Pesti Hírlap, 1913. november (35. évfolyam, 259-270. szám)

1913-11-01 / 259. szám

Budapest, 1913. XXXV. évfolyam, 259. (12.189.) szám. Szombat, novemb­er L W«­.l..k­. W­WW A Pesti Hírlap következő száma kedden — november 7-én — reggel jelenik meg. Lapunk a magyar királyi állam­vasutak pályaudvarain nem­ kapható, mert árusítását a Lukács-kormány tör­vény és jog elle­nére megtiltotta Vulkán professzor úr. Ha Jupiter megharagudott, új villámo­kat rendelt Vulkánnál s ha Tisza István harag­szik meg, új törvényeket rendel Balogh pro­fesszornál. Vulkán a megrendelt villámokat a föld alatt ismeretlen kovácslegények segítségé­vel csinálta és Balogh professzor ebben a tekin­tetben követi az istenek legnyomorékabb szol­gájának példáját: ő is a föld alatt, ismeretlen kovácslegények segítségével csinálta meg az esküdtszék és a sajtó reformját. Meg is látszik a reformokon, hogy kovácslegények munkája s hogy nem az igazságszolgáltatás, az ügyvédek és az újságírók érdekében készült, hanem azért, mert Tisza István haragudott és pedig az igaz­ságszolgáltatásra, az ügyvédekre, a sajtóra. S mert ezeknek a reformoknak szülője nem az élet parancsoló szüksége, hanem a Tisza haragja, mely csak olyan rossz tanácsadó, mint a többi közönséges harag: nem is vehetjük ko­molyan az igazságügyi Vulkán utólagos ígér­getéseit hogy hajlandó lesz az utolsó percben figyelembe venni az érdekelt és hozzáértő kö­rök észrevételeit. Nem fogja figyelembe venni, mert neki csak azt szabad figyelembe venni, hogy mit rendelt nála Tisza István. Ha ő fi­gyelembe vehetné azt, amit az újságírók a sajtóreformról, az ügyvédek pedig az esküdt­szék reformjáról mondani fognak, akkor első­sorban a haragot és a gyűlölséget és a gonosz­ságot kellene kihagynia a két reformból, pedig ha ezek kimaradnak belőle, akkor Tisza István mindjárt le is mond az egész reformalkotásról, lévén az ő szempontjából fontosabb a reform­nál maga a megfélemlítés, a megrendszabályo­­zás, a boszú. Lehet, hogy Balogh professzori hiúságból hajlandó lesz némi formai kon­cessziókra kivált­va megkapja hozzájuk Tisza István engedélyét, de hogy a haszúálló reformokat nem fogja hasznos reformokká mó­dosítani, az kétségtelen. Nem bízhatunk az olyan igazságügyminiszteri rabszolga ígéreté­ben, aki megrendelésre csinált két reformot és nem kérte ki előbb az érdekelt ügyvédség s az érdekelt sajtó véleményét, mert nem is mer­hette kikérni. Ha szabad lett volna kiváncsi­nak lennie az ügyvédség és a sajtó véleményére, akkor előbb terjesztette volna elébük a terveze­tet, mielőtt megcsinálja. De neki megmondták, hogy mit kell csinálnia s ezen nem fognak vál­toztatni, ha utólag meg is hallgatja a mellőzött szakkörök véleményét. A két reform megma­rad annak, ami világra hozta: a megfélemlí­tés és a boszú eszközének. De ez lesz épen a végzete a boszú sugal­latára hallgató, kormánynak. Beleharapott a sajtóba és az ügyvédségbe s ebbe már különb kormányoknak is beletörött a foga és a bics­kája. A sajtó és az ügyvédség voltaképen ugyanannak az alkotmányos fegyvernek két, egymást kiegészítő része. Mint az olló két ága, egymás felé látszik ugyan vágni, de csak azt szeli ketté, aki közéje kerül Alkotmányos har­cainkon végesvégig ebben a páros szereplés­ben látjuk az ügyvédséget és a sajtót. Mind a kettő kereste védelmezte és diadalra vitte az egyes polgárok s az egész nemzet igazságát s nem véletlen, hanem szükségszerűség nyilat­kozik meg abban hogy Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Szilágyi Dezső újságírók és ügyvédek voltak egy személyben. Ha csak újságírók lettek volna, meg kell állaniok a parlament kapujá­nál s ha csak ügyvédek lettek volna sohsem hat el szavuk a közvélemény legszélsőbb határvidé­keire. Amit ezek a legnagyobbak egymagukban tudtak egyesíteni arra szól a kifejezetlenül is állandó szövetkezés a sajtó és az ügyvédség kö­zött. A két faktor teszi együtt az igazság védő­seregét s mikor egymás felé látszik csapni, az sem nekik veszedelem, hanem annak aki közé­jük kerül s akit bekerítenek. S ha akadt botor kormány mely akár az egyiket, akár a másikat ki akarta kezdeni mindig rajta vesztett. Hát még, ha valamelyik, mint ez a legbotorabb kormány, mind a kettőt akarja kikezdeni? Most már megmozdult az ügyvédség is, a sajtó is. A magyar ügyvédség átérzi, hogy a sajtó megnyomorítása béklyó lesz az ügyvéd­ség kezén is, viszont a magyar sajtó is átérzi, hogy mihelyt az esküdtszék megnyomorítása illuzóriussá teszi az ügyvédség munkáját, meg kell azt szenvednie a sajtónak is, sőt legelső sorban a sajtónak Ha egy ü­tegre­ndszabályozott sajtó nem segítheti a nyilvánosság és a nagy közvélemény hangulatával az ügyvédséget, ak­kor nehezebb lesz, talán lehetetlen is lesz az igazság és a jog diadalra vitele. S ha a legra­gyogóbb ügyvédi tudás dacára a hatalom akarata irányíthatja a megcsúfolt esküdtszék gávat s a pálmákat. Pault, a szerecsen­zene­­kart és a fogatlan nagyköveteket mind-mind szívesen odaadnám ha maga helyett én ülhet­nék estén kint a bátyám, a világszép sógornőn asztala mellett, az álmos kicsikék ágyánál, akik­nek a magam néhai vityeit elmondhatnám. Min­dent énok és mindentől borzadok itt, ha elkép­zelem, hogy karonfogva, édesen eszebújva sé­tálhatnék a gyönyörű kis sógornőmmel a havas belvárosi utcákon, ha boltról-boltra, szabónőtől szabónőhöz futhatnék vele az egész napon ke­resztül, hogy este aztán mind a ketten kipirul­va rohanhatnánk haza, a kályha mellett kuk­soló bátyám karjaiba ugy­e, nagyon szereti ugy­e és úgy szereti őt a kicsi asszony, mint én mint a bolondos, érzékeny huga, aki az életét is föl tudná áldozni, csakhogy őt zavartalanul bol dognak tudja? Hisz maga, édesem, a sejtelmek­ben? Engem e pillanatban az az érzés fog el, hogy még valaha föl is áldozom az életemet érte . . . Lássa, milyen tragikus gondolatok mo­toszkálnak a fejemben, pedig a világot még so­hase láttam szebbnek, mint most mikor a rossz, megbízhatatlan, beteg szivem is komolyan meg­becsüli magát s egyetlen éjjel se riaszt föl ál­momból, mint régente, mikor valami láthatat­lan kéz olykor hirtelen összeszorította a torko­mat. Pompás lelem van pompásabb, mint vala­ha, akik régen nem láttak, azt mondják, hogy csodamódra megszépültem. Ezek persze nyo­morult hízelgők, de a tükörből magam is látom, hogy az arcom megtelt és kiszinesedett sőt a dél­előtti blúzaimat is kezdem kinőni, pedig máskor­­mindig a franciás karcsúságom volt a legszebb rajtam. No azért ne ijedjen meg, drágám, még nincs mit tartania attól hogy valami dup­ato­­kás monstrum lett belőlem. Az alakom még Prof. Villányi. Irta SZOMAHAZA ISTVÁN. Levélváltás. Marie de Villé Anny asszony levele Gärt­ner Irén kisasszonyhoz, méltóságos Villányi ta­nár úr címén. A levél január 17-én kelt, a mon­­te-carlói Grand Hotelben. Kedves kis barátnőm, a helyzet a követ­kező: én egy gyönyörű, almazöld délelőtti ru­hában ülök itt a Grand Hotel , vesztibüljének pálmái alatt, egy vérvörös kerti széken, ugyan­olyan színű asztalka előtt, melyen ép az imént szolgálták föl az ebéd utáni kávémat. A kávé aranyvirágos japáni csészécskében áll előttem, az asztalka mögött pedig egy karcsú és ünnepé­lyes attasé áll, aki szoborszert­ merevséggel zárja a pillanatot mikor a cigarettákat előve­szem. A ttasé-külsejű gentleman ugyanis egy­szerű­en ir, aki a Paul névre hallgat s aki földi pályája legszebb jutalmát abban találja, ha égő gyufát tarthat a cigarettám elé. Az egyik sarokban, melyet a pálmák teljesen elbo­rítanak a világ elöl szerecsen-zenekar játszik párisi melódiákat, olyan jelczetekben, am­ineket csak üveges mpp-szekrényekben láthat az em­ber. Bordeauxvörös, aranydiszitésü frakkjaik néha kivillognak a zöld fal mögül s ilyenkor azt hiszem, hogy az egész eddigi életem csak egy kegyetlen álom, mert én voltak én az egyiptomi Hercegnő vagyok, a mesék hercegnője, akit a régi krónikák emlegetnek. A vesztibü­lben raj­tam kívül ifjú és öreg milliárdosok, botránypö­­rökbe keveredett királyleányok s fogatlan, de bájos, öreg nagykövetek ülnek, akik csöppet tartják magukra nézve megalázónak hogy egy magányos és szomorú magyar asszonynyal ka­cérkodjanak. A forgóajtón keresztül, melynek őrizetével egy indus fejedelem van megbízva, idelátszik a Gete d’azur napfénye s a kövér zöld, olajos fákon májusi aranyfoltok lebegnek. A tükörüveg előtt néha selyemruhás girardi­­kalapos párisi urak s lehetőleg még elegánsabb szédelgők suhannak el s nekem, mikor a sze­memet behunyom, hirtelen a pesti január jut az eszembe, a havas háztetők, a városi bundákba burkolt férfiak, a villamosok ködös ablaküvege s a hangos katonazenekar, mely a korcsolyacsar­nok szibériai jégsivatagában játszik. Az újság­ban én az imént olvastam, hogy Budapest és Bécs közt hófúvás miatt megakadt a délutáni gyorsvonat s én a boldogságtól reszketve nézek ki a tavaszba és a verőfényb- ahova a rémes fagy elől megszöktem . . . Ugy­e bár csúnya önzésnek látszik, hogy én a maga didergő­je szivét­­eféle paradicsomi gyönyörűségekkel keserítem, mikor tudom, hogy legfölebb este tiz, liz­ óra felé röpülhet csak ide, csak a d­­ükéket lefektette s az ágya előtt ái ényen a villamos lámpát tölgye­n ,ol vagy a francia regényeiben :ó van a Riviéráról, a kék tenge- júliusi napsugár tűz, a villákról ' isz nagyhercegek sze­relmesből f­o gott kis öblökről, melyek­• út nabob hófehér tündér- gnefk­a ' ;a­ szegény kis pesti lány, csak sz­­táziájával repülhet ide s ily­­en hencegésnek tartja, hogy én itt a nagy idogságommal eldicsekszem,­­ pedig nincs igaza, nincs igaza, nincs igaza! Akar hiszi, drágám, akár nem, én örömmel. "-A­­illanatnyi habozó­ nélkül cserélnék ma- A festi Hírlap mai száma 96 oldal.

Next