Pesti Hírlap, 1915. március (37. évfolyam, 60-90. szám)

1915-03-09 / 68. szám

14 PESTI HÍRLAP 1915. március 9., &c¡?­?. L * — (Elől és hátul.) A Pesti Hírlapban pár ével ezelőtt egyik olvasónk, aki Itáliában járt, azzal az indítványnyal állott elő, hogy a villa­moskocsikba történő beszállást, valamint a ki­szállást olasz minta után kellene rendezni, ami­vel meg lehetne akadályozni, hogy a kocsik egy­egy megállóhelyen hosszabb időt töltsenek. Elmondta, hogy a talián városokban a villamo­sok utasai a kocsivezető mellett, az első perro­non szállanak ki s ugyanabban az időben, ami­kor ez a leszállás történik, a hátsó perronon át a beszállók vonulnak be. Ott tehát a kocsikra felülni akaróknak nem kell bevárni a már ben­lévők kiszállását, ami nagy időmegtakarítást je­lent. Ez a rend eddig nálunk a téli időkben nem volt rendszeresíthető, mert hiszen a rendőrség intézkedése következtében az első ajtó a hideg, hónapokban zárva van, aminek az az oka, hogy Budapesten a tél jóval zordonabb, mint Olasz­országban, különösen pedig annak déli részé­ben. Így hát olasz utánzatról nem igen lehet s®ó, noha a tavaszi, a nyári és az őszi hónapok­ban kísérletet lehetett volna tenni. Most azon­ban,­ hogy a háborúban benne vagyunk és a meg­változott helyzetre való tekintetből a rendőrség a villamosok első ajtaját nem tartatja bezárva, bizonyos változás történt. A közönség ugyanis, amely a ritkábban közlekedő kocsikat erősen megszállja és a régi állóhelyeket is elfoglalja, rájött arra, hogy a zsúfolt villamosokból olykor­olykor majdnem lehetetlen a hátsó perronon át leszállani, aminek következtében azután a kény­­szerűség arra bírta, hogy a kocsivezetőhöz vivő ajtón lépjen ki és ott távozzék. Ily módon tehát az Itáliában szokásos helyzet kezdett előállani és remélni lehetett, hogy a siető emberek a föl­ös leszállással a kocsikat nem tartóztathatják tovább, mint amennyi időre föltétlen szükség van. Igen ám, de a mi rendezetlen viszonyaink és publikumunk rendszertelensége következté­ben a kívánt eredmény egyáltalában nem követ­kezett be, mert az történt, hogy a kocsik utasai nemcsak az első részen, hanem a hátul levőn is folytatták a fel- és leszállás műveletét miközben szinte öklelték egymást. Ez a helyzet most is tart, jeléül annak, hogy végre is általános szo­kássá válik. Ily körülmények között, amikor az emberek rájöttek arra, hogy a villamosokról elől is, meg hátul is le lehet szállani, a rend­őrségre vár a feladat, hogy a villamosközleke­dés gyorsabbá tételét eszközölje. Csupán arra van szükség, hogy rendeletet adjon ki és pedig olyat, amelynek ellenőrzése is kellő erélylyel megtörténjék. A rendelet azt foglalja magába, hogy a villamoskocsikra felszállani csakis a hátsó perton felöl, leszállani pedig az első ajtón keresztül szabad. És ha a főkapitány i­lyképen jár el, mihamar elérjük, hogy az egyes megálló­helyeken, ahol sok utas várakozik és ahol több ember hagyja el a kocsikat, a villamosok felé­nyi ideig álldogálnak, mint ez idő szerint, ami­kor a ki- és beszállók elöl és hátul kerülnek egymással szembe, hogy dulakodási passziójuk­nak néhány pillanatot és oldalba bökést áldoz­zanak.­­ (A munkásság márciusi ünnepe.) A ma­gyarországi szociáldemokrata­ párt évről-évre megünnepelte március 15-ét, amelyen felvonu­lást rendezett Petőfi­­szobrához s megkoszorúzta a költő szobrát. Az idén a megváltozott viszo­nyok következtében a párt felvonulást nem ren­dez, hanem ahelyett minden munkásszervezet­ben március 14-én, vasárnap délelőtt lesz nagy­szabású értekezlet, amelyen március 15-ének je­lentőségével foglalkoznak. Délután négy órakor pedig a Munkásműked­velő Szövetség rendez márciusi ünnepélyt az Építőmun­kások Otthoná­ban (Dembinszky­ utca és Aréna-út sarok), ame­lyen az ünnepi szónoklatot Bokányi Dezső tartja.­­ (A kötelességtudó váltókezelő.).) Heitz­in­an Márton váltókezelőt a magyar államvasutak igazgatósága dicséretben és pénzbeli jutalomban részesítette azért, mivel a Cortanovci kitérőn egy vonatot az elindulás után megállított é­s ezáltal nagyobb szerencsétlenség bekövetkezését aka­dályozta meg. — (Leszakadt erkély.) A Döbrentey­ utca 2. számú ház első emeletén az erkély alapzata leszakadt és a járdára zuhant de a törmelékek nem sebeztek meg a járókelők közül senkit. — (A közös külügyminiszter német rend­jele.) A berlini Reichsanzeiger hétfői száma közli, hogy a német császár a Fekete Sas-rendet adományozta báró Burián kö­zös külügyminisz­ternek.­­ — (Válság a portugál kormányban.) J Ls­szaboni távirat jelenti, hogy Gailhardo pénz­ügyminiszter lemondott.­­ (A Dardanellák első ágyuja.) A Darda­nellák ostroma alkalmából fölelevenedik annak az óriás ágyúnak az emléke, amelyet II. Moha­med alkalmazott 1452-ben Konstantinápoly meg­vételénél. Az ágyút a magyar Orbán mester öntötte és abban a várban állították föl, ame­lyet Mohamed a Bosporus partján építtetett, hogy az ostromlott városnak segélyt vivő hajó­kat távol tartsa. A roppant hadigép erejét egy velencei hajón próbálták ki, melynek parancs­noka, Ricci kapitány, megállás nélkül akart el­haladni az erőd mellett. Az óriás ágyú lövedéke nyomban elsülyesztette az olasz gályát. Moha­med azonban még ennél is hatalmasabb ágyút akart, mire Orbán készített is akkorát, amely­hez foghatót a háborús krónikák eddig nem ismertek. Ez az ágyú­ óriási köveket lövell ki iszonyú erővel. Mohamed a ..Dardanellák ágyu­szörnyét" — igy nevezték Orbán mester hadi­gépét — Drinápolyba szállíttatta, s a környék lakosságát figyelmeztette, hogy az ágyú kipró­bálásakor viselkedjék nyugodtan. A pillanat el­érkezett. Egy villanás, s az egész várost sűrű füst takarta el; a mennydörgésszerű dörej mesz­sze földön hallható volt. A lövedék két kilomé­ternyi távolságban esett le és néhány méter­nyi mély lyukat ütött a talajba. A szultán túl­áradó örömében fejedelmi ajándékokkal hal­mozta el Orbán mestert. Amikor kiütött a gö­rög háború, az óriás ágyút, roppant küzdelmek árán, Drinápolyból elszállították Konstantiná­polyba, de itt már nem bizonyult olyan alkal­masnak, mint remélték, mert bár hétszáz ember sürgött-forgott körülötte, mégis három óra hosz­szat tartott a megtöltése, így tehát napjában mindössze nyolc lövést lehetett vele tenni. Egy túlerős töltés azonban szétvetette az ágyút s megölte magát a mesterét is.­­ (A peregrinus tragédiája.) Szomorú hír érkezett Debrecenbe túl az Óceánról: a debre­ceni őskollégium egyik hires diákja, a „világjá­ró" Erdey Károly, az amerikai Fairport-ban (Fehérpor-nak hívják a kivándorolt magyarok!) öngyilkossággal vetett véget irányt vetett életének. A régivágású kálomista diáktípusnak, a Jókai el­beszéléséből ismeretes peregrinus-fajtának, talán utolsó mohikánja volt. Már apró diákkorában gyalog járta be az országot egyetlen fillér nél­kül. Júniusban bucsut mondott a kollégiumnak és rendesen csak szeptember derekára került vissza. Theologus korában már szük lett neki Magyarország és bár egyetlen szót se tudott más nyelven, végig kutyagolta Németországot, Hollandiát, Belgiumot, Olaszországot, Svájcot és 1900-ban per­cedes apostolomra ment a párisi világkiállításra. Uti élményeiről érdekes könyvet is írt. Hogy elnyerte a papi oklevelet, átvitorlá­zott Amerikába és ott lelkészkedett. De nyugta­lan vére folyton tízre, hajszolta és soha nem tu­dott sehol sem megmelegedni. A háború kitöré­sére haza akart jönni, de nem jöhetett. Legutóbb a fairporti magyar református egyház lelkésze volt és hívei is megdöbbenéssel látták, h°gy tel­jesen meghasonlott önmagával a különben testi­leg is megtört ember. A szerencsétlen lelkész vé­gül is öngyilkossággal vetett véget a maga válasz­totta, hányatott életnek. Hívei nagy részvéttel temették el az Erie-tó partján, Ohio állam Fair­port városában.­­ (Letartóztatott szélhámos.) A rendőrség letartóztatta Kovács Tibor húszéves magánhi­vatalnokot, aki legutóbb az Alföldi Cukorgyár Részvénytársaság alkalmazottja volt. A cég pa­pirosának felhasználásával többnyire lisztről és rizsről szóló megrendelés­ elismervényeket ké­szített, amelyekre a vételösszeg felét, mint meg­fizetettet rávezette. Azzal az ürügygyel, hogy anyja feloszlatta a háztartást, a megrendelése­ket átengedte szálló és penzió-tulajdonosoknak ha ezek a már befizetett összeget megtéritették neki. Többen belementek az alkuba és igy sike­rült több száz koronát szereznie. Az ügyészség fogházába vitték.­­ (Érdekes kitiltás.) Simunovics Milán mitrovai illetőségű, hatvanegyéves, nős, volt ki­rályi ügyészt, aki jelenleg ügynökösködéssel foglalkozott, a rendőrség öt évre a főváros terü­letéről kitiltotta.­­ (Egy magyar asszony honleányi fáj­dalma.) Az oroszországi harctérről, egyik ka­tonai parancsnokságunk vezető irja nekünk a következő sorokat: Egy igen derék és vitéz katonám már korábban hősi halált halt itt az orosz-lengyelországi harctéren. A felesége, aki hosszú ideig nem kapott levelet a férjétől, tőlem kért értesítést ura sorsa felöl. Kívánságának természetesen fájó szívvel azonnal megfelel­tünk. • Értesítésünkre az ide mellékelt levelet kaptuk válaszul, amelynek tartalma mindnyá­junkat mélyen megrendített, de egyúttal erőt is ad, hogy harcainkban továbbra is bátran kitart­sunk. A levél írója egyszerű magyar paraszt­asszony, akinek kiváló hazafias érzéséről tesz tanúságot ez az írás és ezért nagyon kérném szíveskedjék annak a Pesti Hírlapban helyet adni. A levél a maga betűszerinti szövegében igy szól: — Igen Tisztelt Parancsnokság. Hazám intézet sorai vétele után fogadja hálás köszönetemet, mivel­­ férjem halála felől értesített. Sulos veszteségemben azért' még­is önfeláldozó szivet nyugszom meg. Istenért! Hazáért és Királyomért! mindent el­viselek, kincsei nem szolgálhatok, egyet­len kincsem a harcz téren van örökre el­temetve. Igen Nagy Hazai fájdalmat érzek egy szegény magyar nő, kinek senkije csak egy árva kis fiacskája. Szívbeli üdvözletét küldi ifj. Surján Andrásné. Született Sze­keres Teréz Szilágyi, BB megye, 1915. II. 21. — (Varsói menekültek Brassóban.) Meg­írtuk, hogy az oroszlengyelországi német és osz­trák-magyar alattvalók első csoportja, vagy öt­száz ember megérkezett Brassóba. Ungheninél hagyták el az orosz határt és Románián keresz­tül jutottak magyar földre. Sok érdekes részletet beszéltek el az oroszlengyelországi viszonyokról a háborúval kapcsolatosan. Csaknem kivétel nél­kül kijelentik, hogy az orosz hatóságok a háború kitörésének első percétől kezdve mindvégig jól bántak velük. Ez idő szerint több mint ötezer né­met és osztrák alattvaló utazik Varsóból a román határ felé. Nők, gyermekek és negyvenöt évesnél idősebb férfiak. A hadköteles sorban levő férfia­kat Szibériába szállították, de ezeknek sem esett bántódásuk. A menekültek egy része lodzi lakos, akiket, amikor a németek e várost bevették, Var­sóba kisértek. — Lodzban, — beszéli egy ottani nagy gyár üzletvezetője, — csak a súlyos betegek maradhat­tak. A többieket Varsóba vitték. Itt csupán há­rom napig voltunk. Tovább vittek bennünket Szamarába, a Volga mentére. Itt teljesen szaba­don élhettünk. Akinek v©H pénze, az lakást bérel­hetett, saját költségén élhetett. Az internáltak szegényebb részének ellátásáról a német kormány az amerikai konzulátus útján gondoskodott. A legkellemetlenebb volt ránk nézve Varsóban az, hogy németül nem beszélhettünk. Ezt szigorúan megtiltották. Azonkívül természetesen minden vagyonunkat még a háború kezdetén elkobozták. November elején engedélyt kaptunk, hogy vissza­térhessünk Varsóba,, ahol február 23-áig marad­­tunk. Egyértelműleg kijelentik, hogy Varsó kör­nyékére kirándulók egészen jól hallhatták már az ágyúdörgést. Varsóban nem hiszik, hogy a város sokáig ellen tudjon állani az ostromnak. Élelmi­szer ugyan bőven van, azonban fűtőanyagban, fában és szénben igen nagy a hiány. A társadal­mi élet ez ideig egészen normális­ mederben folyt. Varsó lakossága teljesen tájékozott az oroszok kritikus harctéri helyzete felől. Az orosz lapoké­nak senki se hisz. Varsóból való elindulásukkor a németek alig harminc kilométernyire állottak a város határától. A varsói helyőrség katonái egészen nyíltan hangoztatják, hogy ha ostromra kerül a dolog, tömegesen fogják megadni magu­kat, mert nem akarják a lodzi borzalmakat még egyszer átélni. Különösen rettegnek a németek nehéz ágyúitól, amelyek Lodznál rettenetes pusz­títást vittek véghez soraikban. A Lodzban élő németek közül, amikor en­nek a városnak az eleste már bizonyos volt, töb­ben előkészületeket tettek a német csapatok foga­dására. A hatóságok rájöttek a dologra, és mind­azokat, akik a megbeszélésben részt vettek, Szi­bériába száműzték.­­ (Gyárégés Debrecenben.) Vasárnap este Debrecenben kigyuladt a Kupfer Jenő-féle kenyérgyár. A tűzoltóságnak csak nagy erőfe­szítések árán sikerült a veszedelmet lokalizál­ni. Azt hiszik, hogy gyújtogatás történt. Nemrég a Hungária-gőzmalom égett le.

Next