Pesti Hírlap, 1915. június (37. évfolyam, 151-180. szám)
1915-06-01 / 151. szám
1915 juníus 1., kedd. PESTI HÍRLAP ségének köszönhető, hogy az ellenség teljes vereségével végződött; a franciák veszteségei rendkívül súlyosak. Valószínű, hogy a franciák továbbra is támadni fognak. A németek ellenálló ereje azonban eddig is a legsúlyosabb próbára volt téve, mint az események bizonyítják, eredményesen föl tudták tartóztatni azellenséges túlerőt, amelyet már eddig is alaposan megőröltek. Minden alap megvan arra, hogy bizakodva várjuk a további eseményeket. Május 11-ike óta, három hét szüntelen és makacs harcaiban a franciák semmit sem tudtak elérni; a német vitézség, fegyelem, a német tüzérség, a német drót keresztülhúzta minden számításukat, tönkrefoszlatta legszebb reményeiket Többször kifejtettük, hogy minden offenzívának az első időkben természettől fogva van bizonyos feszítő ereje, de minden attól függ, hogy az első idők elmúlta után is tovább tudja-e taszítani az ellenséget. Három hét alatt a franciák ezt nem tudták elérni a legelkeseredettebb harcok után, a legsúlyosabb áldozatok árán sem. Indokoltan lehet tehát arra következtetni, hogy a Lille— Arras között megindított francia offenzíva szabályszerűen csődöt mondott. Érdemes még följegyezni azt a szembeszökő tünetet, hogy e nagy offenzíva során az angolok, akik az északi szárnyon (Lille és Labassée között) helyezkedtek el, csaknem teljesen tétlenek voltak: az offenzíva végrehajtását a franciákra bízták. Az angol elv: a szövetségeseket a tűzbe küldeni és a dolog kényelmesebb részét vállalni, most is érvényesült. * A Maas és Mosel között hosszú idő óta szüneteltek a nagyobb harcok. A franciák itt, előző offenzívájuk során, súlyos vereséget szenvedtek, a harapófogót nem tudták becsukni, a német ék elevenebben vág bele a francia front húsába, mint valaha. A francia offenzíva, mint ismeretes, azzal végződött, hogy a németek nyertek teret a Combres-magaslat felé. Néhány nap óta a harapófogó gondolata ismét nyugtalanítja a francia hadvezetőséget. Új offenzíva kezdődött ezen a frontrészen. Már május 28-ikán közli a német hivatalos jelentés, hogy az ellenség a Prérre-erdőben hosszabb tüzérségi előkészítés után rohamra indult; az elkeseredett éjszakai harcok a franciáit súlyos vereségével végződtek. Május 29-én újra nagy támadásra készülődtek, de a német tüzérség lekötve tartotta az ellenséges gyalogságot, amely nem fejlődhetett föl. A mai hivatalos jelentés egészen röviden csak annyit közöl, hogy a franciák a Prétre-erdőben is megkísérelték a német arcvonal áttörését. Kísérletük meghiúsult. A francia hadvezetőség célja ismeretes: ki akar jutni a Woevresíkságra, hogy nyílt csatát provokáljon és Mete ostromának régi ábrándját megvalósítsa. A mai német hivatalos jelentés egyik érdekes adata, hogy a dammerkirchi alagutat a tüzérség néhány lövéssel ismét szétrombolta, miután a franciák a viaduktot hónapokig tartó munka árán néhány nap előtt ismét használhatóvá tették. A dammerkirchi alagút az elzászi offenzíva célját szolgálta volna. Felrobbantása szimbóluma a francia offenzívák állandó kicsirázásának és elfojtásának. A föld. Irta: PAKOTS JÓZSEF. Az állomásra hosszú, végeláthatatlan katonavonat futott be. Huszárokat hozott Galíciából, a harctér kellős közepéből és vitte őket másmerre, a fölgyújtott világ másik sarkába. A teherszállító kocsik ajtói szét voltak tolva s a huszárok nagyrészt ingujjra vetkőzve, ott hevertek a szalmán, vagy pipát szorítva agyarukba, az ajtóban ültek és kilógatták a lábukat. A kocsik belsejében látni lehetett a lovakat is, amint két oldalt a rúd-mellvédek mögött hármasával egymás nyakára hajtott fővel aludtak vagy szénáztak. Vidám volt a hangulat a vonaton. Innen-onnan hangos nótázás csendült fel, amelybe belesivított egy szájmuzsika vékony, citerázó hangja. — Hej hó, hun vagyunk? — kérdezték a legények érdeklődve, amikor a vonat egykét zökkenő után az állomáson megállt. — Karcagon! — felelte valaki a perronról. — Meddig állunk ! A vonat hosszában egy vasúti hivatalnok sietett végig. Álmos, gyűrött képű fiatalember. Látszott rajta, hogy állandóan terhes szolgálatban van, az arca már ólomszürke volt a folytonos éjszakázástól. Ő felelt a kérdésre készségesen: — Egy félóráig mindenesetre. Ha nem tovább. — Akkor szüret! — tört ki az öröm a legényekből. — Hé, fiúk, vizet a lovaknak! Rögtön pléhvedrek, sajtárok kerültek elő a kocsikból, a huszárok ingujjban ugráltak le a vonatról és futottak az állomás kútjához, hogy friss vízzel itassák meg a lovakat. Mert a huszárnak első a lova. Ő maga csak azután következik. Az állomás perronján kevés ember álldogált. Kora hajnal is volt, alig hogy világosodott az ég alja. Az éjszakai árnyékok most futottak setrengve a messzi alföldi horizonton az erdők és városok felé, ahol tovább húzhatják meg maguikat. Itt, a végtelen térségen, a sima, zöld földabroszon, a gyönyörű Kúnságon hamarabb ébred az élet s korábban nyitja ki szemét a nap. Most is, bár ha hajnali három óra lehetett csak, már ezüst fátyolok terültek a zöldhátú földekre s a tanyai utak ezüstporosak voltak a szekerektől, amelyek a messzibb fekvésű szántóföldek felé igyekeztek; saroglyáikban apró gyerekek ülöngéltek, szemükben még az alig kidörzsölt álom aluszékonyságával, mig elől, a kocsisüléseit asszonykéz hajtotta, biztatta a lovakat. A férfia, hej, de messze van innen. Kemény, földtúró, barna ökle nem gyeplőt fog, hanem manlichert. A vasúti kocsikból kiugráló huszárlegények a vizes sajtárral a kezükben megmegálltak egy pillanatra a kút mellett és a sinek hálózatán túl elnéztek a végtelen pusztán. Vajon mire gondoltak ! A tekintetük valami nagy-nagy sóvárgást árult el , dóvaj, katonás kedvük mintha megnehezedett volna. A katonaruha egy rövid szempillantásnyira lemállott róluk és parasztok lettek ismét, nehéz gondolatú, meggondolt magyar parasztok. Az állomás perronjáról egy vékony asszonyhang sivított fel: — Hé, vitéz urak, nem ismerik kendtek Zsámbok Isvánt? Feketére úszott, csontos, negyven év körüli parasztasszony vetette föl a kérdést. Az egyik huszár évődve szólt hozzá: — Talán bizony a szeretője, lelkem? — A szerető párom! — felelte a kunsági asszony komolyan. — Már a második nap várom idekint, hogy gyón valamelyik vonattal. Megírta, hogy erre viszik az ezredivet. De csak nem érkezik az ő vonatja. — Aztán melyik ezred! — A tizenkettedik. — Hiszen épen a mienk. — Jaj, jaj, vitéz úr, hogy az Isten áldja meg, ha útba igazítana! — Bajos dolog. Merthogy nemcsak egy cuggal jövünk. Ebben a pillanatban egy fekete képű, hegyesre kikent bajszú, kis termetű, öreges huszár lépett arra felé, keményen koppanó, fürge járással. A csizmája szárába nádpálca szúrva s a szájában kurtaszárú pipa füstölgött. — Ehun né, a feleségem mással ajnároz — dörmögte izgatott jókedvvel. — Én édes emberem! — sikoltott fel az asszony és a két karjával átnyalábolta a kis öreg huszárt. A férj erre akkurátosan kivette a pipát a szájából, két felé simította a bajuszát és megcsókolta az asszonyt. — Egészségedre, komám, a reggeli kommenciót! — kiáltott feléje a kútnál álló egyik huszár. — Régóta várok rá! — felelte az viszsza tréfásan. — Kilenc hónapja! A többi huszár pürgött-forgott errearra, vitte-hordta a vizet, oda-oda vetett egy-egy dévaj szót az állomáson álldogáló népséghez, az öreg huszár és a felesége azonban most már nem látott, nem hallott az orosz harctér, A vezérkar jelentés®. (Hivatalos jelentés, kiadatott 1915 május 31-én délben, érkezett délután 3 óra 30 perckor.) A San mentén és e folyótól keletre tegnap nem voltak komolyabb harcok. Przemyil északi és délnyugati arcvonalán, valamint a Dnyeszter felső folyásánál harcolunk. Szryji dékén a szövetséges csapatok heves harcban több helységet rohammal bevettek és elfoglaltak egy orosz üteget. Egyébként az északkeleti hadszíntéren a helyzet változatlan. Höfer altábornagy, a vezérkar főnökének helyettese. Német hivatalos Jelentés: Berlin, máj. 31. A nagy főhadiszállás közli május 31-én. A keleti hadszíntéren nincs jelentős esemény. A délkeleti hadszíntéren a Przemysl körüli harcokban a német csapatok tegnap közelebb jutottak az északi és északkeleti arcvonalhoz. A legfőbb hadvezetőség. Az oroszok menekülése. Berlin, máj. 30. —A Pesti Hírlap tudósítójától. — Moract őrnagy a Berliner Tageblattban a következőket írja: A támadás tevékenyen megy előre. Az ellenség lélekzete kezd elállani. Az oroszok egyik állásból a másikig tzetve automobilos gyalogság által és előre törtető tüzérségtől párhuzamosan kergetve, összelövetve keletre és északkeletibe menekülnek vissza. A német-magyar és osztrák előretörés lehetővé tette, hogy az ellenség üldözésénél alkalmazzuk az összes taktikai és stratégiai eszközöket, hogy a győzelmet kiaknázhassuk, ami által biztosítottuk magunknak támadásunk ellenállhatatlanságát. Azonban a győzelem mellett és a nagyszerű üldözés közepette sem szabad elfeledkeznünk a győzelem további előkészítéséről. Clausewitz azt írja erre vonatkozólag, hogy az ilyen üldözés a stratégiának csöndes érdeme. Ezen kívül hangsúlyozza, hogy a győzelem után bekövekezendő üldözés a diadal betetőzését jelenti. Átgondolt munka és az erre fordított fáradság akadályozta meg, hogy Gorlice és Tarnov után a győzök kritikus helyzetbe kerüljenek. Az üldözésnek szakadatlanul újabb és újabb akadályok állottak útjában, amelyek krízishez vezethettek volna. Minden akadályt legyőztünk, amiben nem csekély részük volt divízióinknak, amelyek győzni, győzni mindig csak győzni akarnak. Hogy a csapatoknak