Pesti Hírlap, 1917. február (39. évfolyam, 32-59. szám)

1917-02-09 / 40. szám

1917. február 9., péntek. PESTI HÍRLAP iiHii]iiiimn*a*­H n­ljimlii ÜSZÜNÖM ORVOS , hogy szives volt tudományosan, de szabatosan és érthetően megmagya­rázni feleségemnek a C z a k­­­ivéle Á.V.- ORUOftJJM csodás tulajdonságait, amely 2 koronáért mindenütt kapható. Regény-csarnok, vert folyom. — Regény. — Irta: STEGEMANN HERMANN. 20 Éles kiáltás vette ki szájából a szót, messzi­ről jött, túlnan a másik partról és segítséget ke­resve tévelygett ide. — Ott bajban van valaki — szólt a halász­mester és szemei elé emelte kezét. Hanns még mindig eszméivel harcolt, midőn gyors egymásutánban kétszer is megismétlődött a kiáltás. Először egy női hant­ kiáltott, majd mé­lyebb hang követte. A Herrmann hangja volt! És most meglátták az otromba fekete csó­nakot, ahogy az erdő­fedezékből a csillogó fo­lyamba röpült ki. Herrmann két kézzel fogta az egyik evezőt ha a csónakot az örvénylő vízből a csendes áram­latba igyekezett irányítani. A leány ott kuporgott a csónak orrán, most is görcsösen kezeiben tartotta a láncot, me­lyet pajkos játékban oldott el, mintha ezzel fel­tartóztathatná az otromba alkotmányt, amely most már keresztben állt a vizén és nem engedett többé az evezőnek sem. — Az ördögmalmánál felbukik a csónak, ha a gyerek fel nem tudja tartóztatni! Az öreg halász hangja reszketett, elengedte az emelőrudat és szorosabbra húzta derekán a nadrágszijjat Szabadjára eresztve röpült a csónak, a fiú gyenge karja nem tudta lenyomni a viz alá a ne­héz evezőt. Kétszer is elragadta az ár és a fiút a csónak fenekére lódította le. Lo még mindig ott kuporodott térdenállva, kezeit a csónak oldalára feszitve és nem tudott megmozdulni — Feküdj le — lihegte feléje Herrmann, — ám ő mintha megbénult volna. Ha a hosszú alkotmány, a fiú kétségbeesett erőlködése folytán hátra szorítva, elől hirtelen kiemelkedik, a leány menthetlenül a vízbe zuhan. Vészesen csikorgott a csónak feneke, amint a sziklák közelébe ért, hogy újra vissszatámolyog­jon a vízbe. — Itt kell eljönniük — mondta a halász­mester és már le is vetette a kabátot. Széles ívben, mint aranyszínban szipor­kázó sáv nyomult lábaik alatt a Rajna, majd a belső vonalban rövid ideig feket­ezöld hullámokat vetett, hogy aztán tajtékzó forgatagban vesse át tangát a zsilipen, amely a középre szorította teste vizeit. Azon túl széles és csendes volt a folyam. . — A gyerek megbirkózik vele — szólt Hanna. Csakugyan sikerült Herm­annak az örvény­ben viznek lefelé irányitani a csónak orrát és az most már a part felé tartott, ott ahol sötét­zölden hullámzott a viz. Ekkor letört a fiú. — Feküdj le Lo, — kiabált vadul, de már elkésett vele. Midőn az ár kitépte kezéből az evezőt és a csónak fenekébe lódította őt, nehéz zuhanással a vizre zuhant a csónak orra is;­a lánc lecsördült és vele együtt, mint a száráról letépett virág, Lo is halk sikoltással a folyóba esett. Most Hanns Ingold nekifutott a partnak és egy hatalmas ugrással, egyenesen a csónak irányában a Rajnába ugrott. Kabátját, mellényét és cipőit már levetette, amikor arrafelé látta jönni a csónakot Közvet­len atyja mellett ugrott bele a vízbe. — Most küzdöm ki jogomat a Lauffen bir­tokáért — ez villant át ujjongva a mérnök agyán, midőn az ár tartórító hullámai összecsap­­tak feje felett. Ott bukkant fel szorosan a Csónak mellett és félkézzel azt a lenge fehér csomagot ragadta meg, melyet az ár a csónak és a part közt ide-oda vetett. Egy halthalvány arc hajölt ki az­ ot­romba alkotmányból és Hermáim kitépte a lán­cot Lo merev ujjai közül. Két tempóval felszínre jutott Hanns, jobb­ról a csónakot látta tovarohanni, balról az alá­mosott partot látta Ekkor csikorogva Hint elő a vízből a nehéz halászháló és Hanns félig öntudatlanul belé fektette az elalélt gyermeket Azután tovaragadta őt az ár. Mélyen hajolt le a vízre a háló, ily dicső zsákmányt még soha sem ejtett a rheinaui vén halász. Egyetlen pillantást vetett csak a fiára Ott látta őt a csónak mögött úszni éa Herrmannt is, aki végre a kampós evezővel partot érintett, aztán óvatosan kiemelte a drága, élettelen ter­het a háló hurkaiból. Egy vizes fehér ruhát emelt ki, amelyből holthalvány, merev vallású leányarc került elő. E finom, törékeny alakhoz hasonlót­­ még­ nem látott soha. Háttal a fűbe fektette le, letérdelt melléje és vállai alá helyezte izmos karját. Le és fel, le a fel­­lóbálta vagy tízszer is egymásután a leányka derekát. Aztán a ruhaderék kapcsát kereste, kikapcsolta a ruhát és a kis baba­ alak mögé letérdelve vézna karocskáit ragadta meg és ritmikusan le s fel­lóbálta azokat is. — Hanns ép idején ért oda — nem fojtott meg téged ez a gonosz zöldszínü szörny, — mor­molta az öreg halász és hosszan siklott végig pillantása a Rajna csillogó vizén. Most jöttek oda a fiuk. Reájuk se nézett, — Siess fel St.-Josephra Herrmann és hozz segítséget — azórt a kisebbik fiúra röviden — és Hannsra sincs szükség itten. -- Él-e? — kérdezte Herrmann ,a véresre csikít. Ijjaival megérintette a leány nyakát. — Menj és segíts rajta — felelt az apa. Engedelmesen rohant el a fiú.­ Halk sóhaj lebbent el a leányka kékes aj­kairól. Hanns csendesen felvette a földről ka­bátját, cipőit és a tisztásra állt ki, hogy meg­száradjon. Az erdőszélen feketén rohant tova a vonat és fehér füstuszályt hagyott maga mögött Krisztián Ingold kérges kezei lefejtették Lo vállairól a ruhát és gyengéd dörzsöléssel vé­resre dörzsölték a nedves, fehér bőrt, ott, ahol a nap aranykort rajzolt bele a fába, gondosan a földre fektette az öreg halászmester a leányt és szépen betakarta öt lódenkabátjával, most már a pici lábacskákat dörzsölgette. A leány felocsúdott, révetegen nézett kö­rül, majd újra hátrahanyatlott. Most végre Herrmanja jött futva és egy gyapjútakarót cipelve, utána az ápolónő és En­gelhardt. — Vetkőztessék le, csavarják bele a taka­róba, aztán vigyék a födél alá! A halászmester parancsolt­­a­ik némán engedelmeskedtek. Az örökös harc a Rajnával már hozzá­szoktatta őke­t a gyors cselekvéshez. — Az esztelen leány! Hátha ott maradt volna a Rajnában! Görcsösen rázta Engelhardt az öreg ha­lászmester kezét. — Küldjön le inkább egy inget, meg egy nadrágot, hogy Hanns levethesse a vizes ruhát, — válaszolt az öreg Ingold szárazon és a hal­mérleg körül foglalatoskodott. Midőn újra felpillantott, már csak Herr­mann volt mellette. Mozdulatlanul, görcsösen vonagló ajkak­kal állt ott és mereven a folyóra bámult le, amely közönyösen, értéktelenül hömpölygött nyugat felé. — Most már te rád kerül a sor, gyerek. Mondd el, hogy történt! — A hibás én vagyok, atyám, ő csak bele akart ülni a csónakba. — Te pedig bele se igazítottad az evezőket a kampóba és már eloldottad a láncot, noha jól láttad, hogy ma csak úgy bomlik a víz. — Nem én oldtam el a láncot — de azért Lo nem hibás. Én a földrajzkönyvemből olvas­tam fel neki és egyszerre belefutottunk az ör­vénybe, azt se tudom hogyan! — És hátha elalszik a leány, mint a gyer­tya — felelt az apa — Soha életemben se lát­tam még ilyen gyermeket Olyan finom, hogy tán még a nap és a hold is keresztül süt rajta. Herrmann arcának egyetlen izma sem rándult meg, összeszorította ajkait és hallgatott,­­titokban azonban igy fohászkodott: Úristen az égben, én nem tudom, hogy Te hol tartózkodol és azt se tudom, hogy milyen vagy, azt ee, hogy használ-e ha Te hozzád imádkozom — de én azt akarom, hogy Lo meg ne haljon, ő nem hibás, ő nem tudta, hogy a Rajna mlyen gonosz. Végy el inkább engem, ha már bűnhödnünk kell. Kérve kérlek, jó Istenem, végy el engem inkább! ő olyan finom és olyan gyengéd, inkább én menjek, csak ne­m! És szemmel a napnak, mereven az égre né­zett fel. Kreznán Ingold meglátta fia átszellemült arcának bensőséges kifejezését és alig ismert rá vézna, szeplős gyerekéra Halkan vetette bele a hálót a Rajnába. De akárhányszor kihúzta, üresen húzta ki. Ekkor jelnek vette a kudarcot és így szólt: — A Rajna azt a gyermeket ajándékozta nekünk. Jöjj, fiam, menjünk haza! — És Hanns, atyám! — intette őt a fia. Az Öreg ember görnyedt háta kiegyenesedett. Sötéten húzta össze szemöldökeit — Hanns Insrald nem vezekelte le bűnét azzal az ugrással. Nem volna férfi, ha engem en­gedett volna a vizbe ugrani. Minden úgy marad, ahogy volt És rá se nézve idősebb fiára, a csónak felé ment amelyet lejebb kötöttek ki a parton. Kézbe vette az evezőket de jól nekifeküdt. Hermann a kormányt tartotta és igy eveztek az erős sodrú vízben felfelé. Az öreg Joseph jelent meg, száraz ruhát hozott a mérnök számára és meghívást a kolos­torba Hanns a nedves ruhával a Postába küldte el az öreget, ahol útibőröndje még nyitva állt. — Igenis mérnök úr, majd elintézem én, akárcsak valami lakáj. De a kisasszonyt ne tes­sék megváratni. Ott ül a berlini cinege ágya mel­lett, aki már újra a bolondját járja A többi ven­dég csak annyit tud, hogy az a hóbortos gyerek belepottyant a vízbe, mert különben kész a ri*­billió. Így esett meg, hogy Hanns Ingold még egy­szer viszontlátta Ruthot, mielőtt idegenbe utazott. Feszélyezetten állt eléje az idegen ruhában. A doktor Engelhardt fekete nadrágja furcsán fes­tett az ő fehér kabátja mellett és az inggallérja nagyon bő volt neki. Ruthnak kacagnia kellett és ezzel megtört a varázslat. Egyikük sem érintette ezentúl egy szóval sem azt a balesetet, amely Hannst újra a házba vezérelte. Ebédre ott marasztották és ő nem utasíthatta vissza a meghívást. Joseph még jókor hozta fel a ruhát. Csak a nyakkendőről feledkezett meg. Hanns ezt csak akkor vette kezre, midőn már ebédhez csengettek és ő ott állt készen fa tükör előtt (Folyt köv.) Akácfa­ utca 4. sz. Rákóczi-ut sarok. Péntek—Szombat—Vasárnap Budapesten elúazik­ ! KUdrólagon josgul S SS­ LÖTTY EZREDESEK vígjáték a hasonnevű operett után­i felvonásban. GYŐZÖTT A SZÉPSÉG, amerikai detektív dráma 3 ILIV. DIADALUTUNK ROMÁNIÁN ÁT, helyszíni felvétel.

Next