a miniszterelnök úr akkor is, mikor sza­kítva főrendiházi szokásával, hajlandónak mu­tatkozik egy kicsit szóba állni a nevezetes Désy-per dolgában is. A miniszterelnök úr ég­nek fordítja szemeit, mint egy mártír, és fu­volahangon sírja el, hogy a bíróság előtt levő kérdést akarnak mindenáron a parlament elé ráncigálni az ellenségei. Az ellenségei? Hát Pekár Gyula, aki ebben a kérdésben elsőnek interpellálta meg a miniszterelnök urat a par­lamentben, ellensége volna? És az a Lukács­­ László, akinek szuggerálása nélkül Pekár Gyu­­l­­ának sohasem jutott volna eszébe interpelláló­­­ni, szintén ellensége Lukács Lászlónak? Ne­künk ugyan már régen úgy rémlik, hogy a miniszterelnök úrnak a saját pártjában is több ellensége van, semmint gondolná, de azt mégse hittük, hogy Lukács László önmagát is elkese­redett ellenségei közé sorolja. Pedig hát ő volt a legelső, aki a pártkasszába csempészett ál­lampénzek ügyét a parlament elé vitte. De persze akkor még azt hitte, hogy egy megren­delt interpelláció kanalával ki tudja meríteni a nagy vád egész tengerét. Mikor később ráesz­mélt, hogy ebből a szennyes tengerből aligha tud kievickélni, akkor többé a száját sem mer­te kinyitni s a méltóságos főrendek minden erőlködése se vehette rá, hogy megismételjen csak annyit is, amennyit a képviselőházban a megrendelt interpellációra elmondott. Amilyen gyöngéd és elnéző az excellen­ciás ibolya önmagával szemben, olyan vad az ellenzék irányában. Oh itt már alaposan ki­használja azt a kényelmes alkalmat, hogy sen­ki se vághatott a szavába. Itt már kiereszti a hangját, mint csikós a karikását. Dárdás kér­dései csak úgy döfik az ellenzéket. Mit? Az el­lenzék meri a munkapárti parlament munká­ját ócsárolni, holott ez az ellenzék koalíció korában nemcsak a parlamentből, hanem még a választási harctérről is kiverte a más politi­kai hiten levőket? És az ellenzék mer arról be­szélni, hogy a mai többség az ellenzék távol­­létében egyre-másra emeli a terheket, holott ez az ellenzék volt az, mely koalíció korában emelte a quotát és megszavazta az annexió költségeit? Hát kapjuk el mindenekelőtt a quota­­dárdát és az annexiós milliók dárdáját. An­nak idején sok műkedvelő dárdavető próbál­kozott azzal a hálás feladattal, hogy a­ koalíciót és benne különösen a függetlenségi pártot vérig sebezze, mert emelte a quotát és megsza­vazta az annexió millióit. Azokat a műkedvelő dárdavetőket, akik jobbára számkivetett expo­­litikusokból és éretlen tollforgatókból rekrutá­­lódtak, alaposan letorkolta egy férfiú, aki ko­mor magányosságban élt Geszten. Tisza István, akinek van némi fogalma egy kormány és egy kormányzó többség el nem hárítható kény­szerhelyzeteiről, a maga felelősségének tuda-­ ­tkozott rossz nyelvek. Irta: CSEREZELY GYULA.­ I. Unghy Tivadar földbirtokost is az a bi­­zonyos, minden járványnál gyilkosabb magyar betegség pusztította el, mely nála is, mint má­soknál, azzal vette kezdetét és azzal folytató­dott is sok éven át, hogy a füléhez hajolva, így beszéltek hozzá: — Ugy­e, megteszed, barátom. Vagyis egy kis aláírás itt és egy kis ke­zesség ott, azután da capo, egy kis kezesség itt és egy kis váltózsiró ott és közbe-közbe, de nagyon sűrűn is közbe, egy kis invitáltatás ferblire és egy kis berántatás a költségekbe, mikor követválasztás volt. És jóllehet, mint sok másnál, úgy ő nála is igen hosszú lefolyású volt ez a betegség, mégis mire felnőtt a két leánya és férjhez le­hetett volna őket adni, b­eállt a feloszlás. Dalb­ra került a birtok és mert Ungházán nem volt, amihez hozzá lehetett volna fogni, asszonyos­tul, lányostul oda kellett költözni, ahová már annyi tönkrement magyar ment menedéket ke­resni: a mindenkit elrejtő, megnőtt Budapestre. Ungházán természetesen hamar napi­rendre tértek fölöttük és pedig leghamarabb azok, akik legtöbbször suttogták volt Unghy bátyánk fülébe, hogy: ugy­e, megteszed, ba­rátom. Mert ez is morbus hungaricus: nekisze­gezni egy váltót a kománk, jóbarátunk mellé­nek, azután ki nem fizetni azt a váltót és ha helyettünk fizet és abba belepusztul a jóbarát, akkor úgy tenni, mintha sohasem is ismertük volna. De már hat hónappal azután, hogy elköl­töztek a városból, ismét róluk beszélt a világ. Nem mintha örököltek volna és visszaszerezték volna a dobra került birtokot, hanem más ese­mény okozta, hogy ismét szőnyegre kerültek. Az az esemény okozta, hogy Abosi Sándor el­lenkezett az anyjával és nem akarta elvenni a keresztatyja leányát. Úgy történt a dolog, hogy Abosiné asz­­iszonyom egyszer így szólt a fiához: •— Sándorom, lelkem, ideje, hogy megnő­sülj. Van egy leány itt a városban, szép, barna és magas, amilyen az ízlésednek megfelel. Az anyjától tudom, hogy szível téged az a leány és amellett gazdag is, sok pénze van. — Martonos K­l­ement­in? A keresztapám leánya? — Eltaláltad, fiam. — Hát, sajnálom, anyám­, de én más leányt szeretek. — Kit, te szerencsétlen? — No, no, no, édes jó anyám, azért még nem vagyok szerencsétlen. Igaz, hogy szegény és talán gépírónő most vagy telefonos kisasz­­szony, de azért mégse mondhatja rólam, hogy szerencsétlen volnék. — Ki az a leány, Sándor? — Unghy Márta, az idősebbik Unghy­lány. Abosiné asszonyom erre leeresztette a ke­zét, keresztbe fonta az ujjait és olyan fájdal­mas nézéssel nézett a gyermeke arcába, mint sok hitbuzgó nőszemély, letérdelés előtt, az is­tenember képére. Pár percig hallgatott, azután felsóhajtott és ezt mondta: — Tettél már ígéretet annak az Unghy Mártának, fiam? .... .­­——■■■-' ■ ■ ■ ......................... — Még nem tettem, anyám­. Sőt még meg se mondtam neki, hogy szeretem. Csak foglal­koztam vele én is, ahogy mások foglalkoztak. De ez nem lehet ok, azt hiszem, hogy hűtlen legyek hozzá. Abosiné most haragosan elfordult a fiától, majd szárazon kacagott. — Hát mit gondolsz, te balga, — mond­ta gúnyosan, epésen, — hogy egy szép lány, aki Pesten él s akinek sejtelme sincs róla, hogy egy ungházi fiatal embernek szándékai vannak vele, csak ü­gy tétlenül nézte a hónapok mú­lását? Az már meghódíthatott ott akárkit, ab­ban a forgatagos városban. —Fájlalnám, ha így volna, de meg kell engedje, anyám, hogy irtás elbírálás alá esik ő és más elbírálás alá esem én. Ö nem tudja, hogy szeretem s ezért, ha még szabad a szive és ahhoz megy, aki kéri, ezzel nem tagad meg engem. De én tudom, hogy szeretem s igy nem tagadhatom, meg mindaddig, amig bizonyságot nem szereztem. — Mi felől, te Sándor? — A felől, anyám, hogy az enyém akar-e lenni? Ezért, mihelyt elszabadulhatok néhány napra, felutazom Pestre, hátha még idején érkezem. Erről beszéltek a városban. Abosiné asz­­szonyom alkalmasint kiöntötte keservét vala­melyik barátnője előtt, ez tovább adhatta egy másiknak és harmadnapra már az urak is, kártyakiosztás közben, azt a megjegyzést tet­ték, hogy nincs is rossz gusztusa a fiúnak­­ ,­k­i nagyon szép lány az a Márta. Ennek a megjegyzésnek a nyomában, hogy nagyon szép lány az a Márta, persze föl­vetődtek a kérdések: vajon hogy élnek most Unghyék, miből tartják fenn magukat? Vala- A Pesti Hírlap mai száma 52 oldal.

Next