Pesti Hírlap, 1913. augusztus (35. évfolyam, 181-194. szám)
1913-08-01 / 181. szám
f Budapest, 1913.________________XXXV. évfolyam, 181 (12.111.) szám. Péntek, augusztus 1. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: ” ^ AJ SZERKESZTŐSÉG: Budapest, ^ Váci körül 70. Az apróhirdetésekra vonatkozó — minden tudnivalója 32-ik ) megjelenik hétfő kivételivel oldalon olvasható. f-s- . . _ „„„ minden nap” Lapunk a magyar királyi államvasutak pályaudvarain nem kapható, mert árusítását a Lukács-kormány törvény és jog ellenére megtiltotta. Nem lesz több restauráció. Július hó 16-iki számunkban, a kormány őszi programmjáról írván, a közigazgatás államosításának kérdésével kapcsolatban lelepleztük Tisza Istvánnak azt a tervét, hogy az őszszel esedékes vármegyei tisztújítás elöl hogyan szeretne kibújni. Információnk úgy szólt, hogy ha Tisza István szabad utat enged a tisztújításnak, „a közigazgatás államosításakor még több szerzett jogot kell tiszteletben tartania, nagyon sok ellenzéki megyében kellemetlen meglepetések érhetik a főispánokat és különben is minek a tisztujitás, az utolsó tisztujitás izgalmainak a munkapárt teherbírási képességét kitennie? A tisztujitásig Tisza nem tud majd elkészülni a közigazgatás államosításával, marad tehát egyetlen kivezető expediensként egy pár szakaszos törvény, amely egy esztendővel meghosszabbítja a tisztviselők mandátumát.“ A Pesti Hírlapnak ez a közleménye, mely a Tisza-kormány készülő őszi merényleteinek egyik legsúlyosabbikáról rántotta le a leplet, cáfolatlanul maradt. Egy hétre rá már módunkban volt a kormány ama bizalmas rendeletéről is beszámolni a közvéleménynek, melyet a főispánokhoz küldött s mely információnk megerősítését, az őszi restauráció elmaradását s a tisztviselők mandátumának egy évvel való meghosszabbítását tartalmazta. A kormány sajtója a füle botját sem mozgatta; ez a hír is cáfolatlanul maradt. Ellenben azóta kiderült az is, hogy a tisztviselők mandátumának egy évvel való meghosszabbítása Beöthy László volt kereskedelmi miniszter gondolata volt s mikor Tisza István ezt a világraszóló bihari gondolatot boldogan jelentette be egy minisztertanácson, akkor a miniszterek egyike elragadtatásában azt mondotta volna, hogy hiszen, ez valóságos Columbus-tojás ... De haji, gyorsan múlik a népszerűség, azóta a Beőth* dicsősége is szétfoszlott. A volt kereskedelmi miniszter utolsó és első ötletéről is kiderült, hogy nem új, hogy már őelőtte is ismerték a tojást, s hogy amit ő most kitalált, azt egészen más okból ugyan, de negyvenhárom évvel ezelőtt, már mások is kitalálták. Az a tojás tehát, amit Beöthy-Columbus állított a hegyére, legalább is zápnak bizonyult. Tény az, amint már megírtuk, hogy az alkotmány visszaállítása után 1867-ben volt a vármegyékben a tisztújítás, az akkori törvény szerint három évre, tehát a tisztikar mandátuma 1870-ben lejárt, de mert a törvényhatóságok rendezéséről szóló törvényjavaslat akkor már be volt terjesztve a képviselőházhoz, a kormány egy évvel meghosszabbította a vármegyei tisztviselők mandátumát és a restaurációt csak 1871 végén tartották meg. Meg kellett tehát állapítani, hogy a vármegyei tisztviselők mandátumának egy évvel való meghosszabbítása nem új ötlet. Viszont az 1870-iki eljárásra mindent a világon rá lehet fogni, csak épen azt az egyet nem, hogy precedensül szolgálhat a Tisza-kormány 1913-iki tervéhez. Mert amikor 1870-ben a vármegyei tisztikar mandátuma lejárt s a restaurációt elhalasztották, akkor már a Ház előtt feküdt az új törvényhatósági javaslat. A Tisza-kormány ellenben még azt sem tudja, hogy az ő törvényjavaslata a közigazgatás reformjáról mikor kerül a Ház elé; alkotmányos szellemből azt sem illenék neki előre tudnia, hogy biztosan elfogadják-e; s ami még fontosabb, 1870-ben nem azért hosszabbították meg egy évvel a vármegyei tisztikar mandátumát, mert az új municipális törvényben meg akarták szüntetni a törvényhatóságok tisztviselő-választási jogát, hanem épen ellenkezőleg, azért, mert a törvényhatóságok ebbeli jogkörét az új törvényben egyenesen tágítani akarták, az új törvényben többek közt megszüntették az élethossziglan kinevezett főispánságot, kimondották a főispán elmozdíthatóságát, a többi, választandó megyei tisztviselőre nézve pedig megszüntették a főispáni kandidációt s a kijelölő bizottságokat léptették életbe, amivel csak még inkább fejlesztették a municipium választási autonómiáját. S most mindennek az ellenkezőjére készül a kormány. Nem úg, és nem azért tervezi a tisztviselők mandátumának egy évvel való meghosszabbítását, hogy 1913 helyett majd 1914-ben legyen meg a restauráció, hanem azért, mert azt akarja, hogy egyáltalán ne legyen több megyei tisztújítás Magyarországon. Államosítani, kinevezni akarja a közigazgatási tisztviselőket az egész vonalon. Meg akarja fosztani az autonómiát leghatékonyabb jogától. Szállítani akarja Magyarországot minden el Az álmok hercegnője. Irta: SZELTAI JENŐ. Idestova huszonöt esztendeje lesz annak, hogy mint egészen fiatal fiú, először mentem végig a Boulevard des Italiensen. Egy felejthetetlen nyári éjszakán érkeztem meg Párisba, a háromnapos olcsó és kényelmetlen utazástól összetörve. Féltizenkettőkor kopogtattam be a nagyon szerény kis hotel kapuján és éjfélkor már megint kint voltam a boulevardokon, amelyeket kedves könyveimből már olyan jól ismertem. És hajnalig kószáltam az idegen és mégis jóbarát városban, rettenetes mohósággal egyszerre akartam látni mindent, egyszerre akartam teleszívni szomjas lelkemet a város minden szépségeivel és izgalmaival. És már ezen az első éjszakán megláttam őt, akit később álmaim hercegnőjének neveztem. A Café Napolitain előtt ült, egészen egyedül és olyan szép volt, hogy az emberek megálltak előtte és úgy bámulták. És olyan gőgös volt hogy senki sem merte megszólítani, én legkevésbé. Pedig éreztem, hogy le kellene borulnom eléje, mert ő a megálmodott, a várvavárt, az egyetlen. Álmaim hercegnője. Hódoló rajongással, néma imádással néztem rá és valami azt súgta, hogy ő is észrevett engem, az egész tömegből csak engem. Mosolyogva és kérdőn nézett rám, mintha régi barátok lettünk volna. De nem mertem elhinni, hogy ez a mosoly nekem szól, ostobán és gyáván továbbsiettem. Mikor egy perc múlva visszanéztem, már nem láttam. Az álmok hercegnője eltűnt. Nyoma veszett. ____— Majd holnap! — ezzel vigasztaltam magamat. — Holnap este újra látni fogom. És holnap bátrabb leszek. Éreztem, hogy meg fogom találni, újra látni fogom, százszor, ezerszer, életem végéig mindig. De másnap hiába vártam a kávéház előtt. Nem jött el. Ott ültem, amíg a kávéházat bezárták. És ott ültem azutánis minden este, anélkül, hogy viszontláttam volna. Mind nyugtalanabb lettem, nem tudtam Parisnak örülni és a harmadik hét végén kimerülten, fáradtan, betegen elhatároztam, hogy hazautazom. Amikor kis podgyászommal és nagy bánatommal a Gare de TEst felé baktatott a fiaker, a végtelen Rue Lafayetteban megismétlődött a furcsa eset. Az álmok hercegnője fölmerült a tömegből. Az utca túlsó oldalán Suhant tova, könnyedén, kecsesen, szelíd szőke szépségében ragyogón. Végtelennek tetsző kocsisor választott el tőle. Szívem dobogása megállt, arcomat elöntötte a pirosság. Csak egy másodpercig láttam, nem is láttam, éreztem, hogy ő az. Valami őrülettől megkaparva kiugrottam a kocsiból és vakon, ostobán futni kezdtem. Utána. Feléje. Keresztültörtem magamat a kocsikon, félrelöktem az embereket. A kalapom leesett, nem törődtem vele, hajadonfővel szaladtam tovább. És ő ott lebegett előttem és a távolság nem fogyott köztünk, mint nem fogyott a gyermek és szivárvány, között. És egyszer csak megint eltűnt, abban a pillanatban, amikor ziháló mellel, roskadozva nyújtottam""kezemet feléje. Hazautaztam, de nem bírtam megnyugodni. Mert itthon is láttam. És megint láttam. És mindig messze volt tőlem. Az utca túlsó oldalán ment, amikor én az innensőn. Gyalog, amikor én kocsin és kocsin, amikor én gyalog. Babonás véletlen volt, hogy soha szemtől-szembe nem láttam és mindig későn vettem észre, olyankor, amikor már megközelíthetetlen, elérhetetlen volt. Szomorúságomban csak az vigasztalt, hogy mindig egyedül volt. Soha senki nem kísérte, soha senkivel szóba nem állt. Egyedül volt a tömegben. Ha már az enyém nem volt, legalább másénak sem láttam. Ez a gyöngék és megalkuvók silány, meddő vigasztalódása. De a játék tönkretette idegeimet. Akkor kedveltem meg a magányosságot, a csöndes éjszaka végtelen óráit, az alkohol és a nikotin boldogító mérgét. Az egészségem nem volt túlságosan jó és az orvos délre küldött, melegedni. Vitt a vasút és egész nap értelmetlenül bámultam ki az ablakon a telegráfpóznákra, a drótokon ülő madarakra, a gyárak kéményeire, a kis pályaudvarok tarka könyvespolcaira, a tehenekre és automobilokra lóversenyterekre és hegyekre, patakokra, parasztházakra, masírozó katonákra és a többi millió jelentéktelen dologra, amely mellett elrobogtunk. És vonatok mellett is robogtunk el, vonatok mellett, amelyek onnan jöttek, ahová a mienk ment, s egy ilyen vonat ablakában megint megláttam álmaim hercegnőjét... De most már nem volt egyedül, egy fiatal ember állt mellette. A fiatal ember elbizakodottan és bárgyún mosolygott, ő pedig szomorúan és szemrehányón nézett rám. Igen, rám nézett mintha azt mondta volna: — Látod, miért nem voltál ügyesebb . .. . azon az estén . . . Pakisban? Most már másé vagyok! Egy másodpercig sem tartott, azután a két vonat már messze volt egymástól. Lelkembe belemarkolt a szégyen, az elkeseredés, a harag. A Pesti Hírlap mai száma 32 oldal.