Pesti Hírlap, 1913. november (35. évfolyam, 271-283. szám)

1913-11-16 / 271. szám

r­ mánypárt egész szennyesét a delegációban is kiteregetni. Hiába szedik föl a munkapárti delegátu­sok a magyar diszruhát, kénytelen lesz az el­lenzék ezekre ráborítani a pártkassza szemetes ládáját és amíg az udvari és miniszteri lako­mák tányérjait fogják nyalogatni, belefröccsen a tányérba minden hazai piszkuk. Ha az ellenzék nem is hozná szóba a kor­mány hirhedt dolgait s a magyar nemzet leigá­zását, szóba fogják hozni Magyarország züllött állapotait az osztrák delegátusok is s igy a kö­zös ügyeken felül a delegációk tárgyalásaiba a magyar belpolitikai viszonyok árnyéka is bele­vegyül De a támadásra elég anyagot szolgáltat­nak a közös ügyek is. Hisz a közös miniszterek költségelőirányzatban a fölemelt tételek szá­maiban ott lappang az újonclétszámemelés, amelylyel a magyar nemzetet megnyomorították s amelylyel újra fenyegetőznek. Egy kiszipo­lyozott, megsarcolt, vérig üldözött nemzet áll ott a delegátusok előtt s könyörög a mindennapi falatért, mert már ezt is el akarják venni a hadsereg molochja számára. Amit meghagyott még ez a harácsoló több­ség, azt elviszik a közös kiadásokra. A belpolitika átka és hitványsága ölelke­zik itt a „közös“ politika ügyetlenségeivel, bak­lövéseivel és kudarcaival. A belpolitika pana­máit a „közös“ politika könnyelmű költekezése múlja felül. S ha nem hallgatták meg Bécsben a ma­gyar nemzet jajkiáltásait, melyek innen hang­zottak föl majd meghallják oda fönn az ellen­zék meny­dörgését, mely közvetlen közelből kiáll a fülükbe, hogy egy koldussá tett nemzet­től már mit sem lehet elvinni. S ha Magyaror­szág érdekeivel nem törődtek, majd a monar­chia érdeke eszükbe hozza, hogy el kell söpörni azt a rémuralmat, mely minket fojtogat­­ják, mert a jó isten után ő benne bíznak a legjobban. Ha művész volnék, lefesteném ezt a jelenetet: a szenvedő, sápadt beteget, aki égő szemmel mered rá, a diákokat, akik nyitott szájjal figyelnek minden szavára, az apácákat, akik hófehér fejdíszüket meghajtják előtte, a havas háztetők kísérteties világosságát, mely tompa fénynyel árad be a tejszinü ablakokon s a fanatikus kis csoport közepén magát az apostolt, aki napról-napra megismétli a bib­lia csodáit. Micsoda gyönyörű, színes, megka­pó kép volna ez! A lányok — a méltóságos asz­­szony tudja, ugyebár, hogy legalább harminc medika van az orvosnövendékek közt? — va­lamennyien szerelmesek a tanár úrba, akit nemcsak a legnagyobb tudósnak, hanem a leg­szebb férfinak is tartanak. Nem tetszik meg­haragudni, ha ezeket a rajongó kis bolondo­kat leleplezem? A szép kolléganőim — mert igazán bájos fruskák vannak ám köztük — mind irigykedve gondolnak a méltóságos asz­­szonyra, aki mindig a tanár úr közelében le­het, aki a kedve szerint szeretheti és dédelget­heti őt s akit ő is a legjobban szeret az egész világon. Arca kipirult a hosszú beszédben, szeme kutatva pihent a fiatal asszony vonásain, de Villányiné sem büszkeséget, sem felindulást nem árult el, valami alig észrevehető, fájdal­mas melancholiával nézett a leányra s tréfás hangon kérdezte: — Maga is e rajongó kis bolondok közé tartozik, ugy­e kedvesem? Maga is szerelmes bele s maga is őt tartja a legszebb férfinak? Ne jöjjön zavrba, hiszen a professzoruk csak­ugyan megérdemli, hogy valamennyien ra­jongjanak érte . . . Sem féltékenység, sem harag nem volt a hangjában, inkább valami fölényes szórako­zottság, mintha a gondolatai egészen másutt járnának. Gärtner kisasszony egy pillanatig elszoruló szivvel nézett rá: ezt az asszonyt ép oly kevéssé érdekelte az ura nagysága, akár az Edisoné vagy a Marconié. Amig beszélt, folyton a levelet szorongatta s pillantása kö­zömbösen siklott végig a hall csillárján és go­belinjein, hogy aztán ismét visszatérjen a sá­padt leányhoz, aki szemét lesütve állt előtte a franciás kandalló mellett. És fátyolos hangon, szinte öntudatlan mosolylyal folytatta: — Szerelmes bele, ne is tagadja, hiszen úgyis látom. De ez nem baj, csak a jó ízlé­sére mutat, hogy ilyen nagy ember az ideálja... Gärtner kisasszony másnap délelőtt táv­iratot kapott Milánóból. Villé Anny asszony küldte az expresszvonatról, melylyel Budapest felé utazott. A táviratban értesítette barátnő­jét, hogy a következő nap reggelén megérke­zik, s arra kérte, hogy rögtön ebéd után ke­resse föl dunaparti szállodájában. Mikor a fiatal leány félhárom tájban jelentkezett, Vil­lányi Mariska örömrepesve ugrott a nyaká­ba, de mindjárt aggódó arccal ragadta meg hűséges kis barátnője kezét. — Mi a baj? Ugy­e, a bátyámat fenye­geti valami tetem­tő veszedelem? Mondjon el mindent, hiszen a szeméből is látom, hogy va­lami borzasztó csapásról van szó . . . — Hát nem kapta meg a második táv­iratomat? — kérdezte Gärtner kisasszony za­vartan. — Oh igen, megkaptam, de rögtön kita­láltam, hogy csak meg akart nyugtatni vele, mert megbánta, hogy a mulatságomban meg­zavart. Ugy­e, hogy nem tévedtem, úgy-e, hogy valami szörnyű mondanivalója van számom­ra? Beszéljen, drágám, ne feszítsen a kíspad­­ra, mert csak a jó isten tudja, hogy ezt a h­osz­­szú utat is hogyan bírtam kiállani . . . Gärtner kisasszony — némi dadogás után — kijelentette, hogy voltaképp egy disz­krét magánügyről volt szó, egy ostoba kis sze­relmi ügyről, melybe oktalanul belekeveredett, s mely az első pillanatban annyira kihozta a sodrából, hogy a barátnője hűséges keblén akarta kisírni magát. De utóbb belátta, hogy túlbecsülte a fájdalmát, hiszen, ugyebár, egyet­len férfi se méltó arra, hogy egy derék kis leány könnyet ontson érte? — Öngyilkos tudnék lenni, ha arra gon­dolok, hogy maga, édes kis asszony, teljes hu­szonnégy óráig rázatta magát miattam a gyorsvonattal s idejött a csúf novemberi köd­be, ahelyett, hogy az ibolyakék tenger partján sétálna. Meg tudja-e bocsátani, hogy ennyire ostoba voltam? Ha örömet akar szerezni ne­kem, akkor utazzék vissza holnap reggel, mert én igazán nem vagyok méltó rá, hogy a ked­vemért csak egyetlen jó percéről is lemond­jon . . . Villányi Mariska gyöngéden két keze kö­zé fogta a fiatal leány arcát, fürkészőleg bele­nézett a szemébe, majd így szólott: — Nem, fiam, az én beteg szívem min­dent megérez, maga most egy naiv gyermek­mesével akarja megnyugtatni az idegeimet. Az én hideg Irénem százszor okosabb, semhogy az ostoba férfiakkal törődnék; a bátyámról van szó, a drága bátyámról, akinek életét va­lami hallatlan veszedelem fenyegeti. Nem be­szél, nem akar hozzám őszinte lenni? Hát jó, biztosítom róla, hogy huszonnégy óra alatt magamtól is rájövök az igazságra . . . Gärtner kisasszony — miután mégegy­­szer becsületszavára kijelentette, hogy a saját szerelmi ügye miatt telegrafált Montecarlóba, s miután egy csinos regényt is elmesélt, mely­nek állítólag önmaga volt a hősnője — szomo­rúan elbúcsúzott Vi­tányi Mariskától s a csa­takos, őszi időben végigsétált a Dunaparton. Havaseső szitált, a folyam fölött nehéz felhők lebegtek, a villamosok teteje fehér volt a haj­nali déltől s a tükörfényes aszfaltról eltűnt Pesti Hírlap 1913. november 16., vasárnap. Parlamenti h­arc a sajtózátéra ellen. Tisza nem kiváncsi A Ház mai ülésének — mint később ki­derül, hogy miért — egyik legfontosabb mozza­nata az volt, hogy az elnöki székbe nem a so­­ványkás főelnök, hanem a kövérkés alelnök ült be, míg a főelnök a képviselői padok közül akart szónoklatot tartani Andrássy ellen, de a szó­noklat nem ment, mert kiderült, hogy a főel­nök még nem hosszújáratú szónok, csak part­hajózási vizsgája van és a szónoklásban csak odáig jutott, hogy­ Beck Gyula képviselő urat rendreutasítom. Nehezen ment a pár perces beszéd, sze­rencséje, hogy munkapárti képviselő, sőt főfő­­elnök, mert különben megvonták volna a szót tőle obstruálás címén. Azután Balogh minisz­ter beszélt igen erélyesen a sajtó ellen, mond­ván, hogy Franciaországban a forradalom ide­jén húsz újságírót is lenyakaztak, míg az ő ja­vaslatában nyakazásról szó sincs. Azt persze nem mondta, hogy Franciaországban ugyanak­kor az újságíróknál egy sokkalta, de sokkalta nagyobb urat is lenyakaztak feleségével együtt s ez az ur maga a francia király volt. Mig Ba­logh beszéde szépen, finoman és lassan folydo­­gált, az embernek volt ideje elmélkedni azon, hogy milyen más férfiú is volt Balogh minisz­ter úr a főrendiház tegnapi ülésén, amikor min­den egyes mondata után nagy udvariasan meg­hajtotta magát, egy-egy született főrend előtt. Ellenben a főrendek nyakán egy-egy főrendi finomságú mosoly jelent meg mindannyiszor, ahányszor csak a miniszter úr főrendi botlást követett el, nem tudván még, hogy a főrendi­házban milyen a szokásos, sőt szinte kötelező megszólítás. Ott ugyanis mindig két megszólí­tást mond a szónok: Nagyméltóságú elnök úr! Méltóságos főrendek! Amikor pedig valaki nevét említik, teljes cím dukál az illetőnek. Amint említette Hadik János úr őnagyméltósága, a pénzek eredetére. Ehelyett Balogh miniszter úr egyszerűen lelőrendezte a megszólított urakat, ami ott úgy hangzik, mintha a kaszinóban valaki per And­rássy úr beszélne egy mágnással. Kicsi dolog­nak látszik ez egy nyomtatásban, de ott a fő­rendek nyakán a gúnyos mosoly többet beszélt hat kötetnyi törvényjavaslatnál s egyben azt mutatta, hogy amiért valaki valóságos szak­ember a sajtó terén való járatlanságban, azért egész jó szakember lehet a főrendi szokások járatlanságában is. Na de végre túlestünk ezen a beszéden is és Springer Ferenc mondhatta el szűzbeszédét a sajtójavaslat ellen. Igen ötletes, alapos ké­szültségre valló beszéd volt ez, mely kiterjeszke­dett a javaslat minden pontjára. A kövérkés el­nök, örülve, hogy egyszer már ő ténykedhetik a soványkás kollegája helyén, minden betűre figyelt, hogy lecsaphasson a szónokra. De mert a beszéd olyan tárgyilagos volt, hogy akár az angol király lakomáján is el lehetett volna mon­dani, a kövérkés elnök csalódottan horgasztotta le a fejét. Mikor pedig Springer Ferenc átvette az egész javaslatot és a maga kritikai megjegy­zéseit akarta ahhoz fűzni és reflektálni kívánt a miniszterelnök egyik beszédére, az elnök le­csapott azon a címen, hogy amit a szónok mond, az már a szónok egyéni véleménye. A Ház most már tényleg elámult. Ez a kövér kés úr egysze­rűen lefőzi a világ összes elnökét. Ez képes lesz legközelebb azon a címen megvonni a szót, hogy a szónok saját hangszálain beszól és nem a Ba­logh űron. Ez a kövérkés úr legközelebb képes lesz megvonni a szót azon a címen, hogy szökő­év van, hogy a Merkur a hold közelében van és végre azon a címen, hogy ő az elnöki székben van. És tényleg meg is vonta a szót. Ez azon­ban nem segített Tiszán, akitől Laehne Hugó megkérdezte, hogy miféle pénzből fizette ki a nanaai—■» ————........ ■ iiiiiib­i—iw—iniM—i-«'iTMiTwwaww—EtBa

Next