Pesti Hírlap, 1913. július (35. évfolyam, 167-180. szám)

1913-07-16 / 167. szám

Lapunk a magyar királyi állam­vasutak pályaudvarain nem kapható, mert árusítását a Lukács-kormány tör­vény és jog ellenére megtiltotta. A leglesújtóbb kritika. Egy tekintélyes berlini újság azt a hírt röpíti világgá, hogy hötzendorfi Conrad, had­seregünk vezérkari főnöke, lemondott. Néhány nap előtt egy másik, nem kevésbbé jóhírű ber­lini lap gróf Berchtold külügyminiszterünknek közeli bukásáról közölt beavatott információt. Mind a két hírt természetesen cáfolni igyekez­nek Bécsből, de semmiféle cáfolattal le nem mosható az, hogy az osztrák-magyar monar­chiával szövetséges Németország sajtója, tehát az igazi, bár nem hivatalos német közvéle­mény hivatott szószólója: diplomáciánk és ve­zérkarunk főnökeit újabban szokatlan buzga­lommal meneszti. A bécsi cáfolatok s azok is csak ideig-óráig, ellene mondhatnak a berlini hírek jólértesültségének, cáfolhatják Berchtold és Conrad közeli bukásának tényét; de nem cá­folhatják, nem takarhatják el magát azt a tényt, hogy a német sajtó tudni véli az ő kö­zeli bukásukat, ami kettőt jelent: jelenti a né­met sajtó, a német külpolitikai és katonai közhangulat kritikáját Berchtoldról és Con­­radról s jelenti ugyancsak e közhangulat el nem leplezhető óhaját, az ő mennél gyorsabb távozásuk irányában. Hogy kritikáról és óhajról van szó, azt mutatja az a megokolás is, amivel a berlini sajtó Berchtold és Conrad bukását motiválja. Berchtoldról minden szépítés nélkül megálla­pítják, hogy állása a balkáni válság s különö­sen Romániának a balkáni válság legújabb fázisában tanúsított magatartása miatt meg­rendült, illetőleg, hogy Berchtold helyzetét kü­lönösen e legutóbbi kudarca tette teljesen tart­hatatlanná. Conrad távozásának okát pedig abban keresik Berlinben, hogy vezérkari fő­nökünk felfogása szerint, melyet azonban nem honoráltak, a balkáni egyensúlyt csak úgy le­het helyreállítani, ha a monarchia bevonul a szandzsákba. A német sajtó tehát Conrad tá­vozásának nem katonai, hanem politikai okát adja, mikor az osztrák-magyar külpolitika in­tézőjével, a diplomáciával, szembeállítja a po­litizáló katonát, ami a kapkodásnak, a hatás­körök összezagyválásának, a teljes fejetlen­ségnek olyan fokát mutatja a monarchiában, hogy ennél lesújtóbb kritikát még a monarchia ellenségei sem mondhattak volna róla. És a berlini sajtó híreiben épen az a legszomorúbb, hogy nem ellenségünk, hanem szövetségestársunk mondja rólunk ezt a le­sújtó kritikát. És még szomorúbb, hogy ez a lesújtó kritika nem csupán a mi diplomáciánk és hadvezetőségünk jelenlegi főnökeinek szemé­lyéhez van kapcsolva, hanem magához a rendszerhez, magát az egész hagyományos osztrák diplomáciát állítja pellengérre. Mert milyen diplomácia lehet az, melynek dolgába a vezérkari főnök beleszól, hogyan állhatnak ebben a monarchiában a viszonyok, ha a bal­káni egyensúly kérdését a vezérkari főnök akarja elintézni úgy, hogy a monarchiát be akarja vonultatni a szandzsákba?! S be akar­ja vonultatni most, mikor már csak egy világ­háború árán tehetné meg ezt a lépést s melyek ha meg akart volna tenni, a balkáni háború kezdetén kellett volna megtennie, sőt, melyet három év előtt meg sem kellett volna tennie: ha Bosznia annexiója idején nem vonultunk volna ki önként a szandzsákból, akkor most a harcias Conradnak eszébe se juthatna, hogy oda ismét bevonuljunk. S ha Conradnak akkor nem jutott eszébe, hogy protestáljon a kivonu­lás ellen, vagy eszébe jutott, de épen úgy hiába protestált ellene, mint amilyen hiába propo­nálta most a bevonulást, akkor a monarchia szandzsákra való igénye elejtésének nyilván hatalmasabb okai voltak akkor és vannak má s ez okok közt talán nem legutolsó az, hogy Németország Bosznia annexiójában csak épen a novibazári szandzsák határáig volt hajlandó oly tüntetően mellénk állani. A monarchiával szövetséges német biro­dalom sajtója tehát nyíltan beszél arról, hogy a monarchia diplomáciája és hadvezetősége között diszharmónia tombol s hogy ez a megál­lapítás ma a szövetséges részéről mit jelent, azt a kínálkozó bolgár analógia példázza. Ho­­gyan lehet ott nemzetközi súlyról beszélni, ahol a külpolitika vezetőjére egyik kudarc a másik után zúdul, ahol a külpolitika vezetőjét és a vezérkari főnököt egyformán az a csapás éri, hogy katonai szövetségese a legsúlyosabb pil­lanatokban átpártol a monarchia legnagyobb ellenségéhez. Romániának Oroszországhoz való a közeledése, ez a legszörnyűbb kudarc, egyfor­mán kellett, hogy érintse Berchtoldot és Con­­radot, sőt tán még inkább az utóbbit, akinek tüntető bukaresti útjára még emlékezhetünk. S ha a kudarcok láncolatában most egymást rülöm, szörnyű féléssel, mint megjavult bűn­­tevő a börtönt, mint halálos betegségből föl­épült a kórház táját. De hát megjavultam? Föl­épültem? . . . Nem egészen bizonyos! Erős a lelkem, ur, hangulatok és meleg esték ellágyu­­lása fölött. De jöhet egy perc forgószele, ami nála is erősebb és mindent elfúj és mindent felkavar. Mi lesz majd akkor? Ismerős helyen járok, majd kiszakad a szívem. Mintha egy eleven, véres, üszkös seb volna, amelyikről leválott a kötés. Hát mégis? . . . Még most is? Hát lehet, hogy itt, ahol ma­ga az élet is rövid és hűtlenül elmúló, ilyen sokáig tartson egy semmiség, egy álom? . . . Hát él és van és nem csupán mese az a nagy, egyetlen szerelem, amely után jöhet kijóza­­nulás, alku, nyugalom, de újabb szerelem vagy tökéletes feledés soha. Egyszerre irigység fog el. Lám, ezek a nyugodt, derül, kitáplált nyárspolgárok nem élik át ezt a szenvedést! És nyomban rá szá­nalmat érzek: igen, de ezek a derék nyárspol­gárok nem ismerik ennek az érzésnek a gyö­nyörűségét sem! . . . Egy utcasarok, ahol bucsúzkodtunk néha selymes kézszorítással, hosszú nézéssel, az újralátás ígéretével. Egy kirakat, ahol sok­szor megálltunk és nem láttunk a hamvas sza­mócából, ingizgató cseresznyéből egyetlen sze­­mecskét se. A járdának egy elkeskenyülése, ahol a karjaink összesurlódtak . . . Jaj, hogy annyi sokat kibír az ember! Közeledem a házhoz, amelyik a réti idő­ben otthonom volt. Most már határozottan rámtipor a láz, a libabőr apró dombjai szánt­ják a testem, gyors ütemben forog fölöttem az Láz. Irta: ALBA NEVIS. Azon az alkonyaton már erősen gyötört a láz. A fogaim összeverődtek és a fantáziám a szürkeséget szivárványszínű szószszal öntöt­te le. Vers- és novella-témák születtek agyam­ban szokatlan szaporasággal és olyan alkotó­hevület vett rajtam erőt, aminől sokan és sok­szor csak az absynth, vagy cointreau jóvoltából érnek meg. Egyesegyedü­l voltam otthon, az ab­lak — mint májusban illik — nyitva. Egy ideig azzal mulattam, hogy letekintettem az utcára. A villanygyár kapuja tárva, szénnel rogyásig terhelt szekerek mennek-jönnek rajta, ember­telen kocsisok ütik, hajszolják a megfeszült, reszkető i­a állatokat. A lovak tehetetlenül ver­gődnek, szegény patájuk ide-oda kattog a kö­vezeten, meg-megrántják a hámot, hiába! Most leszáll az ember és oldalról, az ostor nyelével végigpattint a ló szügyén, egy rándizás, nyög­nek a kerekek, verejtékkel fogódzó, hosszú nyálcérna nyúlik el az állati szájból és rettene­tes erőlködések, lihegés közben megmozdul a szekér, a lelkemben pedig egy nagyon emberi elhatározás, hogy szólok valakinek, akinek kel­lő hatalma és lelke van és megvédné a szeren­csétlen, panasztól is eltiltott párákat! Mikor e nyomorúságba belefáradok, egyszerre csak a szerelmet látom meg: a falhoz lapulva, fiatal mozgású testeket, amint kettesével mennek és eszükbe nem jutna fölpillantani hozzám, sze­gény magánoshoz, egy derítő percre. Sötétebb is lett és valahogy kellemetlen a zöld falak hi­deg ölelése. Borzongok és irtózó szemmel nézek körül, így egyedül lenni mégis nagyon rossz dolog; kint már égnek az utcalámpák s az em­berek olyan nyílt tüdővel és nevetve járnak, mintha minden percben valami nagy gyönyö­rűséget akarnának magukba szívni. A kalap egy pillanat alatt a fejemen­­ lemegyek, de a lépcsőn úgy érezem, mintha fáznék, ravaszak még a tavaszi esték, jó lesz valami kabát. Visz­­szafordulok, a garderobfal akasztóit sorra vé­gigtapogatom, lüszter a felsőm, érdes fogású, bizonyos, hogy sötétben is ráakadok. Nincs, Ejnye de furcsa ... No mindegy, jó lesz most akármi is. Magamra akasztom találomra az édes­anyám selyemkabátját, ez úgyis szebb, mint az enyém, fekete és több meleget is ad. De olyan nyugtalan vagyok, olyan külö­nös érzés fog el. Mintha egy szigeten volnék, elkülönítve minden embertől, és magam élnék, magam szenvednék csak, olyan roppantul bús életet és olyan mérhetetlen nagy szenvedést, amilyenről ezeknek fogalmuk sem lehet. Jó lenne megállni és belemeredni szemmel-lélek­­kel az éjszakai messzeségbe; jó lenne egy kis szemérmetlen, meztelen sírással könnyíteni a lelkem elbirhatatlan súlyán. Hát lehet? Sza­bad? . . .. Hiszen mindjárt összecsődülnének körültem és bizton kinevetnének, de a legjobb esetben azt mondanák rám: bolond. Nem, az élet az embernek minden szép és igaz érzését agyon nyomorítja, tönkreszabályozza, akár­csak a fűző a leggyönyörűbb asszonyi testet. Visz az áradat, az emberek sodrása . . . dehogy,­ hazugság. A vágyam, — az egyedüli, az örök­­kéval, — viszen vissza, nyílegyenesen vissza a­ tegnapi életem, a tegnapi utcám felé . . . Egy esztendeje nem jártam erre, egy esztendeje ke­ A Pesti Hírlap mai száma 40 oldaL yf' Budapest, 1913. XXXV. évfolyam, 167. (12.097.) szám, Szerda, július 10. , ELŐFIZETÉSI ÁRAK: SZERKESZTŐSÉG: ^ | jj^ ||^j^ 73.' Az apró hirdetésekTM vonatkozó • T^l^fon ^6 40. •»*** klví“'“ Rúnáén nap.

Next