Pesti Hírlap, 1913. november (35. évfolyam, 271-283. szám)
1913-11-16 / 271. szám
r mánypárt egész szennyesét a delegációban is kiteregetni. Hiába szedik föl a munkapárti delegátusok a magyar diszruhát, kénytelen lesz az ellenzék ezekre ráborítani a pártkassza szemetes ládáját és amíg az udvari és miniszteri lakomák tányérjait fogják nyalogatni, belefröccsen a tányérba minden hazai piszkuk. Ha az ellenzék nem is hozná szóba a kormány hirhedt dolgait s a magyar nemzet leigázását, szóba fogják hozni Magyarország züllött állapotait az osztrák delegátusok is s igy a közös ügyeken felül a delegációk tárgyalásaiba a magyar belpolitikai viszonyok árnyéka is belevegyül De a támadásra elég anyagot szolgáltatnak a közös ügyek is. Hisz a közös miniszterek költségelőirányzatban a fölemelt tételek számaiban ott lappang az újonclétszámemelés, amelylyel a magyar nemzetet megnyomorították s amelylyel újra fenyegetőznek. Egy kiszipolyozott, megsarcolt, vérig üldözött nemzet áll ott a delegátusok előtt s könyörög a mindennapi falatért, mert már ezt is el akarják venni a hadsereg molochja számára. Amit meghagyott még ez a harácsoló többség, azt elviszik a közös kiadásokra. A belpolitika átka és hitványsága ölelkezik itt a „közös“ politika ügyetlenségeivel, baklövéseivel és kudarcaival. A belpolitika panamáit a „közös“ politika könnyelmű költekezése múlja felül. S ha nem hallgatták meg Bécsben a magyar nemzet jajkiáltásait, melyek innen hangzottak föl majd meghallják oda fönn az ellenzék menydörgését, mely közvetlen közelből kiáll a fülükbe, hogy egy koldussá tett nemzettől már mit sem lehet elvinni. S ha Magyarország érdekeivel nem törődtek, majd a monarchia érdeke eszükbe hozza, hogy el kell söpörni azt a rémuralmat, mely minket fojtogatják, mert a jó isten után ő benne bíznak a legjobban. Ha művész volnék, lefesteném ezt a jelenetet: a szenvedő, sápadt beteget, aki égő szemmel mered rá, a diákokat, akik nyitott szájjal figyelnek minden szavára, az apácákat, akik hófehér fejdíszüket meghajtják előtte, a havas háztetők kísérteties világosságát, mely tompa fénynyel árad be a tejszinü ablakokon s a fanatikus kis csoport közepén magát az apostolt, aki napról-napra megismétli a biblia csodáit. Micsoda gyönyörű, színes, megkapó kép volna ez! A lányok — a méltóságos aszszony tudja, ugyebár, hogy legalább harminc medika van az orvosnövendékek közt? — valamennyien szerelmesek a tanár úrba, akit nemcsak a legnagyobb tudósnak, hanem a legszebb férfinak is tartanak. Nem tetszik megharagudni, ha ezeket a rajongó kis bolondokat leleplezem? A szép kolléganőim — mert igazán bájos fruskák vannak ám köztük — mind irigykedve gondolnak a méltóságos aszszonyra, aki mindig a tanár úr közelében lehet, aki a kedve szerint szeretheti és dédelgetheti őt s akit ő is a legjobban szeret az egész világon. Arca kipirult a hosszú beszédben, szeme kutatva pihent a fiatal asszony vonásain, de Villányiné sem büszkeséget, sem felindulást nem árult el, valami alig észrevehető, fájdalmas melancholiával nézett a leányra s tréfás hangon kérdezte: — Maga is e rajongó kis bolondok közé tartozik, ugye kedvesem? Maga is szerelmes bele s maga is őt tartja a legszebb férfinak? Ne jöjjön zavrba, hiszen a professzoruk csakugyan megérdemli, hogy valamennyien rajongjanak érte . . . Sem féltékenység, sem harag nem volt a hangjában, inkább valami fölényes szórakozottság, mintha a gondolatai egészen másutt járnának. Gärtner kisasszony egy pillanatig elszoruló szivvel nézett rá: ezt az asszonyt ép oly kevéssé érdekelte az ura nagysága, akár az Edisoné vagy a Marconié. Amig beszélt, folyton a levelet szorongatta s pillantása közömbösen siklott végig a hall csillárján és gobelinjein, hogy aztán ismét visszatérjen a sápadt leányhoz, aki szemét lesütve állt előtte a franciás kandalló mellett. És fátyolos hangon, szinte öntudatlan mosolylyal folytatta: — Szerelmes bele, ne is tagadja, hiszen úgyis látom. De ez nem baj, csak a jó ízlésére mutat, hogy ilyen nagy ember az ideálja... Gärtner kisasszony másnap délelőtt táviratot kapott Milánóból. Villé Anny asszony küldte az expresszvonatról, melylyel Budapest felé utazott. A táviratban értesítette barátnőjét, hogy a következő nap reggelén megérkezik, s arra kérte, hogy rögtön ebéd után keresse föl dunaparti szállodájában. Mikor a fiatal leány félhárom tájban jelentkezett, Villányi Mariska örömrepesve ugrott a nyakába, de mindjárt aggódó arccal ragadta meg hűséges kis barátnője kezét. — Mi a baj? Ugye, a bátyámat fenyegeti valami tetemtő veszedelem? Mondjon el mindent, hiszen a szeméből is látom, hogy valami borzasztó csapásról van szó . . . — Hát nem kapta meg a második táviratomat? — kérdezte Gärtner kisasszony zavartan. — Oh igen, megkaptam, de rögtön kitaláltam, hogy csak meg akart nyugtatni vele, mert megbánta, hogy a mulatságomban megzavart. Ugye, hogy nem tévedtem, úgy-e, hogy valami szörnyű mondanivalója van számomra? Beszéljen, drágám, ne feszítsen a kíspadra, mert csak a jó isten tudja, hogy ezt a hoszszú utat is hogyan bírtam kiállani . . . Gärtner kisasszony — némi dadogás után — kijelentette, hogy voltaképp egy diszkrét magánügyről volt szó, egy ostoba kis szerelmi ügyről, melybe oktalanul belekeveredett, s mely az első pillanatban annyira kihozta a sodrából, hogy a barátnője hűséges keblén akarta kisírni magát. De utóbb belátta, hogy túlbecsülte a fájdalmát, hiszen, ugyebár, egyetlen férfi se méltó arra, hogy egy derék kis leány könnyet ontson érte? — Öngyilkos tudnék lenni, ha arra gondolok, hogy maga, édes kis asszony, teljes huszonnégy óráig rázatta magát miattam a gyorsvonattal s idejött a csúf novemberi ködbe, ahelyett, hogy az ibolyakék tenger partján sétálna. Meg tudja-e bocsátani, hogy ennyire ostoba voltam? Ha örömet akar szerezni nekem, akkor utazzék vissza holnap reggel, mert én igazán nem vagyok méltó rá, hogy a kedvemért csak egyetlen jó percéről is lemondjon . . . Villányi Mariska gyöngéden két keze közé fogta a fiatal leány arcát, fürkészőleg belenézett a szemébe, majd így szólott: — Nem, fiam, az én beteg szívem mindent megérez, maga most egy naiv gyermekmesével akarja megnyugtatni az idegeimet. Az én hideg Irénem százszor okosabb, semhogy az ostoba férfiakkal törődnék; a bátyámról van szó, a drága bátyámról, akinek életét valami hallatlan veszedelem fenyegeti. Nem beszél, nem akar hozzám őszinte lenni? Hát jó, biztosítom róla, hogy huszonnégy óra alatt magamtól is rájövök az igazságra . . . Gärtner kisasszony — miután mégegyszer becsületszavára kijelentette, hogy a saját szerelmi ügye miatt telegrafált Montecarlóba, s miután egy csinos regényt is elmesélt, melynek állítólag önmaga volt a hősnője — szomorúan elbúcsúzott Vitányi Mariskától s a csatakos, őszi időben végigsétált a Dunaparton. Havaseső szitált, a folyam fölött nehéz felhők lebegtek, a villamosok teteje fehér volt a hajnali déltől s a tükörfényes aszfaltról eltűnt Pesti Hírlap 1913. november 16., vasárnap. Parlamenti harc a sajtózátéra ellen. Tisza nem kiváncsi A Ház mai ülésének — mint később kiderül, hogy miért — egyik legfontosabb mozzanata az volt, hogy az elnöki székbe nem a soványkás főelnök, hanem a kövérkés alelnök ült be, míg a főelnök a képviselői padok közül akart szónoklatot tartani Andrássy ellen, de a szónoklat nem ment, mert kiderült, hogy a főelnök még nem hosszújáratú szónok, csak parthajózási vizsgája van és a szónoklásban csak odáig jutott, hogy Beck Gyula képviselő urat rendreutasítom. Nehezen ment a pár perces beszéd, szerencséje, hogy munkapárti képviselő, sőt főfőelnök, mert különben megvonták volna a szót tőle obstruálás címén. Azután Balogh miniszter beszélt igen erélyesen a sajtó ellen, mondván, hogy Franciaországban a forradalom idején húsz újságírót is lenyakaztak, míg az ő javaslatában nyakazásról szó sincs. Azt persze nem mondta, hogy Franciaországban ugyanakkor az újságíróknál egy sokkalta, de sokkalta nagyobb urat is lenyakaztak feleségével együtt s ez az ur maga a francia király volt. Mig Balogh beszéde szépen, finoman és lassan folydogált, az embernek volt ideje elmélkedni azon, hogy milyen más férfiú is volt Balogh miniszter úr a főrendiház tegnapi ülésén, amikor minden egyes mondata után nagy udvariasan meghajtotta magát, egy-egy született főrend előtt. Ellenben a főrendek nyakán egy-egy főrendi finomságú mosoly jelent meg mindannyiszor, ahányszor csak a miniszter úr főrendi botlást követett el, nem tudván még, hogy a főrendiházban milyen a szokásos, sőt szinte kötelező megszólítás. Ott ugyanis mindig két megszólítást mond a szónok: Nagyméltóságú elnök úr! Méltóságos főrendek! Amikor pedig valaki nevét említik, teljes cím dukál az illetőnek. Amint említette Hadik János úr őnagyméltósága, a pénzek eredetére. Ehelyett Balogh miniszter úr egyszerűen lelőrendezte a megszólított urakat, ami ott úgy hangzik, mintha a kaszinóban valaki per Andrássy úr beszélne egy mágnással. Kicsi dolognak látszik ez egy nyomtatásban, de ott a főrendek nyakán a gúnyos mosoly többet beszélt hat kötetnyi törvényjavaslatnál s egyben azt mutatta, hogy amiért valaki valóságos szakember a sajtó terén való járatlanságban, azért egész jó szakember lehet a főrendi szokások járatlanságában is. Na de végre túlestünk ezen a beszéden is és Springer Ferenc mondhatta el szűzbeszédét a sajtójavaslat ellen. Igen ötletes, alapos készültségre valló beszéd volt ez, mely kiterjeszkedett a javaslat minden pontjára. A kövérkés elnök, örülve, hogy egyszer már ő ténykedhetik a soványkás kollegája helyén, minden betűre figyelt, hogy lecsaphasson a szónokra. De mert a beszéd olyan tárgyilagos volt, hogy akár az angol király lakomáján is el lehetett volna mondani, a kövérkés elnök csalódottan horgasztotta le a fejét. Mikor pedig Springer Ferenc átvette az egész javaslatot és a maga kritikai megjegyzéseit akarta ahhoz fűzni és reflektálni kívánt a miniszterelnök egyik beszédére, az elnök lecsapott azon a címen, hogy amit a szónok mond, az már a szónok egyéni véleménye. A Ház most már tényleg elámult. Ez a kövér kés úr egyszerűen lefőzi a világ összes elnökét. Ez képes lesz legközelebb azon a címen megvonni a szót, hogy a szónok saját hangszálain beszól és nem a Balogh űron. Ez a kövérkés úr legközelebb képes lesz megvonni a szót azon a címen, hogy szökőév van, hogy a Merkur a hold közelében van és végre azon a címen, hogy ő az elnöki székben van. És tényleg meg is vonta a szót. Ez azonban nem segített Tiszán, akitől Laehne Hugó megkérdezte, hogy miféle pénzből fizette ki a nanaai—■» ————........ ■ iiiiiibi—iw—iniM—i-«'iTMiTwwaww—EtBa