Pesti Hírlap, 1915. július (37. évfolyam, 181-211. szám)
1915-07-01 / 181. szám
csönd; most végre Kovnótól Besszarábiáig nincs olyan orosz határkormányzóság, amely ellen már ne folytatnánk offenzívát, vagy amelyben az oroszoknak nem kellene attól tartaniuk, hogy rövidesen sor kerül az offenzívánkra. Új, diadalmas háborúunk májusban kezdődött, júniusban folytatódott s ki tudja, hogy Oroszországgal szemben júliusban nem fog-e be is végződni. Más régi emlékek is ébredeznek a mai Hofer-jelentés nyomán. A szerb harctéren történt határincidensekről számol be ez a jelentés. A szerbek Sabác mellett támadtak s erre a mi repülőrajaink válaszul igen jó eredménynyel bombázták a belgrádi hajógyárat és az Obrenovácscól délnyugatra levő orasaci csapattábort. Ez az esemény egyben válasz azokra az ententesajtóbeli regényes és képtelen leleplezésekre is, amelyek a monarchia és Szerbia közt holmi hallgatólagos egyezséget akarnak sejttetni. Igaz ugyan, hogy maga a hivatalos jelentés stílusa is arra enged következtetni, hogy mi csak akkor folytatunk valamit, ha a szerbek kezdik, de ez csak azt bizonyítja, hogy Szerbia elleni offenzívánk ideje még nem érkezett el, sokkal fontosabb dolgaink vannak most ennél. Igen, valahányszor a szerbek meggyőződést akarnak maguknak szerezni afelől, hogy elintézetlen ellenségünknek tekintjük-e még, a csattanós életjel el nem marad. De egyelőre csak ennyi Egyelőre mi csak válaszolgatunk, ha Szerbia kérdez. El fog jönni az idő, mikor kérdezés nélkül is életjelt fogunk adni magunkról. Addig Szerbiát Oroszországon keresztül verjük. És mikor visszafoglaltuk Lemberget, lehetetlen, hogy ne gondolt volna önmagára s elkerülhetetlen sorsára Belgrád is. * Többnapos szünet után az olaszok ismét offenzívát kezdtek az Isonzo-szakaszon. Támadásaik Plava és a Monfalcone— Sagrado-vonal ellen irányultak. Offenzívájukat kisebb előretörésekkel készítették elő, m majd általános támadásba mentek át, erőfeszítésük azonban ezúttal is vérbe fuladt, mindenütt visszavertük őket. Az olasz offenzíva a legkezdetlegesebb eredményeket sem tudja fölmutatni, annak ellenére, hogy négy-ötszörös túlerőben vannak. Tirolban is, az Isonzo mentén is, olyan erősek védelmi állásaink, hogy aránytalanul csekély veszteségeink mellett verhetik vissza harcedzett, találékony katonáink az ellenség rohamait, amelyek mindeddig nem eredményeztek egyebet, mint azt, hogy az olaszok aránytalanul nagy veszteségeket szenvedtek. A túlerő mit sem ér, egyrészt azért, mert a terep nem alkalmas a nagyobb tömegek fölfejlődésére, másrészt azért, mert minden alkalommal fölmorzsolja védelmi állásaink erőssége, tüzérségünk fölénye, katonáink harcedzettsége. Olaszország rosszul választotta meg a beavatkozás idejét, elkésett. És tévedett a katonai lehetőségek mérlegelésénél is. Nem volt előkészülve arra, hogy védelmi műveink olyan hatalmasak, mint amilyenek a valóságban. Nyilván a mozgósítási tervek körül is elszámította magát; a keresztülvitelt gyorsan vélte megvalósíthatónak, holott a valóságban csigalassúsággal haladt előre az olasz mozgósítás. Tévedett az olasz hadvezetőség abban is, hogy segítőcsapatokat küldhet majd a francia harctérre és a Dardanellákhoz; rá kellett eszmélnie, hogy ezekre a csapatokra a saját harcterén van szükség. Diplomáciailag is elszámította magát Olaszország: nyilvánvalóan az volt a föltevése, hogy beavatkozásának a hatása alatt a Balkán-államok is megmozdulnak és ezzel siettetik a háború befejezését. Szerbia és Montenegró Albániában operálnak, Olaszország Nisben és Cetinjében tiltakozni kénytelen Albániának szerb és montenegrói megszálláa ellen. Hírek szóltak arról, hogy Görögország Berat ellen készül vonulni, ami Valenta veszélyezteti. És Olaszországnak nincsenek nélkülözhető csapatai, amelyeket az albániai harctérre vethetne . . . Salandra a Balkán-bonyodalmak miatt a főhadiszállásra siet. Líbiában újra a tengerpartra űzték az olasz csapatokat. — Olaszországnak igazán minden oka megvan hozzá, hogy föleszméljen. Az elkeseredés első nyomai máris mutatkoznak: egyelőre a pápa ellen demonstrál a tömeg, s azt ordítja, hogy a pápa a lutheránus német császár eszköze és a pápát Berlinből megvesztegették. A sajtó pedig azt írja róla, hogy XV. Benedek áruló módjára beszél. Nekünk nem meglepetés, hogy mindez így következett be. Olaszország katonailag és diplomáciailag egyaránt elszámította magát. Ilyen nagy késéseket nem lehet behozni, nem csoda hát, hogy az entente egész menetrendje fölborult. * Bobulin, a fekete cár. Irta: MÉRAY-HORVÁTH KÁROLY. II. Bobulint Ditwanger professzor ajánlotta a cári udvarnak. Először a carinanál kellett jelentkeznie. A cárné maga is súlyosan idegbeteg asszony volt. Azonban azon a sajátságos változáson ment keresztül, hogy amennyire súlyosodott a cár állapota, annyival könynyebbé lett az övé. Ditwangernek ama bizonyos „Zeitschrift für Psychiatrie"-ben tanulmánya szerint a kettő egyenes összefüggésben volt. A francia spiritiszta charlatánnak majdnem erőszakos eltávolítása egész kabinetforradalommal járt. Szoboszjev miniszterelnök feltette a kérdést, hogy, vagy az egész kormány lemond, vagy a spiritisztát kell elküldeni." Ezután a cárné is, a cár is, Bobulint eleinte látni se akarták. Egy délután a cárné épen annak a kellemetlenségnek adott kifejezést, hogy új alak jön a környezetükbe. A cárné igeng ritkán ment a cár szobájába, inkább a cár ment át a gyermekekhez, azonban, amióta Bobulin volt szóban, most többször egyszerre csak ott állt a cár mellett. A cár az úgynevezett dolgozó kabinet nagy ablaka előtt állott. Már egy fél óra óta alított és kinézett a parkba. Nem is a kertbe, hanem a levegőbe. A carina a cárnak különös viselkedését már nem is vette figyelembe. Leült a szólva közepén levő kerekasztalhoz egy bőrszékbe. Aztán halkan kezdte. — Nem fogom kiállani. — Később megint: — Nem fogom kiállani. — Egy idő múlva megint újra: — Nem fogom kiállani! — A cár nem mozdult. A carinának az ajkai időközökben újra mozogtak, mintha magában még mindig ugyanazt ismételné. A cár visszafordult, mintha szólni akarna valamit. Mégis újra csak az ablak felé tekintett. A cárné azonban most látta a cár kínos arckifejezését. Megfogta a posztóterítő rojtját, rángatta, aztán húzta. Ő is megijedt s az álla reszketni kezdett. Sirni akart volna. Azért is jött, hogy sirni fog. A szeme arra rebbent, amerre a cár háttal állt, így is látta még azt az iménti kínos kifejezést. A cárné állának a reszketése azonban megszűnt, sőt egyszerre egy kis mosoly kezdett a szájszegletén játszadozni. Hátravetette fejét és szája a mosolytól szét is nyilt. Nem, ő nem fog mégse sírni ! — mondta magának egy kis diadalérzettel. — „A cár jobban szenved!" — és igy egy rövid, halk felnevetés röppent ki ajkáról. A cár egy pillanatra oda nézett. __— Először én akarom látni, — szólt a cárné hirtelen, szinte bátran. — Majd én megmondom, milyen? — Odament a cárhoz, a cár halkan, monoton vontatva felelt. — Az ujját kell megnézni, hogy nem sárga-e! — és jelentősen intett a szemeivel. — Ha sárga, az ekrazit. A cárné intett a fejével hogy igen, igen, aztán kissé megölelte és megsimogatta kezeit. Majd egészen a cár előtt, könynyedén vállat vont. — Eh, az egész csak annyi, hogy egy kellemetlen emberrel több lesz — s megint mosolyogva nézte a cárt. Aztán a cár karjába fűzte a karját és átmentek a gyerekekhez. Útközben mindig a nyelvin volt ez a szó, hogy „kellemetlen" s hogy ezt ismételje. De amint a cárra nézett, mosolyognia kellett. „Oh, a cár jobban szenved!" Egy könnyed, vidám mozdulattal nyakán elsimította a blúzt. Megállt, hallgatódzott, de csak azért, hogy gyönyörködjék a cárnak e miatt Katonai szempontból az oroszországi harctér eseményeivel teljesen egyenértékűek azok a sikerek, amelyeket a német csapatok a nyugati harctéren érnek el, annak ellenére is, hogy a két harctér eseményeinek külsőségei jelentékenyen eltérnek egymástól. Odaát keleten páratlan lendülettel, szinte megállás nélkül hullanak a csapások az orosz haderőn, de hogy ez megtörténhessék, annak a bázisát, szilárd talapzatát azok a páratlan haditettek adják meg, amelyeket a német haderők a nyugati fronton produkálnak. Emlékezetes, hogy a gorlicei áttörés után franciák és angolok nagy erőkkel, nagy offenzívát kezdtek május 6ikán a Lille-Arras fronton. A kitűzött cél az volt, hogy könnyítsenek az oroszok helyzetén, hogy a németeket arra kényszerítsék, hogy, csapatokat vonjanak el az orosz harctérről. Joffre a német front áttörésére törekedett De hosszú hetek kíméletlen harcaiban a vitéz franciák minden erőfeszítése kudarcot támadt ijedelmén. Aztán magában nevetett ezen, mint egy gyerek. Bobulin megkapta az értesítést, hogy először a cárné fogja fogadni. Az új, kényes helyzetével járó feszültség néha elfogta. Tisztában volt ugyan vele, hogy a cárné hisztériája egy paranoia precox formájú, de a bekövetkezendő, ránézve első fontos pillanat felől sehogy sem tudott tájékozódni. Ennek nyomása alatt várt Carszkoje Szeloban a cárné által lakott szárny előtermében. Az udvari tiszten, a lakájon látta, mintha úgy tudnák, hogy őt innen hamarosan ki fogják tenni. Amint a szárnyajtót kinyitották előtte és belépett, a cárné egy ideig nem nézett oda. Bobulin csupa éberség volt. A cárné merev odasenézéséről röviden megállapította: „a nagyzási mánia tünete." A cárné még váratta. Végre ültében lassan odafordult. Bobulin egy erős ijedelem kifejezését látta. Egy pillanatig figyelt: „az ijedelem nem vált-e ki belőle valami cselekvést? Nem. Tehát az ijedelem nem a mánia körébe tartozik. Az ijedelem a nőé. A szexuális lényé." A cárné kinos nézése csüpött Bobulinon. Bobulin agyán átvillant: „Kinos neki, hogy lát. Az, hogy férfit? Nem. Az, hogy ilyen férfit. Milyet? Mi a legélesebben ható szexuális ellentét egy beteg nőre? Az egészséges férfi." Bobulin olyan mozdulatot tett, mintha meginogna. A cárné észrevette. Bobulin arcán egy igen szenvedő vonás suhant el. A cárné lassan intett, hogy lépjen közefebb. Mielőtt azonban kezét kissé emelte volna, Bobulin látta, hogy tenyerét az asztalon, kissé erőszakosan odaszorítja. „A kezdet aktív, cselekvő, az a mániából ered ... —• állapította meg. — „ Az, hogy közelebb enged, passzív: tehát, a szexuális nő intett." Bobulin, mint valami nehezen szen- PESTI HÍRLAP 1915 Julius I., Csütörtök".