Pesti Hírlap, 1921. június (43. évfolyam, 117-141. szám)

1921-06-11 / 126. szám

2 am­, nn PESTI HÍRLAP 1928 junius 1., szombat ! M mai ErdélyPŐL Egy szemtanú jegyzetet A magyar társadalom hiányosan, vagy egy­általán nincs tájékozódva az erdélyi állapotokról s ezért szükséges, hogy lehető objektív képet nyer­jen az erdélyi közéleti, kulturális és gazdasági vi­szonyokról. Előre kell bocsátanom, hogy alábbi fejtegeté­seim a megszállás első napjától kezdődő és megsza­kítás nélküli közvetlen tapasztalataimon és átélése­men alapulnak. Hosszadalmas volna a­­már majdnem három éve tartó elszakítás óta történtek egyes fázisait még csak vázolni is, ezért csak a mai állapotok jel­lemzésére szorítkozom. Románia a legnagyobb tervszerűséggel halad azon az úton, melyet az első pillanattól kezdve vá­lasztott magának. Ez pedig Romániának, mint nem­zeti államnak a kiépítése. Mindaz ellen, ami az ő nacionalista terveinek útjában áll, az eszközök meg­válogatása nélkül harcol. Itt legnagyobb akadályok a székely-magyar lakosság és a többi számbelileg és kulturailag jelentéktelenebb nemzeti kisebbségek. Ebben a vonatkozásban a román pártok közt különbség nincs, bár a pártharcok nálunk ismeret­len hevességűek és a pártérdekben készek a leg­brutálisabb eszközökhöz is folyamodni. Ha a ma­gyarság vagyonának elvételéről, kultúrájának letö­réséről van szó, a carancisták és szocialisták nagyon meg tudják értetni magukat Averescuékkal vagy Bratianuékkal Egy magasabb állásban levő román államférfi nemrégen kijelentette előttem, hogy ők nagyon jól tudják, hogy a kultúra elleni harc igen nagy kárára van Romániának, de csak a jelenlegi „idegen" kul­túrák megsemmisítése árán remélhetik az egységes román kultúra kiépítését és azt, hogy az „idegene­ket" Románia asszimilálni tudja. Ebből a szempont­ból nem volt érdeke Romániának az, hogy a magyar­sággal keztyüs kézzel bánjon, mert ők a magyarsá­got nem megnyerni, hanem megsemmisíteni akar­ják abban az értelemben, hogy vezetőit és intelli­genciáját repatriálásra kényszerítik, vagy máské­pen lehetetlenné teszik, vagyonát elveszik, gyerme­keiket fokozatosan csak állami iskolákba engedik be és ezután remélik, hogy a magyarságnak általuk is elismert­ értékes tulajdonságait a saját céljaikra használhatják fel. Ez az­ eszme először az erdélyi nemzeti (Ma­niu) pártból indult ki, ma azonban az összes román pártok tudatosan vagy öntudatlanul ezt a politikát követik. A Maniu-párt ma már teljesen züllésnek indult , nincs reményük arra, hogy hatalomra kerülhes­senek. Ezért nagyon valószínű, hogy az egész párt rövidesen ahoz a csoporthoz fog csatlakozni, amely­lyel vagy erőteljes ellenzéket alkothat, vagy hata­lomra kerülhet. Eleinte nagyon meleg viszony volt köztük és a Jorga-csoport közt, de ma már külön utakon járnak. Ma igen erőteljes agitációt fejtenek ki a libe­rálisok (Bratianu) s nagyon valószínű, hogy a kö­zeli jövő a liberálisoké. a——I^—IIII !•­ karcsú, finom bokáját s pici piros száját, ami a fájdalomtól oly meghatóan tud vonaglani, mint egy sebzett kolibrimadár! . . . Elhatározta, hogy bocsánatot kér Boriskától s borsot tör a goromba Mari szakácsné orra alá. Hogy annál könnyebben megvalósíthassa férfias szándékát, sutba vágta Ho­rácldst s ezentúl csak a lelkiismerete megnyugta­tásával törődött. Folyton a kislányt leste, illetve az alkalmat, amikor négyszemközt beszélhet vele. Felkelt már hajnalban, hogy semmiféle mulasztás ne terhelhesse a lelkét. Tudta, hogy a gonosz Mari szakácsné olyankor szokta Boriskát a zöldséges kertbe kergetni zellerért és petrezselyemért. Elbújt a paradicsomos ágyba, ott leste a kislány jövetelét. Sikerült őt mindjárt az első reggelen elcsípnie. Kiágaskodott a körüllombozott karók közül, mint valami krampusz. — Boriska, hej ! A kis szolgáló ugy megijedt tőle, hogy elej­tette kosarát s kicsi fújja, hogy utána nem esett maga is. — Jézus Máriám, de megijesztett az urfit — Ne félj, Bori, — nyugtatta meg az urfi a leányt, tüskés haját babrálva reszkető ujjaival, — ne félj Bori — ismételte lelkendezve, — csak azt akarom neked megmondani, hogy sohasem csúfol­lak ki ezentúl, ha sírni fogsz és nem nézek a keb­ledre, ha el lesz szakítva a ruhád. Csak még az egy­szer bocsáss meg, Bori. A kis szolgálónak könnybe lábadt a szeme. Szinte hihetetlen: bocsánatot kért tőle az úrfi. Nevelőjét (akinek pedig igen hatalmas úrnak kel­lett lennie) a világért sem követte volna meg, de az ő bánatától meglágyult a szive. A leány sejtel­mes,szive el­kezdett viharosan dobogni, minden vére arcába szökött. Dadogott valamit. Hogy hi­szen nem haragudott ő az urfira egy pillanatig sem, igaz, hogy fájt neki a csúfolkodása, de a tekintetét, ami meztelen keblére esett, csöppet sem vette sér­tésnek, csak igen szégyelte magát. Megható szerénységében oly édes­ picikének ttetszett a kis szolgáló, hogy az úrfinak szinte kedve A magyarság szempontjából azonban nagyon mindegy, hogy melyik párt kerül uralomra. A bé­keszerződés rendelkezéseinek végrehajtásáról vagy a gyulafehérvári határozatokban foglalt kisebbségi jogok megadásáról egyik román párt­­­em akar tudni.­­ Az előrebocsátottakból is képzelhető, hogy mi­lyen a Romániához csatolt, több mint 2 mllió főnyi magyarság helyzete. Helytelen volna azonban azt gondolni, hogy ma Erdélyben a magyar lakosság nem élhet meg. Értem ez alatt a fizikai, anyagi létet. Sőt ebben a tekintetben határozottan könnyebben és jobban le­het élni, mint a meg nem szállott területen. Első­sorban is azt mondhatni, hogy olcsóság van (5 lei egy kiló hús), de ezenkívül az összes, nem állami alkalmazástól függő pályákon könnyen boldogulhat a magyar ember is. A hihetetlenül megnövekedett Románia nélkülözvén az új arányaihoz szükséges megfelelő emberanyagot, ma a kenyérkereső pályák bármelyik ágán aránylag könnyen lehet boldogulni, kivéve természetesen a hivatalnoki, ügyvédi, stb. pá­lyákat, ahol csak azok maradhatnak meg, kik a román nyelvet bírják, mert a román kormány ígé­rete, rendelete dacára a magyar nyelv jogát min­denütt megvonták. Rettenetes és kiáltó sérelme ez az erdélyi magyarságnak, mely előbb-utóbb újabb repatriálásokra kényszeríti a magyar in­tellektuelle­ket. Téves a magyar lapokban nemrégen megjelent az a hír is, hogy a magyar bírókat újra kinevez­ték, mert mindössze csak annyi történt, hogy 10 ro­mánul is tudó magyar bírót neveztek ki jelentékte­len kis állásokba. Magyarok ma csak a pénzügynél, erdészetnél vannak nem vezető állásokban, ezen­kívül a kezelő személyzet még részben a régi egyes hivataloknál, a falusi jegyzők nagy része pedig még ma is alkalmazásban van. Azonban ezeknek a ma­gyar embereknek hivatalban maradását is megne­hezíti és kínossá teszi az a körülmény, hogy fiatal, éretlen és műveletlen, hogy úgy mondjam, bizalmi embereket helyeznek közéjük, kik a tisztességben megőszült magyar emberek fölött valósággal ba­sáskodnak. A fizetéseket pedig még csak kivétele­sen sem kapják rendesen. Ebben a sorsban külön­ben osztozkodnak a román hivatalnokok is, előfor­dul, hogy 3­ 1 hónapon keresztül nem adják ki a hivatalnokok fizetését. Könnyű azonban a román hivatalnokoknak, mert náluk a fizetés csak mellékes jövedelem, fő a hivatal, mely sok esetben valóságos vagyonok szerzésére alkalmas. Így pl a múlt hó­napban még a román lapok is felháborodással és hosszasan tárgyalták azt a szemérmetlen lopás­t, hogy a közélelmezési ügyosztálynál 20 milliárd lejt lop­tak el az egyes hivatalnokok. Ennek az esetnek a kamarában is élénk visszhangja támadt. Általában a korrupciónak arról a mértékéről, ami ott van, a magyar társadalomnak alig lehet fogalma. Talán szerepet játszik ennél az is, hogy fontos pozíciókba olyan egyéneket helyeztek, kiknél nemcsak a meg­felelő qualifikáció és intelligencia, hanem az erköl­csi érzék is hiányzik. Viszont pótolja ezt a vad so­vinizmus. Ha már most valakit szemérmetlen visz­tett volna az ölébe venni s megcsókolgatni, mint valami kis gyermeket. Az úrfi meg oly ügyefogyott volt, mondhatni lelkesen buta, hogy a kislány csupa szánalomból szívesen a keblére borult volna. Ám elmaradt a megvágyott csók, az odaszánt ölelés. Pedig naponként megújult, sőt megerősödött a vágy is, az elszántság is, — hovatovább rájöttek a gyerekek, hogy nagyoknak való szerelemmel szeretik egymást, — mégse lett belőle semmi soha­sem. Az úrfi nemsokára Budapestre került jogász­nak, a leányt hazahívta az anyja a detki vízima­lomba, mert kérője akadt. Az úrfi hamarosan elfelejtette a leányt, a leány még három évig gondolt az urfira. Nem ment férjhez első kérőjéhez, sőt kikosarazott még vagy hatot, mig végre a nyolcadiknak odaszánta magát. Szép hosszú életet éltek — azaz ma is élnek mindketten — szerelemből, csókból bőven kijutott a hajdani úrfinak s a régi kis szolgálónak is, de ők mégis arra a csókra emlékeznek legjobban, ami sohasem csattant el az ajkukon. A többit meg­szokták vagy elfelejtették. Az idő s az emlék ereje álommá varázsolta a valóságot s valósággá az álmot. Az emberi lélek rejtelmes mélységeiből kikívánkozó autoszuggesztiv bűvöletéből ma már szentül hiszik úgy Simándy László kúriai biró úr, mint özvegy Kovácsné Gál Borbála asszony, hogy a legszebb, legboldogítóbb első csókjukat egymásnak köszönhetik. — Egy ártatlan, szép kis parasztleány volt az első szerelmem, — mesélgeti meghitt baráti körben a galambősz, de fiatalkedvü méltóságos úr, — óh mily gyönyörűség volt csókolgatnom őt­ — Istenkém, — hápogja a fogatlan Kovácsné asszonyom a falusi nénikéknek, legszebb emléke tüzétől kipirosodva, — Jézusk­ám, ki hinné rólam, hogy valamikor régen, Szent-György-napkor lesz ötvenhat esztendeje, egy drága szép úrfi szeretett, csókolgatott­­szaéléseken élnek, a rámért büntetés rendesen az, hogy az illetőt áthelyezik. • El kell ismerni azonban azt is, hogy akadnak egyesek a román vezetőemberek közül,­­ főképen azok, kiket még a magyar iskolák neveltek — kik erélyesen harcolnak az általános korrupció ellen. Ezek azok, kik ma még bátortalanul a magyarság­­gal való tisztességesebb bánásmódot követelik. Bán­tortalanul persze, mert az illetőre könnyen kikiált­ják a „Horthy-párti"-t s ez aztán a legrosszabb bizonyítvány reá nézve. Nagy különbség van az óromániai és az er­délyi származású román hivatalnokok és katonák közt. Előbbiek ugyanis sokkal több megértést tanú­sítanak a magyarsággal szemben és határozottan nagyobb az intelligenciájuk. A bukaresti félany­nyira sem soviniszta, mint az erdélyi s ha nem félne az erdélyitől és nem volna még részeg a „győzelem" mámorától, talán még a kisebbségi jogokat is haj­­landó volna megadni. Több ízben tapasztaltuk, hogy a bukaresti bi­zonyos benső tisztelettel ismeri el a magyar kul­túra és intelligencia fölényét és az erdélyi székely magyarság gerinces és férfias magatartása respek­tust szerzett a magyarságnak. Ki is fejezik igen gyakran, hogy őket az erdélyi románok az „elnyo­matás*" stb. kérdésében nagyon félrevezették. Így jellemző pl a nemrégen megtartott nép­számlálás ügye is, melynek általános adatait azon­ban még nem tették közzé. Kiderült ugyanis, hogy a régi magyar népszámlálási adatok nem hogy ha­misítva nem voltak, hanem sok helyen még kedve­zőbb eredményeket tüntettek fel a magyarság ja­vára. Ez annyira érthetetlen volt a román sajtónak, hogy bár a népszámlálást igen kezdetlegesen csakis románok végezték, azt írta, hogy a magyarok (?)­ meghamisították újra a népszámlálási adatokat Végül is a minisztérium azzal döntötte el a kér­­dést, hogy a népszámlálás folytatását betiltotta. A bukarestiek javára írandó az is, hogy fel­sőbb utasításra a bevonult magyar újoncokkal fel­tűnően jól bánnak már kezdettől fogva és a leg­többjét a nagyobb intelligenciát kivánó fegyver­nemekhez (tüzérség, repülőosztag) osztják be. Üt­legelésekről szó sincs. Igaz viszont, hogy a magya­rokat annyira szétosztják, hogy egy-egy századnál 2—3-nál több nincs. Nem szabad messzemenő következtetéseket fűzni ahhoz a tényhez, hogy az erdélyi és régi ki­rályságbeli román intelligencia és pártok közt az ellentétek napról-napra nőnek. Ez az egész ellentét csakis arra vezethető vissza, hogy melyik van a húsos fazekakhoz közelebb s azért dobta Vajda Sándor azt a sokat pertraktált húsvéti jelszót a tö­meg közé, hogy t­i. „Erdély az erdélyieké", mert ma a húsos fazekak mellett nem az erdélyiek, he­lyesebben nem a Maniu-párt, ülnek. Az oláh parasztság túlnyomó többségének ehhez a civakodáshoz semmi köze. Az ma jobban utálja a saját falubeli urait, mint annak idején a magyar tisztviselőket. Ha négyszemközt és bizalma­­san mer beszélni, magát ma is „oláh"-nak és nem „román"-nak nevezi és visszasírja a régi jogren­det, amikor még az igazsága igazság volt. Sikerült a hivatalos román politikának elérnie az oláh parasztság körében azt, hogy hivatalos helyről dirigált bolsevista eszmékkel túlságosan szűklátkörű és műveletlen fejeiket teletömjék. Ez a hivatalos bolsevizmus az agrárreformmal kapcsolatosan működik elsőrendűen. Tudvalevő ugyanis, hogy Erdélyben magyar kézben levő bir­tokokról ma­holnap nem is lehet beszélni, mert most ugyan még csak kényszerbérlet formájában, az ide­vonatkozó rendelet vidékenkint változó és legönké­nyesebb végrehajtásával az összes 30, illetve 200 holdon felüli magyar birtokokat elvették és az oláh parasztságnak kiosztották. És itt hivatalosan valósággal beleoltották az oláh népbe azt, hogy minden jogrend alapját, a ma­gántulajdon szentségét ne respektálja. Valószínű, hogy ez az intézkedés, mert legtöbb helyen, még színtiszta magyar helyeiken is, arra bujtották fel az oláh parasztságot, hogy erőszakosan vegye bir­tokba a magyar földeket, s nagyon meg fogja bő­szülni magát, de a hivatalos, román politikának a földbirtokoknak magyar kézből való kivétele min­dennél fontosabb volt. Mind a mai napig a kény­szerbérleti összegeket — nagyon kevés kivételtől el­tekintve — sehol sem kapták meg a tulajdonosok. Az egész román közélet, közigazgatás az el­lenmondások, kezdetlegességek és nagyzási mánia halmaza. Ferdinánd királynak a személye általában ke­vés tiszteletnek örvend a románság körében s volt alkalmunk tapasztalni, hogy ő tényleg tehetetlen is és az ő szava nem sokat nyom a latban. Néhai Ká­roly királynak egyik intim öreg hivétől hallottam a legelitélőbb és legerősebb kritikát a román köz­életről. A miniszterekről per „egyik gazember", „má­sik gazember" beszélt. Állíthatom, hogy a kétmilliónyi székely-magyar­ lakosság rend- és munkaszeretete nélkül ma teljes anarchia volna Erdélyben. Legközelebb az erdélyi magyarság kulturális és gazdasági helyzetéről, valamint a meg nem szál­lott terület politikájáról az erdélyi magyarság szeme­­­üvegén át fogok szólani. Ssékely.

Next