Pesti Hírlap, 1913. augusztus (35. évfolyam, 195-206. szám)
1913-08-17 / 195. szám
Budapest, 1913. XXXV. évfolyam, 195. (12.125.) szám. Vasárnap, augusztus 17. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: ’■ ,/Á SZERKESZTŐSÉG: Egész évre.............IP% * ^H gg B-Jkf Budapest. Váci körút 73. Az apró hirdetésekre vonatkozó ^ " minden tudnivaló a 32-ik -ÉMjelenik héti« kivétel«!* oldalon olvasható. minden nap. A Pesti Hírlap következő száma kedden — augusztus 1- én — reggel jelenik meg. Lapunk a magyar királyi államvasutak pályaudvarain nem kapható, mert árusítását a Lukács-kormány törvény és jog ellenére megtiltotta. A hazatérők. A külügyminiszter úrnak, bármilyen hihetetlenül hangzik, támadt egy jó gondolata. A legelső, amióta a háborús eshetőségek próbára tették gondolkozó képességét. Valahára belenyugodott, hogy a hadvezetőség hazabocsáthassa a hónapokon keresztül elsanyargatott tartalékosokat. Ezek a szerencsétlen, elgyötört fiúk, ha nem is valamennyien, immár útban is vannak hazafelé. Mit szóljunk a jóleső fordulathoz? Köszönjük. Ha muszáj, még a külügyminiszter úrnak is, ámbátor úgy sejtjük, hogy a külügyminiszter úr nem egészen önként s nem is bölcseségből szánta el magát erre az első jó gondolatra, hanem bizonyos erkölcsi presszió alatt. Miután most már mindenki leszerel, végre ő sem tehet egyebet. Csak nem tarthatja tovább is a határon azt a sok százezer tartalékost, akinek ottléte csak még nyilvánvalóbbá tenné, hogy ennyi rengeteg ember se tudott súlyt adni a világ legtehetetlenebb diplomáciájának. Úgy távolítja el hamarosan a rengeteg sok tartalékost, mint ahogyan eldugdossa töltött fegyvereit a kocavadász, nehogy ijedtsége és ügyefogyottsága még szembeszökőbb legyen, mikor a közelgő vad elöl a fára mászott. Annak a külügyminiszternek, aki úgy elszigetelődött, hogy még a legbensőbb szövetségesei is csúfondárosan fordítanak neki hátat, csakugyan nem tanácsos sokáig mutogatni, hogy pedig hát rendelkezett volna minden pillanatban néhány százezer katonával. Hazabocsátják — nem, hazaküldik tehát a mi tartalékosainkat, mert a külügyminiszter úr rösteli a maga tehetetlenségének rengeteg élő tanúját. Hazaküldik a tartalékosokat, nem úgy, mint akik teljesítették kötelességüket, hanem úgy, hogy tűnjön el velük a külügyminiszter szégyenének, a kettős monarchia lerongyolódott presztízsének minden eleven nyoma. A balkáni államok is hazaküldik most az ő katonáikat, de királyaik ragyogó elismerése alatt úgy feszül a mellük, mintha minden szó egyegy vitézségi érem volna. A mi katonáink azonban némán kullognak el s nem az a baj, hogy nem tudják, miért mehetnek haza, hanem az, hogy nem tudják, miért kellett a határra menniük. Hazajönnek és életük fogytáig sem fogják megfejteni azt a rejtélyt, hogy mért kellett hónapokkal ezelőtt bevonulniuk. Ha kiderült volna, akár keserves hónapok múltán is, hogy volt célja a sok százezer dolgos kéz kiemelésének s hogy a kettős monarchia külügyminisztere, épen a háború elkerülése okáért, az első perctől fogva kívánta megmutatni azt a fegyveres erőt, mely az ő elszánt szavainak a kellő súlyt is megadja, akkor most dicsőség és öröm volna a tartalékosok hazabocsátása. De mi derült ki a keserves hónapok után? Csak az, hogy a mi diplomáciánk soha, egyetlen pillanatban sem tudta, mit akar, hogy a külügyminiszter úr a pillanatnyi helyzethez képest próbált magának valami célt szabni s hogy a végin a sok . A vacsorához mindenesetre jókor érkezem, de féltíznél tovább nem maradhatok, mert csomagolnom kell. A vonatom ugyanis féltizenegykor indul. — A vonatod? — kiáltott föl ijedten Villányiné. — Hát nem mondtam még, hogy táviratilag Pásztóvölgyre hívtak? Az öreg Nikó kegyelmes úr hirtelen rosszul lett s a fia már kora délután telegrafált, hogy a legelső vonattal siessek a betegágyhoz. Nemde, drágám, azt te is belátod, hogy a volt miniszterelnöknek mégse adhatok kosarat? A várószoba felé nyíló ajtón egy tuberkulotikus külsejű fiatalember szerénykedett be az orvoskirály szentélyébe, — Villányaiétehát sietve visszavonult, anélkül, hogy az ura kérdésére választ adott volna. Lassan, sírásra görbülő ajakkal ment végig a lakodalmas teremnek is beillő ebédlőn, a professzor könyvtárán, mely a parkettől a padmalyig zsúfolva volt fekete bőrházas könyvekkel s szomorúan állt meg az öltöző földig érő tükre előtt, mely szőke hajkoronáját, lágy tekintetű szemeit, finom és arányos termetét visszatükrözte. Megint szörnyen elhagyottnak érezte magát, mint mindig, ha az ura agyonhajszolt rabszolgaéletére s a maga örökös egyedül valóságéra gondolt, melynek sivárságát sem a társadalmi pozíció, sem a vagyon, sem a nagy tudós kezdődő világhíre nem enyhítette. Már szinte borzongott a magányos sétakocsizásoktól, az öreg kisasszonynyal való rivierai és ostendei utaktól, az ünnepies vacsorákon és házibálokon való megjelenéstől, ahol mindig tiszteletteljes hódolattal fogadták, de rögtön résztvevőleg megkérdezték tőle: — És a tanár úr? Persze a betegek megint minden percét elrabolják, még csoda, százezer emberrel együtt ő sem tudta, miért ágál és ágaskodik voltaképen. A tartalékosok hazamennek s nyilván valamivel huszárosabban mondják ki azt, amit a szövetséges Németország valamivel diplomatikusabban kérdez, hogy ugyan mit is akart ez az úr, aki minden percben mást akart és sohasem tudta megmondani, hogy mit akar? Hazabocsátják — nem, hazaküldik tehát a mi tartalékosainkat s bár kétségtelenül nagyobb örömmel nyugszunk bele hazaküldésükbe, mint ahogyan behívásukba kellett belenyugodnunk, ebből a kívánatos fordulatból a tövises kérdések egész bokrát látjuk kinőni. Csak az imént emelte a magyar parlament utóda, Tisza István, az ujonclétszámot. Ne kérdezzétek, hogyan, de emelte. Sime, gróf Berchtold külügyminiszter ezt az erőszakosan megnövesztett ármádiát mozgósíthatta minden szava mellé, mégis fumigálta szavait Montenegró csak úgy, mint Oroszország, a szövetséges csak úgy, mint az ellenfél. Hányadik hatványra kellene tehát emelni a mi ármádiánk létszámát, hogy illő respektussal figyelje legalább Montenegró? És ha a magyar anyáknak, akik egy kicsit úgyis sztrájkolnak, egyszerre konkurrenciát csinálnának a férfiak is, ha minden magyar férfi pályáznék a legendás londoni díjra, melyért a férfiaknak kellene gyermeket szülniök: hát akkor vajon szállíthatna-e Tisza István, mint parlament, akkora hadsereget, mely súlyt adhatna a mi külügyminiszterünk szavának? Soha. Aki ebben a háborús korszakban megfigyelte a monarchia külügyminiszterének siralmas szereplését, az tisztában van vele, hogy nem a kisértő újabb létszámemelés, de az Prof. Villányi. Irta: SZOMAHÁZY ISTVÁN. Alice asszony. A titkos kis tapétaajtó, mely Villányi tanár rendelőszobájából a lakás belső részeibe vezetett, halkan felnyílott, s egy bájos asszonyi fej lopva bekandikált a portrére mögül. — Még mindig? — kérdezte suttogva, miközben félénken körülnézett a nehéz, angol bútorok, a műszeres üvegszekrények s a bársony háttérből kifehérlő szobrok között. A professzor mentegetőző gesztust csinált s mosolyogva mutatott a várószobákba nyíló szárnyasajtó felé. — Drágám — mondta gyöngéden — legokosabb, ha a faképnél hagysz, mert én félnyolc előtt aligha végzek. Minden zug tele van betegekkel, s ha a rendelést abbahagynám, rögtön kiütne a forradalom. Menjetek csak Lujzikával előre, én nyolcra talán megszabadulok valahogy és utánatok sietek. Lujzika egy elszegényedett, öreg kisaszszony volt, egy Napoleon-korabeli nagynéni, aki állítólag még az öreg Törököt dajkálta, de oly frissen és életvidáman érte meg aggkorát, hogy a legfiatalabb nemzedéken is túltett. A tiszteletreméltó hölgy megbecsülhetetlen kincs volt a Villányiék háztartásában: délelőtt a gazdaszszony, délután a társalkodónő szerepét töltötte be, aki csak akkor érezte magát igazán elemében, ha a fél éjszakát átvirraszthatta. — Bizonyos vagy benne, hogy legalább a vacsorához jókor érkezel? — kérdezte az örök szalmaözvegységre kárhoztatott fiatal asszony, ha az alvásra ideje marad. Szegény, kicsike méltóságos asszony, a maga ura voltaként a belgyógyászati klinikának esküdött sírigtartó hűséget . . . Villányiné ilyenkor kimentette a férjét, mártirarccal végighallgatta az udvarlói bókjait, de magában elkeseredve igy szólott: — Nincs uram és nem is lesz, amig az arcbőröm meg nem ráncosodik . . . Ahogy most szomorúan a tükör előtt állt, nem egy boldog, fiatal asszonyhoz, hanem a fájdalmas arcú Niobéhoz hasonlított, aki kényezve tekint a titokzatos holnap elé. Lujzika, aki sötét selyemruhájában a szobába lépett, ijedten állt meg az ajtóban. — Jó istenkém, már megint micsoda szörnyű bánat rágódik a szíveden? — kérdezte a vénkisasszony megdöbbenve. Villányiné azonban nem válaszolt, dekolletált estélyruhájában, görögös frizurájával, ékszerektől csillogva meredt a tükör lapjára, melyből — csodák csodája! — egy rózsásarcú, bájos, fiatal teremtés nézett vissza rá, aki ugyancsak nem keltette azt a látszatot, mintha a világ örömeiről lemondani készülne. — Drágám, csak nem történt veled valami szerencsétlenség? — kiáltott föl a jószivű Lujzika, miközben a kedvence szűk szoknyáját anyáskodva megigazgatta. Alice asszony oly kétségbeesve intett, mintha ép most értesült volna arról, hogy öt, kincsekkel megrakott hajója a tengerbe sülyedt. — Ne bántsd, Lujzika, bár az volna a legnagyobb gondom, hogy a szoknyám ferdén áll. Miért legyek csinos, mikor senkinek se akarok tetszeni a világon? Az uram még sohase vette észre, ha új kalap volt a fejemen és mindennap más toilette-et vehetnék magamra. A Pesti Hírlap mai száma 76 oldal