Pesti Hírlap, 1914. december (36. évfolyam, 303-332. szám)

1914-12-06 / 308. szám

36 PESTI HÍRLAP / 1914. december 6., vasárnap­. fölkerekedtek és útban vannak, hogy testvéreiket a szent háborúban segítsék. A „Neue Freie Presse" levelezője előtt pedig pedig nyilatkozik a szenusszik sejkje: Mehmed (Mehmed el Szenusszi). Miután Medi­nában a szent lobogót kigöngyölték, az Izlam egységében most immár senkinek sem szabad "kételkednie. Minden mohammedánusnak, akinek életkora a 15 és 75 évek közé esik, szent köte­lességéhez híven, fegyvert kell ragadnia az Izlám ellenségei ellen. Az Egyiptomban induló harcok­­ sikerében, Mehmed sejk rendíthetetlen remény­séggel bízik. A szenus,sziknak s a velük egyesült­­ törzseknek­­ négyszázötvenezer emberük, ötven­­ ágyúval, tizenkilenc gépfegyverrel s­ kellő m­uní­­cióval­­vonul a harctérre. Ily erővel szemben, mit sem kezdhetnek az angolok, annyival is in­kább, mert a másik oldalról, a reguláris török­­ csapatok fogják őket szorongatni. A törökök, arabok, beduinok, szenusszik seregei, a Nílus völgyében, éjszakról dél felé kergetik majd az angolok lélek híján való kato­náit s dél felől, ugyancsak a ínokamm­edánság emésztő tüze fogadja őket. Ha el nem lankad ez a nagy felbuzdulás, amit szívesen hiszünk, néhány nap vagy hét­­ múlva olyan csodálatos viaskodásnak lesz szín­helye ez a völgy, aminőről eleddig nem emlékez­tek a háborús krónikák . . . Egyiptom ismét a­­ régi török pasalik lesz, és alkalmasint meginog az angolok talpa alatt Angol-egyiptomi­ Szudán egy és háromnegyed millió négyzetkilométernyi földje is, a tizenhárom tartományban... Mert tudvalevőleg, ezt az óriási dominiumot 1899 óta Anglia együtt kormányozza Egyiptommal — a papiroson! Aki Kairóban időzött, vagy az egykori királyon temetkező helye, a pyramisok tájékán járt, nem ismeri még az országot. Ha a tulajdon­képeni Egyiptomot, a földkerekség legöregebb klasszikus kultúr­területét akarjuk látni, fel kell hajóznunk a Földnek hosszúságra második folyamán, a hatezer kilométer hosszú Níluson, Karnak­ig vagy a nagy folyó első zuhatagjáig, Asszuan­ig, a világhírű duzzasztó­műig, sőt még azon is túl, Núbia kapujáig, Angol-egyiptomi­ Szudán fővárosáig, Khartumig. Im, ezen útvonalról is, néhány sor — ízelítőül. A luxus­vonat röptében szállítja az utaso­kat az ország belsejébe. Este Kairóban megva­csorázunk,­ s mire reánk, köszönt a hajnal, Luxor­ban reggelizhetünk. Utazhatunk a Nílus szépen berendezett társashaj­óin is, de ez az uta­zás nem olcsó mulatság. Egy-egy hóra, négy­hatszáz font r­inget­­fizet­­tek a­­hajóért a ki­ránduló társaságok. A Cook­ Társaság gőzhajói kínálva­ kínálják nagy kényelmetességü­ket, s kí­vülük még egy angol-amerikai társaságnak fe­jedelmi pompával, kitűnő konyhával fölszerelt gőzhajói is feljárnak az első zuhatagig. Kairótól néhány óra múlva Memphist éri a gőzhajónk. Aki csak mozdulni tud, felkászo­lódik, ló vagy szamár hátára kap. A beláthatat­lan romvároshoz, meg a „szent bikák" sírjához tér a többnyire nagyon is cifra karaván. A folyam mentén, egyik tájkép a másik után köszönt bennünket, s mint valami idegen­szerű festmény ül a lelkünkbe. Itt a liget pál­máinak karcsú törzsét ingatja az ébredező szel­lő, amott az alacsony legyező­pálma bólint fe­lénk. A pálma volt a régi egyiptomiak szentelt fája, most is a templomaik élő koszorúja. A li­getek között a fellákk kicsike falvai tünedeznek fel, a Nílus szürke iszapjából tapasztott szegé­nyes, rozoga viskóikkal. Haj! Beli másképp folyt az élet ezeken a partokon hajdanában! Messze földön hires, né­pes községek feküdtek itt, kincses palotákkal. Esztendőről-esztendőre, sok ezrivel zarándokolt ide a nép, hogy büszke, magasbatörő templomai­ban áldozhasson isteneinek és hódolhasson fe­jedelmeinek ... A hajdani dicsőség Napja im­már leáldozott! A folyam mindkét partján, a nagy siva­tag ... A bennszülöttek csónakjain kívül, gyapot­tal, gabonával megrakott hatalmas hajók halad­nak el mellettünk. A csöndes kis parti lakók és a karcsú minaretek mellett az angoloktól épített cukorgyár kéménye pöfékeli a füstöt Mert a Nílus völgyében temérdek cukornád, gyapot, indigó és gabona terem. Ezelőtt, a megáradt fo­lyam hullámainak eltakarodása után, a némes kutakkal (,,shaduz"-okata­) emelték a vizet a magasabb helyekre: terrászról, terrászra. Most duzzasztó művek szorítják a vizet a termő­földre. * Ssiut-nál látjuk az első duzzasztót, ez azonban, csak­­amolyan apró-cseprő alkotmány Asszuán világhírű duzzasztó művéhez fogva. Kene-nél partra szállhatunk, hogy Den­dera világhírű templomához lovagoljunk. Kene­tőn délre esnek a százkapus Thebae romjai! Annyi értékes régiség és drágaság került itt elő a föld méhéből, hogy­ megarnyi­ múzeum telt meg velük. Legrain, az ásatások vezetője, azt mondja, hogy legalább hétszáz, gránitból, gipsz­ből és fából faragott figura és tizenkétezer bronz­szobrocska került Thebae romjai közül a tudományos gyűjteményekbe. A mai Luxor, Egyiptom legbájosabb üdülőhelye. Akik a kairói telelést zajosnak tartják, idetérnek. Memnon szobrai, a II. Ramszesz építette Ramasszeum, a királyok és királynők sírvárosa, meg a líbiai hegyek lejtőinek sírjai, hetekre való látványos­ságok! Asszuán is kedvelt pihenőhely, de világ­hírét csak duzzasztó­művével szerezte. Medencé­jébe nyolcvan milliárd gallon — kerek számban háromszázhatvan milliárd liter — víz fér el. Annyi, hogy egy kis királyságot el lehetne árasztani vele. Bezzeg, örültek volna ellensé­geink az ilyen duzzasztónak, amott a­­ fland­riai partok mentén! Még Asszuántól is kényelmes gőzhajón mehetünk a Vádi-Halfa melletti Nílus-zuhatagig. Ez az útszakasz sokkal változatosabb, mint az alsó. A partmelléki sivatagok egyre elmaradoz­nak. Álomra hányva szemünk, s új nappalra virradva, azt hisszük, hogy valami tündér va­rázsvesszeje érintette a földet. A vigasztalan si­vatagoknak már semmi nyomuk. A folyam nagy sziklaszorosába kerül a hajónk. Itt, helylyel-közzel, csak száz méter, míg odalenn Kairónál, két kilométernél is szélesebb a Nílus. A szoros parti szikláiba vájatta II. Ram­szesz, Egyiptom leghíresebb uralkodója, három­ezer ével ezelőtt Abu Szimbel sziklatemplo­mait, melyeknek csudájára jár a művelt világ. A második zuhatagnál kezdődik az a nagy­szerű vasútvonal, mely homoktengeren keresz­tül, Vádi-Halfától — Khartirniig vezet. Az an­golok építették, mikor a máhdisták ellen vívták kemény küzdelmüket. Legyűrték ők­et. De vájjon sokáig tart-e még dicsőségük itt: a Nílus völ­gyében ? A macsói Maság története. A monarchia fegyvertényeinek egyik leg­diadalmasabb fázisa a macsói bánság meghódí­tásával következett el. Az elfoglalt bánságra vo­natkozó igényeinket gazdag történeti múlt biz­tosítja, s ezt dokumentumaink alapján ki is mu­tathatjuk. A macsói bánságot feltűnően gyakran említik okleveleink és már ez a körülmény is azt tanúsítja, hogy milyen élénk lehetett annak érintkezése a szorosabb értelemben vett­ Magyar­országgal. Területének némely korszakban le­hettek megállapított határai, de ezek a határok bizonyosan gyakran változtak, hisz változtak a magyar vármegyék határai is, holott itt az álla­dalmi rend kétségkívül magasabb kifejlődést nyert. A XIII. század közepe táján a macsói bánság Szerbország nyugati és Ráma keleti része között feküdt és Boszniától csak a Drina választotta el. Boszniát tudvalevően akkor már maguk a szerb fejedelmek is elismerték magyar földnek. Nagy Lajos „regnum nostrumnak" ne­vezi és Újlaki Miklóst küldte oda királynak, aki 1472—76-ig tényleges uralkodója volt Boszniá­nak. Ki volt a macsói bánság megalapítója, erre határozottsággal felelni nem lehet, de az bizo­nyos, hogy IV. Béla király korában már mint államtörténeti tényt találjuk. Korbuly, Pesthy és mások nyomán tehát feltehetjük, hogy ő volt a macsói bánság megalapítója, ámbár az sem lehetetlen, hogy Imre király rakta le szervezé­sének alapjait. Ő volt ugyanis az első magyar király, aki elismertetni igyekezett Boszniában és Szerbiában a magyar korona fölényét. Az első támadást Macsó ellen II. Uroz szerb király intézte, IV. Béla őt ezért lázadónak tekinti és fiát Istvánt, az ifjabb magyar királyt küldte ellene, aki Urozt a harctéren tökéletesen leverte és ez alkalommal két csáky Uroz vejét és a tárnokmester fiát elfogta. A foglyokat teljes fegyverzetben vitte a győzedelmes hadvezér, atyja elé. E harc idejét Pesthy Frigyes szerint 1268-ra tehetjük, mely évszámot ő arra alapítja, hogy V. István 1269 évi április 5-én kelt levelé­vel Csáky Mihályt és Domokost a háborúban szerzett érdeméért megjutalmazza. Az állami rend azonban még akkor nem gyökerezett meg annyira, hogy a macsói bánság birtoka minden megtámadtatástól mentes lehetett volna, hiszen IV. László uralma alatt a belviszonyok is meg­lehetősen rendezetlenek lehettek és ebből magya­rázható, hogy III. Uroz István Milutin fölhasz­nálván az általános zavarokat, elfoglalja 1286-ban a macsói bánságot, kiterjesztvén később ural­mát kelet Dalmáciára is. Ez a bitorlás Róbert Károlyig tartott, aki Boszniát visszafoglalván a szerbektől, Pál brebiri grófnak és horvát, bánnak hűbéri joggal adományozza a macsói bánságot, azonban már 1812-ben magyar főurat találunk e méltóságban, G­arai Pált, Valkó- és Bodrog­megye főispánját. Ez időtől kezdve 1521-ig a macsói bánság díszes pozícióját állandóan magyar főurainkkal töltik be királyaink, amely időtől kezdve a ma­csói bánság teendőit a nándorfehérvári bánokra ruházták át. Nagyobb vihar keletkezett, amikor Dusán István lépett a szerb trónra, amelyet apja megölésével foglalt el. Féktelen hatalmi gőgjé­ben nem válogatta a hódítás jogcímére szolgáló eszközöket és ugy a macsói bánságban, mint a Szerémségben kegyetlenül pusztította a lakos­ságot, míg végre Ostfy Domokos macsói bán­nak sikerült hatalmát megfékezni. Ez körülbe­lül 1310 táján történt. Garay Miklós, mint macsói bán Nagy La­jos korában Horváty János vránai perjellel az oláhok elleni harcokban kitüntette magát, amely­ről Albert király egyik 1438-ik évből kelt levelé­ből értesülünk. A XIV.—XV. században, mely időben tudvalevőleg a hatalmasan előrenyomuló török diadalainak tétőpontját érte el, a macsói bánság valószínűleg hatalmukba kerül és a tényleges utolsó macsói bán Ujlaky Lőrinc volt. Ez időtől kezdve címeinkben nem fordult többé elő, sem a költségvetéseinkben és 1514-ben Wer­bőczy úgy emlékezik meg Macsóról, mint amelyet a törökök elpusztítottak. A macsói bán hatásköre ez időben ráru­házódik az újlaki bánra, azonban ennek hatás­körét is 1521-ben a nándorfehérvári bánéval egyesítették. Nándorfehérvár elfoglalásával tény­leges viszonyunk megszakadt Macsóval. K. L A kézi gránát. Tizenhárom évvel ezelőtt, az orosz-japán h­áború során, Port-Arthur ostrománál történt meg egyszer, mikor már a hosszas ostromot és a vele járó rettenetes áldozatokat a japánok meg­sokallották. És amint egyáltalán az egész háború folyamán, majdnem minden nap produkáltak va­lami ujjat, meglepőt, most is tartogattak és elő­készítettek az oroszok részére egy olyan megle­petést, amire legkevésbbé vagy egyáltalán nem is gondoltak. Kora délután, alig volt három óra, megszólaltak a japán ágyúóriások és szakadat­lanul ontották a tüzet az orosz hadállások és lö­vészárkok felé. Egyszerre az esti alkonyat beáll­tával, úgy hat óra körül, elhallgattak a japán ütegek és az első japán gyalogezred rohamra kerekedett és pedig — mindenkinek csodálatá­ra — nem kifejlődött rajvonalakban, amint ezt a katonai gyakorlati szabályzat előírja és mint ahogy a modern hadseregeknél tanítják és szokás­ban van, hanem egy olyanféle formációban, mint amilyenben a száz esztendővel korábbi időkben intéztek rohamokat az akkori hadseregek. Ez a formáció — amely teljesen eltűnt a hadsereg­ve­zetésből, mert egyáltalán kárhoztatták és elejtet­ték a katonai theoretikusok és a vezetők is — a mintegy két századnyi szélességű zárt front volt, szurony nélküli fegyverekkel, míg a vezetők ki­vont karddal pár lépéssel előtte jártak csapataik­nak. Minden pillanatban azt hihette volna az em­ber, hogy egy sortűz elsöpri az első sorokat. A japán ezred azonban, mitől sem rettenve vissza, csakhamar elérte az ellenséges állásokat és az orosz tüzérség rettenetes tüzelése nem tudta fel­tartóztatni, sőt — csudálatosan — alig okozott nagyobb mérvű kárt benne, mert az oroszok csak akkor vették már őket észre és ocsúdtak fel a meglepetésből, mikor a rohanó japánok köz­vetlen előttük álltak. Csakhogy ekkor már késő volt minden, mert alig telt bele néhány perc — és a japánok az orosz tüzéreket ágyúiktól el­kergették és lemészárolták. És most a japán gya­logság, — mely ezt a rohamot oly különös mó­don kezdte meg, — hogy sikerét egy még na­gyobb sikerrel koronázza, a többi orosz csapat

Next