Pesti Hírlap, 1913. december (35. évfolyam, 296-308. szám)
1913-12-16 / 296. szám
Budapest, 1913._______________uill. évfolyam, 298.12.226.1 szám._______ Kedd, december 16. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : ____ V y V SZERKESZTŐSÉG : £jgéaz^ . 20 K — J^j^udapest, Váci körút 78. I Az apróhirdetésekre vonatkozó , minden tudnivaló a 32-ik törvel. Megjelenik hétfő kivételével oldalon olvasható, minden nap. Lapunk a magyar királyi államvasutak pályaudvarain nem kapható, mert árusítását a Lukács-kormány törvény és jog ellenére megtiltotta. Sincs még veszve Galícia! Michelet Gyula, a nagy francia történetíró, írja arról a korról, mikor Lengyelország Magyarországgal Európa elé állott, hogy a törökkel szemben megvédje őt. „Amig Európa munka nélkül élt, vitázott az isteni kegyelem és más megoldhatatlan kérdések fölött, e hősies őrök lándzsáikkal fedezték. Hogy Francia- és Németország leányai csendesen fonhassák a kendert s a férfiak tovább csavarhassák a theológiát, a lengyelnek és magyarnak egész életében őrt kell vala állnia, karddal kezében, két lépésnyire a barbároktól. S jaj annak, aki elaludt! Feje a török táborba került, csupán teste maradt az őrhelyen. Minden ember, aki akkor azon két országban született, jól tudta, hogy nem fog ágyában meghalni. Élete áldozat volt. Lélekemelő helyzet! Minden percben készen lenni arra, hogy isten előtt megjelenjen: ez a lelket bizonyos felsőbb körben tartotta és rendkívül szabaddá tette. Mi megszabadítóbb, mint a halál? Élve is a halál kezében voltak. Ilyen embereket csak beleegyezésükkel lehet kormányozni“. Ilyen embereket csak beleegyezésekkel lehetett kormányozni. De vajon amaz évszázadok után, melyek a török uralom óta elteltek, nem szorult-e a francia történetírónak nagyszerű véleménye a legyen magyar néplélekről bizonyos korrektúrára? Ilyen embereket tényleg csak beleegyezésekkel... vagy panamával s korrupcióval lehet kormányozni. A magyar-lengyel sors nemcsak abban mutat egymással közösséget, hogy Európát a törökkel szemben nekik kellett megvédeniük, hanem abban is, hogy ezért a munkájukért azzal fizették meg mind a kettőt, hogy elvették állami függetlenségüket. De mutat még ez a sors más, szörnyűbb közösséget is ennél: azt, hogy azok, akik a lengyel és magyar állam függetlenségét elvették, mind a két nemzetnél erős társakra leltek olyanokban, akik hazájukat eladni segítettek. S ha egykor Európa azért érdeklődött Lengyelország és Magyarország iránt, mert elvégre ők védték meg a töröktől, ma már Európa érdeklődésére inkább csak azért tarthat némi számot a két ország, mert ők szállítják a legszebb, a leggyalázatosabb politikai panamákat. Édes testvérünkké lett a lengyel a modern, a huszadik századbeli korrumpáltság terén is. Nemsokára azután, hogy mi azzal szórakoztattuk Európát, hogy Lukács László személyében hiteles bírói pecséttel a legnagyobb panamistát literáltuk neki, kipattant Ausztriában a Canadian-panama, melyben megvesztegetett lengyel politikdusok vitték a főszerepet. S most, hogy Magyarország kormányzatát egy páratlan játékban panama blamálta Európa előtt, Galicia ismét csak nem akar elmaradni mögöttünk Maga az osztrák kormány lengyel minisztere, Dlugosz, leplezi le egy politikus honfitársának megdöbbentő panamáit. Eszerint Stapinszki lengyel ellenzéki képviselő, a lengyel néppárt egyik vezére, mandátumát pénzszerzésre használta fel, az utóbbi időkben tak az ereszek alól, s lármás csiripeléssel tollászkodtak a napsugár melegségében, mely a természet e hatalmas reggeli lélegzetvételében bágyadtan csillogott a lassanként haldokló föld növényzete fölött. Az öreg legény azonban csak feleselt valakivel, aki nincs. Emlegetett valamit, ami már rég nincs. Ö tudja, mit. — Leomlasz imhol te is, rongyos szurdok . . . dohogta, s neki bökdösött bütykös mutatóujjával a kerti ház ajtajának, melyen valamikor régen metszett üveg ragyogott. De, oh be régen! És már rég nem ragyog semmi. A griffes kilincs eltűnt — ellopták. Székek nincsenek — ellopták Képek, terrakotta-szobrok, dísznövények, pálmák, fikuszok, az ureák drága porcellán-dézsákban . . . mindent elloptak. Bár hiszen lehet, hogy mindez úgy magától vált lassacskán porrá ... az isten tudja. El is takarodik innen az öreg. Itt hagyja mindjárt a kerti házat is, a kerítést is, melynek valamennyi cifra vasrúdján ott sir vörhenyes színeivel a rozsda Nehéz sor ez ennek az öreg cselédnek, aki itt volt hűséges belső legény akkoriban is, midőn még a megboldogult Rákoszi Ferenc főispán vidám, nyers hangja dörgött végig egy-egy tulhangos vadászat reggelén a tágas udvaron, az oszlopos Magna Curia tornácáról. Az összes istállók hintákkal, bricskákkal, nyerges lovakkal voltak megtömve. Mennyi jókedvű, úri nép! Mi daliás fiatalság, mi szépséges kisasszonyok. Némelykor — sokszor — annyian voltak, hogy a házigazda a kastély tizennégy szobájából a földszint utolsó kicsi sarokszobájába szorult ... és ilyenkor volt a legjobb kedve. Rákoszi Ferenc azonban összesen fél millió koronát vágott zsebre és ebben az összegben olyan tételek is szerepelnek, melyeket részint a volt osztrák miniszterelnöktől, részint a jelenlegitől, részint a galíciai helytartótól, részint pedig magától a vádló lengyel minisztertől, Dlugosztól, zsarolt ki azzal a céllal, hogy a választókat kézzel foghatólag megvásároja és lapjában, melyet e pénzekből vásárolt, lelkileg is terrorizálja és butítsa. A lengyel miniszternek talán a legszelidebb szava, melyet honfitársa fejére olvasott, a tengeri kalóz volt. Nehogy pedig állításaiban kételkedhessenek, kijelentette, hogy amit mondott, bíróság előtt is kész az utolsó szóig bizonyítani. A megvádolt Stapinszki képviselő pedig nem is tudott a szörnyű vádak ellen egyébbel védekezni, mint azzal, hogy „jelenleg“ egész vagyona összevissza kilencven korona. De a teteje az épületes lengyel korrumpáltságnak csak most következik A lengyel néppárt többsége elhatározta, hogy a vádló minisztert igazmondásáért a párt elnökségébe be nem választja, a vasúti állomásra igyekvő Stapinszkit pedig vállaikon hozták vissza diadallal a városba. Hát ennyi hasonlóság láttára az emberben igazán meggyökeredzik a babona, hogy a lengyel-magyar sorsot valamely felsőbb hatalom vezeti mindvégig egy után. Mert bár az elsőséget tőlünk elvitatni nem lehet — nálunk a bankok és játékbarlangok vesztegetik meg magát a kormányt, míg Ausztriában legfölebb a kormány vesztegeti meg a lengyel politikusokat, s végeredményben a megvesztegetés egy cél felé tör Magyarországon is, Galíciában is: a szavazók meggyőződésének, lelkiismeretének megvásárlására s ezzel oly többség összehozására, melyenmár régen csendes ember. Porlandó testét már több, mint húsz esztendeje őrzi a családi kripta. Tipikus, erős, eszes sarja dőlt ki vele a kemény erdélyi fajnak. Emlékezetének kultuszát fiának is ápolnia kellett volna, csakhogy ez a fiatal úr sohasem törődött az ősi földdel. Kedvesebb volt szivének a nagyváros, semmint a kis erdélyi falu, hól a hagyományok tisztelete jórészt még mindig emberségszámba megy és kötelező. így aztán persze, hogy mindent kikezdhetett itt az enyészet, s őrölgethetett kedve szerint a szú. A fájóslábú ispán, ki egyedül ügyelte, a maga becsületes, de hiányos velejű módja szerint, a külső jószágot és a kastélyt, nemrégiben azt valóságos rémületbe esett, mikor a fiatal Rákoszi ráírt Budapestről, hogy csináljon valamelyes rendet a kastélyban, mert hazajön és néhány hétig . . . vagy meddig . . . ,otthon marad. Három szoba várta a földszinten. Tágas, boltíves termek, „első ház“ mind a három. Köztük egy nemes renaissance ebédlő és egy „parádés szála“ a XVIII. század ízlésében, de mindez hideg, barátságtalan — szinte nyirkos — és levendula szagú volt, mondhatni: dohos. A fiatal ember kelletlenül fintorgatta orrát, midőn az ódon asszonynéném illatot megérezte. Tessék ... a múlt. Hiába, egy kicsit — büdös. Ez az igazi szó, bár durva, mint a pokróc. Nem tehet róla ... ha egyszer így van. — János! — szólt rá az öregre. —, Parancsoljon, urfi? — Hozza be a kisebbik táskámat, nyissa ki, vegye ki a benne levő zöld üveget és locsoljon szét belőle jó bőven ... az ágy alá is. Holtponton. Irta: ABONYI ÁRPÁD. I. Valaki értelmetlen igéket mormog és erősen hümmöget, miközben a sebesvizü ok folyamra nyíló kertajtó berozsdásodott kilincsét nyitja. Valaki megáll az egymagában szomorkodó kerti ház mellett és most már hangosan, békétlen szóval dörmögi szakállába: — Tehát, lám, mégis csak hazajött a méltóságos urfi ... de mit ér? Az istenfáját ennek a mindenképpen ordináré világnak, . . . ugyan mit? Bakó János „udvarbiró“ az erdélyi Rákoszi-urak régi cselédje kellemetlenkedett itt hajnali öt óra tájban. Nehezen lépkedett már idestova hetven esztendős lábain az öreg legény, s kedvetlenül nézegette félszemmel a roskadozó kerti ház vastagon bemohosodott kupoláját és karlán álló falakátereit, melyekről réges-régen lemarta a zöld festéket az idő. Tűnődhetett egymagában az öreg legény. A tökéletesen elvadult, óriási parkban egyetlen eleven lélek sem volt rajta kívül. A levegő hideg és éles, s nem mozdult sehol semmi. Egyedül volt. Esztendők óta . . . mindig, úgy egy félóra múlva virradni kezdett, s csakhamar a közeli „Királykő“ csúcsa is megvilágosodva fénylett az átlátszó kicsit nyirkos, reggeli párázatban. Egy árva pillangó fölébredt a petyhüdten lógó juhar-lombok alatt és megrebegtette szárnyát. Reggel van, kezdődik az élet. De október eleje van . . . nemsokára elmegy az élet. A verebek is rendre kibúj A Pesti Hírlap mai száma 56 oldal.