Pesti Hírlap, 1913. augusztus (35. évfolyam, 195-206. szám)

1913-08-17 / 195. szám

Budapest, 1913. XXXV. évfolyam, 195. (12.125.) szám. Vasárnap, augusztus 17. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: ’■ ,/Á SZERKESZTŐSÉG: Egész évre.............IP% * ^H gg B-Jkf Budapest. Váci­ körút 73. Az apró hirdetésekre vonatkozó ^ " minden tudnivaló a 32-ik -ÉMjelenik héti« kivétel«!* oldalon olvasható.­­ minden nap. A Pesti Hírlap következő száma kedden — augusztus 1- én — reggel jelenik meg. Lapunk a magyar királyi állam­vasutak pályaudvarain nem kapható, mert árusítását a Lukács-kormány tör­vény és jog ellenére megtiltotta. A hazatérők. A külügyminiszter úrnak, bármilyen hi­hetetlenül hangzik, támadt egy jó gondolata. A legelső, amióta a háborús eshetőségek próbára tették gondolkozó képességét. Valahára bele­nyugodott, hogy a hadvezetőség hazabocsáthas­­sa a hónapokon keresztül elsanyargatott tarta­lékosokat. Ezek a szerencsétlen, elgyötört fiúk, ha nem is valamennyien, immár útban is van­­nak hazafelé. Mit szóljunk a jóleső fordulat­hoz? Köszönjük. Ha muszáj, még a külügymi­niszter úrnak is, ámbátor úgy sejtjük, hogy a külügyminiszter úr nem egészen önként s nem is bölcseségből szánta el magát erre az első jó gondolatra, hanem bizonyos erkölcsi presszió alatt. Miután most már mindenki leszerel, vég­re ő sem tehet egyebet. Csak nem tarthatja to­vább is a határon azt a sok százezer tartalé­kost, akinek ottléte csak még nyilvánvalóbbá tenné, hogy ennyi rengeteg ember se tudott súlyt adni a világ legtehetetlenebb diplomáciá­jának. Úgy távolítja el hamarosan a rengeteg sok tartalékost, mint ahogyan eldugdossa töl­tött fegyvereit a kocavadász, nehogy ijedtsége és ügyefogyottsága még szembeszökőbb legyen, mikor a közelgő vad elöl a fára mászott. Annak a külügyminiszternek, aki úgy elszigetelődött, hogy még a legbensőbb szövetségesei is csúfon­­dárosan fordítanak neki hátat, csakugyan nem tanácsos sokáig mutogatni, hogy pedig hát ren­delkezett volna minden pillanatban néhány százezer katonával. Hazabocsátják — nem, hazaküldik tehát a mi tartalékosainkat, mert a külügyminiszter úr rösteli a maga tehetetlenségének rengeteg élő tanúját. Hazaküldik a tartalékosokat, nem úgy, mint akik teljesítették kötelességüket, ha­nem úgy, hogy tűnjön el velük a külügyminisz­ter szégyenének, a kettős monarchia lerongyo­lódott presztízsének minden eleven nyoma. A balkáni államok is hazaküldik most az ő ka­tonáikat, de királyaik ragyogó elismerése alatt úgy feszül a mellük, mintha minden szó egy­­egy vitézségi érem volna. A mi katonáink azon­ban némán kullognak el s nem az a baj, hogy nem tudják, miért mehetnek haza, hanem az, hogy nem tudják, miért kellett a határra men­niük. Hazajönnek és életük fogytáig sem fog­ják megfejteni azt a rejtélyt, hogy mért kellett hónapokkal ezelőtt bevonulniuk. Ha kiderült volna, akár keserves hónapok múltán is, hogy volt célja a sok százezer dolgos kéz kiemelésé­nek s hogy a kettős monarchia külügyminisz­tere, épen a háború elkerülése okáért, az első perctől fogva kívánta megmutatni azt a fegy­veres erőt, mely az ő elszánt szavainak a kellő súlyt is megadja, akkor most dicsőség és öröm volna a tartalékosok hazabocsátása. De mi de­rült ki a keserves hónapok után? Csak az, hogy a mi diplomáciánk soha, egyetlen pillanatban sem tudta, mit akar, hogy a külügyminiszter úr a pillanatnyi helyzethez képest próbált ma­gának valami célt szabni s hogy a végin a sok . A vacsorához mindenesetre jókor ér­kezem, de féltíznél tovább nem maradhatok, mert csomagolnom kell. A vonatom ugyanis féltizenegykor indul. — A vonatod? — kiáltott föl ijedten Vil­lán­yiné. — Hát nem mondtam még, hogy távira­tilag Pásztóvölgyre hívtak? Az öreg Nikó ke­gyelmes úr hirtelen rosszul lett s a fia már kora délután telegrafált, hogy a legelső vonattal sies­sek a betegágyhoz. Nemde, drágám, azt te is belátod, hogy a volt miniszterelnöknek mégse adhatok kosarat? A várószoba felé nyíló ajtón egy tuber­­kulotikus külsejű fiatal­ember szerénykedett be az orvoskirály szentélyébe, — Villányaié­­tehát sietve visszavonult, anélkül, hogy az ura kérdé­sére választ adott volna. Lassan, sírásra gör­bülő ajakkal ment végig a lakodalmas terem­nek is beillő ebédlőn, a professzor könyvtárán, mely a parkettől a padmalyig zsúfolva volt fe­kete bőrházas könyvekkel s szomorúan állt meg az öltöző földig érő tükre előtt, mely szőke haj­koronáját, lágy tekintetű szemeit, finom és ará­nyos termetét visszatükrözte. Megint szörnyen elhagyottnak érezte magát, mint mindig, ha az ura agyonhajszolt rabszolgaéletére s a maga örökös egyed­ül valóságé­ra gondolt, melynek sivárságát sem a társadalmi pozíció, sem a va­gyon, sem a nagy tudós kezdődő világhíre nem enyhítette. Már szinte borzongott a magányos sétakocsizásoktól, az öreg kisasszonynyal való rivierai és ostendei utaktól, az ünnepies va­csorákon és házibálokon való megjelenéstől, a­hol mindig tiszteletteljes hódolattal fogadták, de rögtön résztvevőleg megkérdezték tőle: — És a tanár úr? Persze a betegek megint minden percét elrabolják, még csoda, százezer emberrel együtt ő sem tudta, miért ágál és ágaskodik voltaképen. A tartalékosok hazamennek s nyilván valamivel huszárosab­ban mondják ki azt, amit a szövetséges Német­ország valamivel diplomatikusabban kérdez, hogy ugyan mit is akart ez az úr, aki minden percben mást akart és sohasem tudta megmon­dani, hogy mit akar? Hazabocsátják — nem, hazaküldik tehát a mi tartalékosainkat s bár kétségtelenül na­gyobb örömmel nyugszunk bele hazaküldésük­be, mint ahogyan behívásukba kellett belenyu­godnunk, ebből a kívánatos fordulatból a tö­vises kérdések egész bokrát látjuk kinőni. Csak az imént emelte a magyar parlament utóda, Tisza István, az ujonclétszámot. Ne kérdezzé­tek, hogyan, de emelte. S­ime, gróf Berchtold külügyminiszter ezt az erőszakosan megnö­vesztett ármádiát mozgósíthatta minden szava mellé, mégis fumigálta szavait Montenegró csak úgy, mint Oroszország, a szövetséges csak úgy, mint az ellenfél. Hányadik hatványra kel­lene tehát emelni a mi ármádiánk létszámát, hogy illő respektussal figyelje legalább Monte­negró? És ha a magyar anyáknak, akik egy kicsit úgyis sztrájkolnak, egyszerre konkurren­­ciát csinálnának a férfiak is, ha minden ma­gyar férfi pályáznék a legendás londoni díjra, melyért a férfiaknak kellene gyermeket szül­­niök: hát akkor vajon szállíthatna-e Tisza Ist­ván, mint parlament, akkora hadsereget, mely súlyt adhatna a mi külügyminiszterünk szavá­nak? Soha. Aki ebben a háborús korszakban megfigyelte a monarchia külügyminiszterének siralmas szereplését, az tisztában van vele, hogy nem a kisértő újabb létszámemelés, de az Prof. Villányi. Irta:­ SZOMAHÁZY ISTVÁN. Alice asszony. A titkos kis tapétaajtó, mely Villányi ta­nár rendelőszobájából a lakás belső részeibe vezetett, halkan felnyílott, s egy bájos asszonyi fej lopva bekandikált a portrére mögül. — Még mindig? — kérdezte suttogva, miközben félénken körülnézett a nehéz, angol bútorok, a műszeres üvegszekrények s a bár­sony háttérből kifehérlő szobrok között. A professzor mentegetőző gesztust csinált s mosolyogva mutatott a várószobákba nyíló szárnyasajtó felé. — Drágám — mondta gyöngéden — leg­okosabb, ha a faképnél hagysz, mert én fél­nyolc előtt aligha végzek. Minden zug tele van betegekkel, s ha a rendelést abbahagynám, rög­tön kiütne a forradalom. Menjetek csak Lujzi­­kával előre, én nyolcra talán megszabadulok valahogy és után­a­tok sietek. Lujzika egy elszegényedett, öreg kisasz­­szony volt, egy Napoleon-korabeli nagynéni, aki állítólag még az öreg Törököt dajkálta, de oly frissen és életvidáman érte meg aggkorát, hogy a legfiatalabb nemzedéken is túltett. A tiszte­letreméltó hölgy megbecsülhetetlen kincs volt a Villányiék háztartásában: délelőtt a gazdasz­­szony, délután a társalkodónő szerepét töltötte be, aki csak akkor érezte magát igazán elemé­ben, ha a fél éjszakát átvirraszthatta. — Bizonyos vagy benne, hogy legalább a vacsorához jókor érkezel? — kérdezte az örök szalmaözvegységre kárhoztatott fiatal asszony, ha az alvásra ideje marad. Szegény, kicsike méltóságos asszony, a maga ura voltakén­t a belgyógyászati klinikának esküdött sírigtartó hűséget . . . Villányiné ilyenkor kimentette a férjét, mártirarccal végighallgatta az udvarlói bók­jait, de magában elkeseredve igy szólott: — Nincs uram és nem is lesz, amig az arcbőröm meg nem ráncosodik . . . Ahogy most szomorúan a tükör előtt állt, nem egy boldog, fiatal asszonyhoz, hanem a fájdalmas arcú Niobéhoz hasonlított, aki ké­­nyezve tekint a titokzatos holnap elé. Lujzika, aki sötét selyemruhájában a szobába lépett, ijedten állt meg az ajtóban. — Jó istenkém, már megint micsoda ször­nyű bánat rágódik a szíveden? — kérdezte a vénkisasszony megdöbbenve. Villányiné azonban nem válaszolt, dekol­­letált estély­ruhájában, görögös frizurájával, ékszerektől csillogva meredt a tükör lapjára, melyből — csodák csodája! — egy rózsásarcú, bájos, fiatal teremtés nézett vissza rá, aki ugyancsak nem keltette azt a látszatot, mintha a világ örömeiről lemondani készülne. — Drágám, csak nem­ történt veled va­lami szerencsétlenség? — kiáltott föl a jószivű Lujzika, miközben a kedvence szűk szoknyáját anyáskodva megigazgatta. Alice asszony oly kétségbeesve intett, mintha ép most értesült volna arról, hogy öt, kincsekkel megrakott hajója a tengerbe sülyedt. — Ne bántsd, Lujzika, bár az volna a legnagyobb gondom, hogy a szoknyám­ ferdén áll. Miért legyek csinos, mikor senkinek se aka­rok tetszeni a világon? Az uram még sohase vette észre, ha új kalap volt a fejemen és min­dennap más toilette-et vehetnék magamra.­­ A Pesti Hírlap mai száma 76 oldal

Next