Pesti Hírlap, 1914. május (36. évfolyam, 115-127. szám)

1914-05-16 / 115. szám

1 * 7 ' a Budapest, 1914 XXXV­. évfolyam, 115. (12.353.) szám.­íthat: május 16. ELŐFIZETÉSI ÁRAK! _____ SZERKESZTŐSÉG: minden '"tudnivaló^ a 32-ik Higrtlenik hétfő Várjuk az elégtételt Ha Mangra Vazul semmi egyéb sem vol­na, csak a román tudományos akadémia tag­ja, esete akkor is világra szóló botrány volna. Az inzultusok egész Niagarája zuhogott rá. Inzultálta elsősorban maga a román akadé­mia, mely ünnepi ülésére meg sem hívta. In­­zultálták az elnökség emberei, akik megüzen­ték neki, hogy megjelenése nem kívánatos. In­­zultálták az akadémia összes tagjai, akik tes­tületileg vonultak el mellőle­, mintha lehellete pestis volna s utóbb egy bizalmas értekezletü­kön, az akadémia idei egész ülésszakáról ki is rekesztették. Inzultálta Jorga egyetemi tanár, aki csak azt várta meg, hogy Mangra meg­­nyerjék s nyomban rendkívüli közgyűlést kért, amelyen előadást tarthasson a renegátokról. Inzultálták az egyetemi diákok, akik megles­ték, megfogták, véresre verték. Inzultálta a ro­mán félhivatalos sajtó, mely helyeselte az aka­démikusok és a diákok eljárását. És inzultálta végül Bratianu miniszterelnök, akihez Mangra Vazul elsőnek sietett panaszával s aki megadta a boldogtalan fráternek a kegyelemdöfést," amennyiben nem is fogadta. Ennyi inzultus sok egy akadémikusnak, még Bukarestben is. De Mangra Vazul egyéb is, mint a ro­mán tudományos akadémia tagja. Fiatalabb korában talán ez volt az ambíciója , hogy Ro­mániában elfogadják tudósnak, Magyarorszá­gon felcsapott dákoromán agitátornak. Ezért be is választották a román tudományos aka­démiába, mely most azzal árulja el magát, hogy kirúgja azt az embert, aki megszűnt agi­tátor lenni, amiért pedig megválasztották. Mint agitátort választották meg tudósnak és kiteszik a szűrét, mert már nem agitátor. Ez még azonban csak a román akadémia s az agi­tátorbőrből kibújt áltudós tragikomédiája. A nagyobbik botrány ezentúl következik. Mangra Vazulnak új ambíciói támadtak s ha Bukarest­ben megkapta az akadémiai diszt a dákoromán agitátorsággal, Magyarországon viszont meg akarta kapni a püspöki süveget a velejáró föl­di javakkal, melyekért már nem lehet dáko­román agitátorsággal pályázni. Elcsapta tehát magától az agitátor­ szerepet s mikor kisütött Biharország napja, mint igazi bihari férfiú, egyszerre fölfedezte magában a mérsékelt ro­mánt, aki Tisza István ideálja. Áttért a mér­sékelt hitre és Lukács László pártkasszája, nemkülönben a bihari kiskirály támogatása megszerezték neki a törvényhozói mandátu­mot. Mangra Vazul tehát nemcsak a román tu­dományos akadémiának, hanem a munkapárt­nak s igy az ellenzékmentessé tett magyar tör­vényhozásnak is tagja. Ebben a minőségében már nyíltak előtte a kapuk a legfőbb egyházi méltóságokig s ezidőszerint már vikárius a bihari gárda e díszpéldánya. Akit ilyenformán Bukarestben olyan so­kan és olyan sokszorosan inzultáltak, az nem a román tudományos akadémia valamelyik népszerű vagy utált tagja, hanem az ellenzék kidobásával törvényhozássá előléptetett nem­zeti munkapárt egyik tagja, aki azonfelül még a magyar püspöki karhoz is tartozik, egy püs­pöki süveg várományosa. A botütések és a po­fonok egy magyar állampolgárt,egy munkapárti volt a kis sápadt, érzékeny, mindig eminens diáknak, hogy ezután folytonosan egyedül járt, papirosról vacsorázott és emberi komiszságok miatt borult könybe a tiszta kék szeme! Mikor Pestre érkezett és először csapta meg a pálya­udvar kőszénfüstje, valami ijedelem hűtötte le a szivét; megtorpant, mint a tanyai ló, ha automobil bűze facsarja az orrát: — Várjon mi vár rám, — gondolta, — mennyi ismeret­len nyomorúság és hajsza és fájdalmak és kudarc? Ha nem lett volna szégyen, olyan csú­fosan nagy szégyen: talán nyomban megfor­dul, vissza, a városkája felé, de azután csak behunyta a szemét s az embertódulat hömpö­lyögve vitte előre. Alig telt el egy esztendőnek a­­­fele, már egészen szépen folytak a dolgok: egy ipar buksi fiúnak a tudatlansága ellátta Jancsót azzal, amire a legégetőbb szüksége volt: tizenöt forintos bútorozott szobával, rossz, pamutos posztókabáttal, — amit készen vett valamelyik Rákóczi-úti boltban — és karzati jegygyel a romantikus darabokhoz. Jancsó mindmáig elégedett volt a jólétnek , maga sze­rezte, bár nem éppen túlzott fajával, s finom, gyengéd lelkét megőrizte a szenny és bűn tavá­ban is, mint egy friss virágot. — Doktor úr, — mondta egy napon a szobaasszonya, Gyuricáné, — ha valami na­gyon érdekeset akar látni, nézzen át igy estén­­kint a szembenlevő házra. •— Minek? Gyuricáné vigyorgott: — No már csudálatos fiatal ember a dok­­tor úr, hogy eddig is észre nem vette; ilyenkor fésülik a méltóságos kisasszonyt, mert hogy mindennap viszik valamerre: színházba, bálba,­­sétára, képviselőt, egy magyar törvényhozói is egy ma­gyar egyházi főméltóságot értek. És hogy a sokszoros sérelmet stílszerűen fokozzuk: egy bihari embert, egy Tiszagárdistát. Ha Angliá­ról vagy Amerikáról volna szó, nem is kellene tovább menni az illető állam alattvalójának megsértésénél. Anglia és Amerika tudná, mi a kötelessége, ha egy alattvalóját valahol meg­sértették. Mexikó éppen most nyögi, hogy kezet mert emelni az Egyesült­ Államok egy matró­zára. Pedig Mangra Vazul, ha szokta is figyel­ni a szelek járását, nem közönséges matróz. És a magyar államnak is kötelessége volna a leg­fényesebb elégtételt követelni Romániától, nem ugyan Mangra Vazul személye miatt, aki még az inzultusok Niagarájában megfürödve sem tudott kigyógyulni és sérelmével nem a mi követünkhöz szaladt, hanem Bratianu miniszterelnökhöz, aki fogadni sem akarta, — de kötelessége volna elégtételt követelni a ma­gyar állampolgár, a magyar törvény­hozás,a ma­gyar egyházfő megsértése miatt. Fogja-e kö­vetelni? Berchtold az az ember, aki egy megsér­tett magyar államipolgárért a kettős monarchia egész súlyával indítaná meg a diplomáciai el­járást, hogy Románia a legteljesebb elégtételt megadja? Önmagától a mi külügyminiszterünk ilyen energikus és az állam méltóságának meg­felelő lépésre nem fogja magát elszánni. De hát az inzultus a munkapártot érte. Sőt Bi­­harországot és annak is diszét-virágát, a bi­hari gárdát. Ha tehát Tisza Istvánt nem hozta ki flegmájából a minapi bukaresti népgyűlés, melyen csak Magyarországot és a magyar nemzetet inzultálták in effigie, megsarkantyúz-Jancsó kinézett és visszahökkent, a kis, keskeny utcaközép úgy vonult, a két házsor között, mint hajdan a választék s tisztán látta az átellenes ablakok fehéres­ gázfényében, a sá­­padtkék falat, az apró, japánhímzésű képecs­­kéket, egy vázában szinte feketéspiros rózsá­kat és a­ toalettasztal előtt — háttal feléje — egy vékony vállú leányt, amint állta nagy türel­mesen, hogy egy szobaleány-féle összehajtűz­­gesse nagyszerű, dús, hamuszőke haját. Va­lami igen vékony, hímzett köntös volt rajta, azon átrózsásodott a bőre, szép, fiatal teste és egy kék szalag, amit a mellein kötött meg, le­ért majdnem a cipőjéig. — Igazán furcsa — mondta a kis Jancsó belepirulva — furcsa, hogy még sohase láttam! Elhallgatott, hirtelen jutott eszébe, hogy ebben az időtájban soha sincs itthon , hogy napközben a puha csipkefüggönyök miatt nem láthat át a kék falak közé. Kicsit zavartan kérdezte: — Ki ez a leány? — A Lindner Félix lánya, a bankigaz­gatóé. Méltóságosok, mert az öreg udvari taná­csos. Tavaly nemesi nevet is kaptak, a nyara­­dit. Nagyon gazdag nép, ezenkívül még négy házuk van az utcában. Ez a szoba, doktor úr, ezzel a kilátással husz forintot is megér! A jogász vállat vont és otthagyta az ab­lakot. — Nem érdekelnek, — mondta, — semmi közöm hozzájuk. Illőbb volna, ha a kisasszony elfüggönyözné az ablakait. Mégis ettől a naptól kezdve odavitte a szé­két és ott tanult. Egy kissé nehezen ment ugyan, mert a szeme minduntalan átkalando­zott s a szavak értelmét is csak nagysokára A telefon. Irta: ALBA NEVIS. fr — Egy hónapra huszonöt korona, — gon­dolta a kis Jancsó, mialatt a telefonközpont óriási, kőkockás udvarán át a pénztár felé ment, — és azonkívül most három havi díjat előre lefizetni, meg magamat legalább egy esz­tendőre lekötni, éppen elég! Ha nem ilyen verébképű, pólyababa­­szemű, szőke és viráglelkű jogászka lett volna a kis Jancsó, talán azt is latba veti, vájjon b­­egéri-e egy csengő és meleg hangocska, egy ismeretlen leány idegen hangja ezt a rettene­tes áldozatot?Vajjon érdemes lesz-e rogyásig dolgozni, több tanítványnyak vesződni, éjsza­kákat átvirrasztani magolásban s ha lehet, még hústalanabb ebédeket enni, csak hogy megtakarítsa azt a temérdek pénzt, amibe a telefon bérlése kerül? Egy ilyen igen-igen sze­gény fiú joggal kérdezhette volna önönmagá­tól: megéri-e? De Jancsó éhes gyomorral is szerette a holdas estéket, utolsó filléreit verses­könyvekért adta és kedvesen emlékezett egy gyönyörű, virágos, parkos kúriáiba, ahol a gyerekkorát fénynyel és úri jómóddal árasz­tották el korán nyugvóra tért szülei. Ez az em­lék ma már halovány volt, de sokszor megkör­­nyékezte a fiút és egy kicsit ingoványra vitte lelki berendezkedését. Valahogy nem tudott erősen és csizmásan neki­gázolni az életnek, hanem a rokokó-lovagok finom, kényes atlasz­­topánkáival csetlett-botlott a sárban. Persze, ha még a kúria meglett volna! De arról, rögtön az apja halála után kiderült, hogy kölcsönnel van agyonterhelve még a legutolsó orgonabo­kor legzsengébb galya is ... és olyan furcsa A Pesti Hírlap mai száma 58 oldal. V­ V

Next