Pesti Hírlap, 1914. március (36. évfolyam, 65-77. szám)

1914-03-17 / 65. szám

Budapest, 1914. XDCfi évfolyam, 85. (12.303.) szám. Kedd, március 1I. ELŐFIZETÉS! ÁRAK: SZERKESZTŐSÉG: fSgéss . ^ 28K — t Ijj^l­ Budapest, Váci­ körül 78. Az apró hirdetésercre vonatkozó .. . ~~ ., „ „ , minden tudnivaló a 32-ik .• Megjelenik hétifi kiviteléve! oldalon olvasható. S minden nap. A paktu­mpolitika gyümölcsei. Tisza István megpaktált a horvátokkal, a vasúti pragmatikából kitörölte a magyar nyelvet, a vasúti állomásokról levétette a ma­gyar táblákat, nem engedélyeztet több magyar iskolát, — ő maga pedig lement Zágrábba s ott kínosan kerülte a magyar szót s inkább németül beszélt, csakhogy a horvátok érzé­kenységét meg ne bántsa. Ennek a gyönyörű paktumpolitikának természetesen most sorban mutatkoznak az üdvös eredményei. A tengerparti kisajátítási törvényjavas­lat adott alkalmat a horvátok gyors hangulat­­változására, jobban mondva arra, hogy a bá­ránybőrből kibújjon a farkas, hogy ismét tel­jes őszinteséggel adjanak kifejezést magyar­­gyűlöletüknek, melyet a paktum kedvéért ideig-óráig ellepleztek. Most már megkapták, amit mindenekelőtt el akartak érni. Tisza Ist­ván megadta nekik mindazt, aminél többet akkor sem követeltek, mikor e követeléseik miatt királyi biztost kellett rájuk küldeni, folytathatják tehát a küzdelmet tovább, újabb és újabb vívmányokért. Hogy a paktumpolitika menyire megnö­veli a szarvakat, annak bizonyítására a ro­mánokkal való paktálás közben, épen kapóra jön az, ami most Horvátországban történik. A saborban a felirati vita kapcsán és interpellációkkal mindegyre napirendre hozza a horvát ellenzék a tengerparti kisajátításra vonatkozó törvényjavaslatok Olyan kérdésről van itt szó, melyről sohasem vonták kétségbe, hogy közös ügy. Skerlecz egyenesen Pliverics­­re, a horvát közjogi álláspont radikális képvi­selőjére, hivatkozik, mikor, szemben a horvát ellenzékkel és a horvát-szerb koalíció megnyug­tatására is, azt akarja bizonyítani, hogy a ten­gerparti kisajátítás ügyét, mint közös ügyet, nem tekintették a horvátok sohasem­ nemzeti sérelemnek, nem tekintette annak még Pliverics sem, aki a horvát nemzeti párt közjogi, politikai, pénzügyi és gazdasági kívánságainak maxi­mumáról 1903-ban elaborátumot készített s ebben a kisajátítás közös ügyét egy betűvel sem érintette. És e negatív bizonyítékon kívül van pozitív bizonyíték is- a 80-as években ki­küldött regnikoláris küldöttség kifejezetten azt az álláspontot foglalta el, hogy a kisajátítás közös ügy. De a mikor Skerlecz most, szorongatott helyzetében, mindezekre az előzményekre hi­vatkozik, nehogy a horvát ellenzék nagyon ki­használhassa a koalíció ellen azt, hogy a kisa­játítási közös törvényre nem mond vele együtt vétót, máris tovább megy a megnyugtatásban, mint azt ez a közös törvény megengedné. Azt mondja ugyanis a bán, hogy csak a kisajátítás módját és tárgyát van joga a közös törvény­­hozásnak megállapítani,­­ maga az eljárás azonban az autonóm törvényhozás hatáskörébe tartozik. Ez az ő álláspontja s ennek a tör­vényjavaslat semmi tekintetben nem preju­­dikál. Idáig megy el tehát máris a bűn. Buda­pesten pedig a minisztertanácsban Pejacsevics horvát miniszter beszámol a nehézségekről, melyeket a kisajátítási törvény Skerlecznek okoz — és Tisza István most bizonyára azon töri a fejét, hogy a törvény „méltányos“ vég­rehajtásával — hiszen ő mestere a törvények ilyetén kinullázásának — mint küszöbölje ki a horvátok aggodalmait. Mert hogy ebben a kérdésben a horvát ellenzék sokat árthat a koalíció népszerűségének, az bizonyos. A tör­vényes, rideg magyar álláspont enyhe végre­hajtásával kell tehát megadni a koalíciónak a fegyvert, melylyel a horvát ellenzék ellen si­kerrel védekezhetik. Olvashattuk, hogy a koalíció tábora maga is eléggé fanyarul fogadta Skerlecz eddigi meg­nyugtatásait. Tomasics, a nagy „unionista“, pedig szintén élesztette ezt az elégedetlenséget, mikor bizalmas beszélgetésben a kisajátítási javaslatot nemzeti sérelemnek mondta, sőt, nyilván Skerlecz boszantására, még azzal is kecsegtetett, hogy a javaslat főrendiházi tár­gyalásában esetleg részt fog venni. S mindez előzmények után tegnap a ja­vaslat ellen izgató népgyűlést tartottak Simá­kon — hatósági engedelemmel. A gyűlésen megjelentek a partvidék koalíciós képviselői is, akiket azonban alaposan lehurrogtak. Ellen­ben Supiló mellett, aki a kisajátítási törvény­­javaslatot a leggyalázatosabb magyar merény­letnek mondta, viharosan tüntettek s egyhan­gúlag elfogadtak egy oly értelmű határozati javaslatot, mely nem mond többet ennél a cse­kélységnél, hogy amennyiben a magyar parla­ment megszavazná a jogtalan javaslatot ezzel eltiporná Horvátország autonómiáját, épen ezért kérik tehát az uralkodót, hogy a javasla­tot vesse vissza, mert különben Horvátország népei között kiüt a forradalom. Nem több. Csak épen a forradalom. Hiszen tudjuk, hogy ez a susáki üzenet még nem jelenti azt, mintha a horvátok újra s­em élhetek muzsikaszó nélkül. Irta: MÓRICZ ZSIGMOND. YL Ha a tornácra állottak, hallották a mu­zsikaszót a kocsma felől. A nénik ahányszor csak kimentek, mindig megcsóválták a fejüket. — Az a pernahajder, az a pernah­ajder. Reggeltől estig erről folyt a szó, meg a tiszaeszlári pörről, amely a néniket jobban iz­gatta mindennél a világon. Csak Balázs tudta túllicitálni Solymosi Eszter históriáját. Az idő közben megenyhült, az ereszről csordogált a víz, az udvaron tócsák gyűltek, az utcán szétvágta a kocsikerék a lucskát. Már egy hete, hogy folyik ez az eszte­­lenség. — Hát mi lesz ebből, — mondogatta Pepi néni és ellenségesen nézegetett Pólikára. — No, te csak meg tudod kínozni . . . — Istenem, — nyögdécselte Pólika, — hát mit tegyek én? És huncutul emelte a zsebkendőjét a szé­l­éhez, mim azért, hogy a könnyeit törülgesse vele, hanem hogy a nevetését takarja. Mert nagyon, nagyon tetszett neki a Ba­lázs dolga. Olyan büszke volt rá, olyan boldog és büszke. S úgy kivirágzott ez alatt a hét alatt. Kialudta magát, kipihente, rendbeszedte az idegeit s olyan volt, mint egy pompás, dí­szes festő rózsa. Csak­ heverészett egész nap. Tunyán és álmodozva heverészett s a gondola­ta minden pillanatban ott volt az ő konok, nagyszerű emberén, aki a kis kurtakocsmában olyan nekikeseredve iszik ás táncol és búsul egyedül a szerelmes kis felesége után, úgy kell a kutyának. — De mi az ördögöt tud ott csinálni, — mondogatta Zsani néni, — hiszen ott felkop­hat az éhségtől az álla. Annak a rongyos zsi­dónak ugyan semmije sincs. — Az, — mondta Pepi néni és idegesen sietett ki a szobából. Már az ablakot is nyitva lehetett tartani. A kora tavaszi friss, meleg levegő enyhén tódult be a jól átfűtött szobákba s az öreg nénik a vállukra kötött barna és zöld harasztkendők­ben, amelyeket a Pepi néni fáradhatatlan hosz­­szú tűi kötöttek, jöttek, mentek, vagy együtt üldögéltek a szobákban. Egy reggel már együtt voltak hárman a nénik, csak Pólika hevert még a szobájában. — Eredj már, keltsd fel, — mondta szo­kott mérges hangján Zsani néni. — No, hát csak hadd aludjon. Nincs úgyse mit csinálni neki, — brummogja Pepi néni s elindult, de Zsani néni utánaszólott: — Pepi. — Na. — Hol az a bélés, ami tegnapról meg­maradt? — Ah­, hogy hol van, — és Pepi néni ösz­­szekapta magát. — No azért csak ne mérgeskedj, — szólt Zsani néni. — Mi az, Zsani? — mondta Mina néni szavajárása szerint, mert semmit sem értett a beszédjükből. — Aeh, nem kell mindent tudni, mert hamar megvénülsz! — kiáltott rá boszosan Pepi néni és kiment. — Mi, hogy nekem mindent tudni! Ahh, istenkém, isten épen, hogy semmit sem tudok! — No de az a beles nagyon fúrja az ol­dalamat, — szólott Zsani néni. Letette a var­rását és a kredenchez lépett. — Egy egész tál­lal maradt. Csak nem vitte ki az a Pepi a cse­lédek orra elé! . . . Pepi néni azonban mig bement volna Pe­­­­lkához, előbb a konyhába nézett be. Rendkívül sok dolga volt a konyhában. Sütött-fözött ti­tokban. Sose szerette ugyan, hogy valaki be­nézzen a konyhájába, de most valósággal be­teg lett, ha Zsani csak megjegyzést is tett rá, hogy mi történik odakinn. Most is lopva, gyorsan tyúkot vágatott, épen azt koppasztották, mikor bement. A me­leg tollszaggal tele volt a konyha, Pepi néni sürögve-forogva gyorsan tovább adta a ren­delkezéseit, olyan titokzatosan, mintha a bo­szorkánykonyhában volna, olyan sűrűn pis­logva, mint aki minden pillanatban a rajtaka­­parástól retteg. Aztán Pólikához szalad be. A fiatal asszonyka még ott hever az ágy­ban s a nap besüt rá a hófehér párnák közé. — Na, kelj fel már . . . kelj fel már . . . — zsörtölt rá — Már mindenki fenn van az egész világon. Szép dolog is, egy ilyen fiatal asszonykának itt heverni, ilyen lustán . . . Pólika elnyujtózik. — Olyan jó itt! — Jójó, de'Zsani már brummol! — Az a gazember most is huzatja? —­ kérdezte aztán nyögdécselve Pólika. — Na, micsoda beszéd ez. Gazember. A hites urát igy megtitulálni. Szép dolog. — Jaj, sírba visz engem az . . . — mond­ta Pólika és az arcát belefúrta a párnákba. — Azóta mindent kiloptak otthon. Mindez nyit- A Pesti Hírlap mai száma 56 oldal.

Next