Pesti Hírlap, 1920. január (42. évfolyam, 1-27. szám)

1920-01-01 / 1. szám

uaua IUIU^OU ui^iui uuuvTM­­""aj — — lengett! Mindez nagyon fájdalmas volt a romá­noknak, akik egyrészt előnyomul aaukkin, más­részt Arad megszállásával, azt­án a kor­mány fogságba vetésével­­kihívták maguk ellen az entente haragját. Az aradi kormánynak meg­volt a lehetősége ahhoz, hogy ezt a helyzetet ki­használja és ügyesen belekapcsolódva az en­tensenak a bolsevizmus ellen folytatott politikáj­­ába, a románokkal szemben is a magyarság ja­vára billentse a mérleget. Májusban a románok kiparancsolását Aradról de Tournoire francia tábornok elnöklete alatt egy tanácskozás előzte meg Lugoson, ahová a tábornok a fogságban levő magyar kormány képviseletében Varjassy minisztert és Sárossy államtitkárt, a románok részéről Marsieu aradi prefektust és a belgrádi román katonai attasét hívta meg. De Tournadie ekkor közölte a párisi négyes tanács határozatát, mely szerint Arad francia megszállás és magyar kormányzat alatt marad. Ez a tény és a kormány kiszabadítása a m mezőhegyesi fogságból egyaránt igazolják, hogy az entente bizalommal várta az ellenforradalmi kormány működését és hajlandó volt ezt a kor­­ányt támogatni. Elnapolták Haubrich bűnperét. — Tárgyias Trattner ügyében. — A xmi tárgyalás meglepetéssel kezdődött. IX. Tátfi Béla államügyész, arra való tekintettel, Koefftlaubrich felségsértési és lázadási ügyének tanúi. Bariba László őrnagy, Filipec Dénes és Jiessel László főhadnagyok a mai főtárgyalásra nem voltak beidézhetők, Haubrich ügyének el­napolását kérte, ami ellen dr Ladányi Ármin védőnek sem volt kifogása. A bíróság helyet adott az Indítványnak és miután Haubrichot el­vezették, elkülönítve tárgyalta tovább a Traftner­ügyet. Tanúkihallgatásokkal telt el az egész dél­előtt, melynek során Markovics György iroda­tiszt hajmeresztő részleteket mondott el Herczeg Géza lelketlen kivégzéséről. A szerencsétlen, szörény­ű halálfélelmében földhöz vágta magát és uffít könyörgött, hogy vigyék Kun Bélihoz, mert kegyelmet akar kérni, de Schreier ráordított, hogy nincs f­­egyelem, mire négy katona megfogta kezét-lá­bát és vagy vitte be a Mark­ó­ utcai torna­terembe, ahol agyonlőtték. A második tanú Gáspár Antal orvos volt, aki hivatalosan vett részt a kivégzésen. Amellett tanúskodik, hogy Szirmay jelen volt a kivégzés­nél. Vallomása után az ügyész nem kéri, hogy újból megeskessék, mert erre a vallomására egy­izben már megesküdött. Szirm­ay védője ellenben bűnrészest lát az orvosban, mire az ügyész azt vitatja, hogy az orvos nem lehet bűnrészes és most már ő is kérte a tanú megesketését. A bíró­ság úgy dönt, hogy Gáspár orvosnak semmiféle kell lenni, hát legyen meg! Barátja hamar dűlőre viezi a pert Ezt az él­et így úgysem bírja to­vább. Nem bírja kiállni a felesége szemrehányó tekintetét." Már majdnem ott volt, már látta a házat, ahol bará­ja lakik, de még egy szűk utca válasz­totta el tőle. Meggyorsította lépteit, mert karkötő­órája már hetet muatott. De az ut­ közepén meg kellett állnia, mert egy félig lefüggönyözött autó surrant el előtte, önkéntelenül benézett az abla­kon s legnagyobb meglepetésére feleségére ismert, mie odvadóan, összebújva ült a kocsi belsejében Bokor Pállal, a közismert nőcsábászszal. — Ahá, hát így vagyunk! — kacagott fel Váraljay és gyorsan befordult a kapun. — Mivel szolgálhatok édes, jó barátom? — kérdezte az ügyvéd, miután már helylyel és szar­varral megkínálta vendégét — Délelőtti izgatott hangodból következtetve az' kell hinnem, hog eey' valami fontos és életbevágó dologról van szó. Csak nem akarsz elválni? — Óh, szó sincs róla! — sietett válaszolni Váraljay. — Feleségeimmel nagyon jól megfé­rünk s nincs semmi, amiért egymásnak szemre­hányást tehetnénk. Azért jötem csak, mert sze­retnélek elvinni kissé szórakozni. Az orfeumban most olyan szép leányok vannak. Az ügyvéd, aki nem volt semmi jónak el­rontója, hamar kötélnek állt s Váraljay huncut mosolylyal figyelmeztette: — Aztán ugy készült, hogy regigelnél előbb nem igen térünk haz­a. És másnap az ebédnél a bánatos szemű asszonyka már hiába nézett férjéra szemrehá­nyóan. Nézésének varázsereje megtört Váraljayt többé nem fogta tekintete. Jó étvágygyal eve­t és ivott e finom szivarra gyújtva ki­jelentette, hogy a séta vacsorázik o­thon, azután egy vidám kuplét fütyörészve, lassú, megelégedett lépések* kd aegra&tt e: fea^iac I I»W»C tB IWITVftttV'OllUl t,V/ X/AA VUU •_•*.«. wmw ' Sét. Fölolvassák ezután a szökésben levő Schre­yer vádbiztos vallomását arról, hogy a kivégzés Trattner és Rákos sürgetésére történt. Nemes Dénes tanú azt vallja, hogy Tratt­ner Árpád jelen volt a kivégzésnél, Nickel Mária gépírónő pedig ennek az ellenkezőjét állítja. Erőn János rendőrségi hullaszállító határozot­tan felismeri Trattnert, hogy ott volt, de azt mondta Leh­mernek, hogy az idegei nem bírják és eltávozott, már a tárgyalás előtt megmondotta, hogy Her­czeget felsőbb parancsra hálólra kell vénni. A bíróság ezután ismerhette a boncolási jegyzőkönyvet, melyből megállapítható, hogy Herczeg Gézát öt lövés érte és ezek közül egy­­ szívét fúrta át. Majd a védők terjedelmes indít­ványt terjesztettek elő a bizonyítás kiegészítése iránt. A vádlottak maguk is kérték a bizonyítás kiegészítését. A bíróság később fog határozni a kérelmek dolgában. A tárgyalást január 3-án délelőtt folytatják. Repülőgében Kievbe Szmuelyvel. Elmondja: Dobmi IsTVÉR. — Holnap megyünk Kievbe! — ezzel állí­tott be az albert­falvai repülőgépgyárba hozzám, — beszéli Dobos István — Szamuely Tibor. Elhűltem. Mondtam, nekem családom van, viszont nincs pénzem, ami volt, ötvenezer koro­námat bécsi utamkor elvették. Egy ilyen nagy­nagy útra szükséges külsőségeim — pápaezem, seb. — szintén hiányzanak. Semmi sem használt. — Családjáról gondoskodom. Pénz nem számít. A szükséges holmik bevásárlására pe­dig majd kinyittatok egy boltot — mondta cézári pózzal. És csakugyan mellém rendelte titkárját és azzal a már akkor bezárt üzletek közül kinyit­tatta a Kertész-féle belvárosi üzletet, ahol aztán napi áron mindent bevásároltunk. — Önnek az úzért garantálnia kell ám! — mondta még Szamuely. Hopp, gondoltam magam­ban, most talán sikerül megugranom, sietve vá­laszoltam hát: — Garantálni, ilyen hosszú utat? Erről szó sem lehet! Akkor inkább válasszon Sza­muely elvtárs más pilótát. — Van eszemben! Nekem Dobos elvtársat ajánlották és nekem magában van csak bizal­mam. Valami kétsége azért mégis támadhatott Szamuelynek — folytatta elbeszélését Dobos, mert fölszólított, hogy tegyünk hát előbb próba­utat. Ami meg is történt. Az se vallott valami túlzott bizalomra, hogy az indulásig sehova gyalog, egyedül nem mehettem, állandóan autón kellett mennem és velem volt valami politikai megbízott . . . Hajnali négy órára volt kitűzve az indulás. Szamuelyt a starthoz egy rövidre nyitott vörös nő kísérte. A barátnője. Indulás előtt Szamuely megkérdezte, van-e nálam revol­ver. Hogyne lett volna egy ilyen hosszú útra! — Már pedig azt csak hagyja itthon — szólt rám ellentmondást nem tűrő hangon, majd erősen a szemem közé nézve hozzátette: — Elég ha nálam lesz. Jegyezze meg Dobos elvtárs, ha útközben bárhol le találna szállani, előbb magá­val, azután magammal végzek. Vállat vontam. Odaadtam revolveremet egyik kollegámnak megőrzés végett De még ez se volt elég. Szamuely titkárjával külön át meg átmotoztatott Képzelheti tehát nagy-nagy örö­mömet amikor egyszerre csak, közvetlenül a beszállás előtt Szamuely elé lépett a gyártelep bizalmi munkása és igy szólt: — Szamuely elvtárs, kérem, mutassa meg podgy­ászát. — Tessék? — rivalt rá Szamuely és szinte a munkás elvtárs torkának esett. — Kormányzótanácsi rendelet van — vá­laszolt ez nyugodtan — fölszáll­ás előtt vizsgál­juk meg a podgy­ászokat, nem visznek-e ki ara­nyat És Szamuelynek tűrnie kellett podgyászai átkutatását. Pénz azonban csak tizenkétezer ko­rona volt nála — kékben. — Azután jól bebugyolálva fölszántunk — folytatta Dobos. — Soha ily a kínos utat. Nem a hosszúsága miatt. De mert az oroszországi „generál-térkép" hiányzott és igy teljzen az iránytűre kellett bizni magamat, amik dr Massány Ernő, a Gyártekp igazgatója igazított be. Aztán a Kárpátok fölött jégesőben mentünk másfél órán át, m majd a f­o­rábbi atott sá­porban. Kcen Dobos István, a néhai oszt­rák-magyar monarchia egyik legkitűnőbb hadi pi­lótája volt az, aki a retten­­etes emlékezetű Szamuely Tibort repülőgépen Kievbe szállította. A cenzúra ak­kor megtiltotta, hogy a la­pok as­zt részleteit megir­­ják. Most maga Dobos István mondja el olva­­sóinknak, hogy milyen kö­­rülmények között szállítot­ta ki dsamnelyt Oroszor­szágba, vonalát déli féltizenkét órakor értem el. A tér­kép hijján nem találtam el Kievbe, hanem a vele egyvonalba eső Vinyicánál szálltunk le. Mivel elegendő benzinem már nem volt és m­ert viszont Szamuely még tíznap Kievben akart lenni Ra­covszkinál, engem ott hagyott, mondván, hogy azzal a különvonattal, melylyel ő odautazik, küld majd Kievből benzint. Ugyanekkor átadott hat­ezer koronát. Ott maradtam, kint a város szélén a gépemmel. Nemsokára jött négy fegyveres uk­rán a gép őrzésére, majd a nevemet hallom: — Dobos! Dobos! Saervusz Pistii,. — Oda­ nézek, hát egy pesti ismerősöm, osztrák-magyar hadnagyi uniformisban. A nevét bit elfelejtet­tem. Ő aztán nagy segítségemre volt. Magam mellé kértem tolmácsnak. Velem jött éjszakai szállá­somra, a szovjet­ házba is. Halálosan ki voltam fáradva. Elaludtam, mint a tej. Egyszerre csak puskaropogás riaszt föl. Fölkeltem a hadnagyot és kérdem, mi az? Semmi, aludj csak nyugodtan. Lehetett is tovább aludni! A puskaropogásokat csakhamar gépfegyverek kattogása,, ágyuk dör­gése követte. És ez te neked semmi? — kérdez­tem. — Mindennapos eset, a parasztok, a zöld káder támadja a várost — felölte ásítva. Majd visszaverik. Hajnalig tartott a rémes koncert, aminél különbben a fronton se volt, részem . . . Reggelinél kérdi tőlem a hadnagy, akarom-e megnézni a harcteret? Kimentünk a város hatá­rába. Sohasem felejtem el ezt a képet. Ezerszám­ra feküdtek egymás hegyén-hátán a hullák, fő­leg nők és gyermekek, bestiális módon fel­­koncolva. Iszonyodva siettem el. És ez ne­ked semmi? — kérdeztem elsim­­ult hangon Megint az apatikus válasz: — Megesik hetenkint négyszer is, a parasztok rátörnek éjjel a városra, de amire a mieink ellenük felvonulnak, mér öss­zeterelnek több ezret a lakosságból, főleg nőket és gyerekeket, azokat magukkal hurcolják és fel­koncolják. Ez a mai még a, szelidebb esetek közül való. No, ha ez egy szelidebb eset, akkor én itt tovább egy percig sem maradok, mondtam, és mert az ígért benzin még mindig nem érkezett meg, benzol segítségével — amivel még soha nem repültem — nagy nehezen útnak eredtem Kiev felé. Magammal vittem a hadnagyot is. Késő este volt, mire odaértem és nagy ügygyel-bajjal le­ereszkedtem, véletlenül ép a hangártelepre. Az ottani pilóták — egytől-egyig ellenforradalmárok voltak — nagy lelkesedéssel fogadtak. Majd el­kísértek a szovjet­ házba. Vagy féltucatszor át meg átvizsgáltak, mikor végre bejutottam a leg­belső szobába. Mindjárt láttam, hogy Oroszor­szágban is erős szesztilalom van, mert az ukrán szovjet hatalmasságok társaságát nagy dőzsölés közben találtam. Ott volt Szamuely is. Bemutatott Racovszk­inak és mindenekfelett Balabovnának, akiről már Vinyicában sokat hallottam, hogy ő az ukrán-szovjet legfőbb hatalmassága. Tátva maradt a szám, amikor megláttam. Egy szurtos kendőbe bújt vén szipirtyó előtt álltam. Pis­­ ko­nan őszes haja évek óta nem láthatott fésűt. A ruházata véges-végig, össze-vissza c­ipkézett volt a rászáradt szermytöl és piszoktól. Az arcán ráncon ránc és nyildenek felett piszkos. A hangja rikácsoló. Ez lenne takrím­a parancsolója? És hogy semmi kétségem ne legyen, folyton uj meg új alak jelent meg e lötte, nagyrészt tábornokok — akik fesse* tisztelgéssel tettek néki jelentést. C'ljik Jelenté*rfi vajvoj, ordított Balaboyna és

Next