Pesti Hírlap, 1921. június (43. évfolyam, 117-141. szám)
1921-06-11 / 126. szám
2 am, nn PESTI HÍRLAP 1928 junius 1., szombat ! M mai ErdélyPŐL Egy szemtanú jegyzetet A magyar társadalom hiányosan, vagy egyáltalán nincs tájékozódva az erdélyi állapotokról s ezért szükséges, hogy lehető objektív képet nyerjen az erdélyi közéleti, kulturális és gazdasági viszonyokról. Előre kell bocsátanom, hogy alábbi fejtegetéseim a megszállás első napjától kezdődő és megszakítás nélküli közvetlen tapasztalataimon és átélésemen alapulnak. Hosszadalmas volna amár majdnem három éve tartó elszakítás óta történtek egyes fázisait még csak vázolni is, ezért csak a mai állapotok jellemzésére szorítkozom. Románia a legnagyobb tervszerűséggel halad azon az úton, melyet az első pillanattól kezdve választott magának. Ez pedig Romániának, mint nemzeti államnak a kiépítése. Mindaz ellen, ami az ő nacionalista terveinek útjában áll, az eszközök megválogatása nélkül harcol. Itt legnagyobb akadályok a székely-magyar lakosság és a többi számbelileg és kulturailag jelentéktelenebb nemzeti kisebbségek. Ebben a vonatkozásban a román pártok közt különbség nincs, bár a pártharcok nálunk ismeretlen hevességűek és a pártérdekben készek a legbrutálisabb eszközökhöz is folyamodni. Ha a magyarság vagyonának elvételéről, kultúrájának letöréséről van szó, a carancisták és szocialisták nagyon meg tudják értetni magukat Averescuékkal vagy Bratianuékkal Egy magasabb állásban levő román államférfi nemrégen kijelentette előttem, hogy ők nagyon jól tudják, hogy a kultúra elleni harc igen nagy kárára van Romániának, de csak a jelenlegi „idegen" kultúrák megsemmisítése árán remélhetik az egységes román kultúra kiépítését és azt, hogy az „idegeneket" Románia asszimilálni tudja. Ebből a szempontból nem volt érdeke Romániának az, hogy a magyarsággal keztyüs kézzel bánjon, mert ők a magyarságot nem megnyerni, hanem megsemmisíteni akarják abban az értelemben, hogy vezetőit és intelligenciáját repatriálásra kényszerítik, vagy másképen lehetetlenné teszik, vagyonát elveszik, gyermekeiket fokozatosan csak állami iskolákba engedik be és ezután remélik, hogy a magyarságnak általuk is elismert értékes tulajdonságait a saját céljaikra használhatják fel. Ez az eszme először az erdélyi nemzeti (Maniu) pártból indult ki, ma azonban az összes román pártok tudatosan vagy öntudatlanul ezt a politikát követik. A Maniu-párt ma már teljesen züllésnek indult , nincs reményük arra, hogy hatalomra kerülhessenek. Ezért nagyon valószínű, hogy az egész párt rövidesen ahoz a csoporthoz fog csatlakozni, amelylyel vagy erőteljes ellenzéket alkothat, vagy hatalomra kerülhet. Eleinte nagyon meleg viszony volt köztük és a Jorga-csoport közt, de ma már külön utakon járnak. Ma igen erőteljes agitációt fejtenek ki a liberálisok (Bratianu) s nagyon valószínű, hogy a közeli jövő a liberálisoké. a——I^—IIII !• karcsú, finom bokáját s pici piros száját, ami a fájdalomtól oly meghatóan tud vonaglani, mint egy sebzett kolibrimadár! . . . Elhatározta, hogy bocsánatot kér Boriskától s borsot tör a goromba Mari szakácsné orra alá. Hogy annál könnyebben megvalósíthassa férfias szándékát, sutba vágta Horácldst s ezentúl csak a lelkiismerete megnyugtatásával törődött. Folyton a kislányt leste, illetve az alkalmat, amikor négyszemközt beszélhet vele. Felkelt már hajnalban, hogy semmiféle mulasztás ne terhelhesse a lelkét. Tudta, hogy a gonosz Mari szakácsné olyankor szokta Boriskát a zöldséges kertbe kergetni zellerért és petrezselyemért. Elbújt a paradicsomos ágyba, ott leste a kislány jövetelét. Sikerült őt mindjárt az első reggelen elcsípnie. Kiágaskodott a körüllombozott karók közül, mint valami krampusz. — Boriska, hej ! A kis szolgáló ugy megijedt tőle, hogy elejtette kosarát s kicsi fújja, hogy utána nem esett maga is. — Jézus Máriám, de megijesztett az urfit — Ne félj, Bori, — nyugtatta meg az urfi a leányt, tüskés haját babrálva reszkető ujjaival, — ne félj Bori — ismételte lelkendezve, — csak azt akarom neked megmondani, hogy sohasem csúfollak ki ezentúl, ha sírni fogsz és nem nézek a kebledre, ha el lesz szakítva a ruhád. Csak még az egyszer bocsáss meg, Bori. A kis szolgálónak könnybe lábadt a szeme. Szinte hihetetlen: bocsánatot kért tőle az úrfi. Nevelőjét (akinek pedig igen hatalmas úrnak kellett lennie) a világért sem követte volna meg, de az ő bánatától meglágyult a szive. A leány sejtelmes,szive elkezdett viharosan dobogni, minden vére arcába szökött. Dadogott valamit. Hogy hiszen nem haragudott ő az urfira egy pillanatig sem, igaz, hogy fájt neki a csúfolkodása, de a tekintetét, ami meztelen keblére esett, csöppet sem vette sértésnek, csak igen szégyelte magát. Megható szerénységében oly édes picikének ttetszett a kis szolgáló, hogy az úrfinak szinte kedve A magyarság szempontjából azonban nagyon mindegy, hogy melyik párt kerül uralomra. A békeszerződés rendelkezéseinek végrehajtásáról vagy a gyulafehérvári határozatokban foglalt kisebbségi jogok megadásáról egyik román pártem akar tudni. Az előrebocsátottakból is képzelhető, hogy milyen a Romániához csatolt, több mint 2 mllió főnyi magyarság helyzete. Helytelen volna azonban azt gondolni, hogy ma Erdélyben a magyar lakosság nem élhet meg. Értem ez alatt a fizikai, anyagi létet. Sőt ebben a tekintetben határozottan könnyebben és jobban lehet élni, mint a meg nem szállott területen. Elsősorban is azt mondhatni, hogy olcsóság van (5 lei egy kiló hús), de ezenkívül az összes, nem állami alkalmazástól függő pályákon könnyen boldogulhat a magyar ember is. A hihetetlenül megnövekedett Románia nélkülözvén az új arányaihoz szükséges megfelelő emberanyagot, ma a kenyérkereső pályák bármelyik ágán aránylag könnyen lehet boldogulni, kivéve természetesen a hivatalnoki, ügyvédi, stb. pályákat, ahol csak azok maradhatnak meg, kik a román nyelvet bírják, mert a román kormány ígérete, rendelete dacára a magyar nyelv jogát mindenütt megvonták. Rettenetes és kiáltó sérelme ez az erdélyi magyarságnak, mely előbb-utóbb újabb repatriálásokra kényszeríti a magyar intellektuelleket. Téves a magyar lapokban nemrégen megjelent az a hír is, hogy a magyar bírókat újra kinevezték, mert mindössze csak annyi történt, hogy 10 románul is tudó magyar bírót neveztek ki jelentéktelen kis állásokba. Magyarok ma csak a pénzügynél, erdészetnél vannak nem vezető állásokban, ezenkívül a kezelő személyzet még részben a régi egyes hivataloknál, a falusi jegyzők nagy része pedig még ma is alkalmazásban van. Azonban ezeknek a magyar embereknek hivatalban maradását is megnehezíti és kínossá teszi az a körülmény, hogy fiatal, éretlen és műveletlen, hogy úgy mondjam, bizalmi embereket helyeznek közéjük, kik a tisztességben megőszült magyar emberek fölött valósággal basáskodnak. A fizetéseket pedig még csak kivételesen sem kapják rendesen. Ebben a sorsban különben osztozkodnak a román hivatalnokok is, előfordul, hogy 3 1 hónapon keresztül nem adják ki a hivatalnokok fizetését. Könnyű azonban a román hivatalnokoknak, mert náluk a fizetés csak mellékes jövedelem, fő a hivatal, mely sok esetben valóságos vagyonok szerzésére alkalmas. Így pl a múlt hónapban még a román lapok is felháborodással és hosszasan tárgyalták azt a szemérmetlen lopást, hogy a közélelmezési ügyosztálynál 20 milliárd lejt loptak el az egyes hivatalnokok. Ennek az esetnek a kamarában is élénk visszhangja támadt. Általában a korrupciónak arról a mértékéről, ami ott van, a magyar társadalomnak alig lehet fogalma. Talán szerepet játszik ennél az is, hogy fontos pozíciókba olyan egyéneket helyeztek, kiknél nemcsak a megfelelő qualifikáció és intelligencia, hanem az erkölcsi érzék is hiányzik. Viszont pótolja ezt a vad sovinizmus. Ha már most valakit szemérmetlen visztett volna az ölébe venni s megcsókolgatni, mint valami kis gyermeket. Az úrfi meg oly ügyefogyott volt, mondhatni lelkesen buta, hogy a kislány csupa szánalomból szívesen a keblére borult volna. Ám elmaradt a megvágyott csók, az odaszánt ölelés. Pedig naponként megújult, sőt megerősödött a vágy is, az elszántság is, — hovatovább rájöttek a gyerekek, hogy nagyoknak való szerelemmel szeretik egymást, — mégse lett belőle semmi sohasem. Az úrfi nemsokára Budapestre került jogásznak, a leányt hazahívta az anyja a detki vízimalomba, mert kérője akadt. Az úrfi hamarosan elfelejtette a leányt, a leány még három évig gondolt az urfira. Nem ment férjhez első kérőjéhez, sőt kikosarazott még vagy hatot, mig végre a nyolcadiknak odaszánta magát. Szép hosszú életet éltek — azaz ma is élnek mindketten — szerelemből, csókból bőven kijutott a hajdani úrfinak s a régi kis szolgálónak is, de ők mégis arra a csókra emlékeznek legjobban, ami sohasem csattant el az ajkukon. A többit megszokták vagy elfelejtették. Az idő s az emlék ereje álommá varázsolta a valóságot s valósággá az álmot. Az emberi lélek rejtelmes mélységeiből kikívánkozó autoszuggesztiv bűvöletéből ma már szentül hiszik úgy Simándy László kúriai biró úr, mint özvegy Kovácsné Gál Borbála asszony, hogy a legszebb, legboldogítóbb első csókjukat egymásnak köszönhetik. — Egy ártatlan, szép kis parasztleány volt az első szerelmem, — mesélgeti meghitt baráti körben a galambősz, de fiatalkedvü méltóságos úr, — óh mily gyönyörűség volt csókolgatnom őt — Istenkém, — hápogja a fogatlan Kovácsné asszonyom a falusi nénikéknek, legszebb emléke tüzétől kipirosodva, — Jézuskám, ki hinné rólam, hogy valamikor régen, Szent-György-napkor lesz ötvenhat esztendeje, egy drága szép úrfi szeretett, csókolgatottszaéléseken élnek, a rámért büntetés rendesen az, hogy az illetőt áthelyezik. • El kell ismerni azonban azt is, hogy akadnak egyesek a román vezetőemberek közül, főképen azok, kiket még a magyar iskolák neveltek — kik erélyesen harcolnak az általános korrupció ellen. Ezek azok, kik ma még bátortalanul a magyarsággal való tisztességesebb bánásmódot követelik. Bántortalanul persze, mert az illetőre könnyen kikiáltják a „Horthy-párti"-t s ez aztán a legrosszabb bizonyítvány reá nézve. Nagy különbség van az óromániai és az erdélyi származású román hivatalnokok és katonák közt. Előbbiek ugyanis sokkal több megértést tanúsítanak a magyarsággal szemben és határozottan nagyobb az intelligenciájuk. A bukaresti félanynyira sem soviniszta, mint az erdélyi s ha nem félne az erdélyitől és nem volna még részeg a „győzelem" mámorától, talán még a kisebbségi jogokat is hajlandó volna megadni. Több ízben tapasztaltuk, hogy a bukaresti bizonyos benső tisztelettel ismeri el a magyar kultúra és intelligencia fölényét és az erdélyi székely magyarság gerinces és férfias magatartása respektust szerzett a magyarságnak. Ki is fejezik igen gyakran, hogy őket az erdélyi románok az „elnyomatás*" stb. kérdésében nagyon félrevezették. Így jellemző pl a nemrégen megtartott népszámlálás ügye is, melynek általános adatait azonban még nem tették közzé. Kiderült ugyanis, hogy a régi magyar népszámlálási adatok nem hogy hamisítva nem voltak, hanem sok helyen még kedvezőbb eredményeket tüntettek fel a magyarság javára. Ez annyira érthetetlen volt a román sajtónak, hogy bár a népszámlálást igen kezdetlegesen csakis románok végezték, azt írta, hogy a magyarok (?) meghamisították újra a népszámlálási adatokat Végül is a minisztérium azzal döntötte el a kérdést, hogy a népszámlálás folytatását betiltotta. A bukarestiek javára írandó az is, hogy felsőbb utasításra a bevonult magyar újoncokkal feltűnően jól bánnak már kezdettől fogva és a legtöbbjét a nagyobb intelligenciát kivánó fegyvernemekhez (tüzérség, repülőosztag) osztják be. Ütlegelésekről szó sincs. Igaz viszont, hogy a magyarokat annyira szétosztják, hogy egy-egy századnál 2—3-nál több nincs. Nem szabad messzemenő következtetéseket fűzni ahhoz a tényhez, hogy az erdélyi és régi királyságbeli román intelligencia és pártok közt az ellentétek napról-napra nőnek. Ez az egész ellentét csakis arra vezethető vissza, hogy melyik van a húsos fazekakhoz közelebb s azért dobta Vajda Sándor azt a sokat pertraktált húsvéti jelszót a tömeg közé, hogy ti. „Erdély az erdélyieké", mert ma a húsos fazekak mellett nem az erdélyiek, helyesebben nem a Maniu-párt, ülnek. Az oláh parasztság túlnyomó többségének ehhez a civakodáshoz semmi köze. Az ma jobban utálja a saját falubeli urait, mint annak idején a magyar tisztviselőket. Ha négyszemközt és bizalmasan mer beszélni, magát ma is „oláh"-nak és nem „román"-nak nevezi és visszasírja a régi jogrendet, amikor még az igazsága igazság volt. Sikerült a hivatalos román politikának elérnie az oláh parasztság körében azt, hogy hivatalos helyről dirigált bolsevista eszmékkel túlságosan szűklátkörű és műveletlen fejeiket teletömjék. Ez a hivatalos bolsevizmus az agrárreformmal kapcsolatosan működik elsőrendűen. Tudvalevő ugyanis, hogy Erdélyben magyar kézben levő birtokokról maholnap nem is lehet beszélni, mert most ugyan még csak kényszerbérlet formájában, az idevonatkozó rendelet vidékenkint változó és legönkényesebb végrehajtásával az összes 30, illetve 200 holdon felüli magyar birtokokat elvették és az oláh parasztságnak kiosztották. És itt hivatalosan valósággal beleoltották az oláh népbe azt, hogy minden jogrend alapját, a magántulajdon szentségét ne respektálja. Valószínű, hogy ez az intézkedés, mert legtöbb helyen, még színtiszta magyar helyeiken is, arra bujtották fel az oláh parasztságot, hogy erőszakosan vegye birtokba a magyar földeket, s nagyon meg fogja bőszülni magát, de a hivatalos, román politikának a földbirtokoknak magyar kézből való kivétele mindennél fontosabb volt. Mind a mai napig a kényszerbérleti összegeket — nagyon kevés kivételtől eltekintve — sehol sem kapták meg a tulajdonosok. Az egész román közélet, közigazgatás az ellenmondások, kezdetlegességek és nagyzási mánia halmaza. Ferdinánd királynak a személye általában kevés tiszteletnek örvend a románság körében s volt alkalmunk tapasztalni, hogy ő tényleg tehetetlen is és az ő szava nem sokat nyom a latban. Néhai Károly királynak egyik intim öreg hivétől hallottam a legelitélőbb és legerősebb kritikát a román közéletről. A miniszterekről per „egyik gazember", „másik gazember" beszélt. Állíthatom, hogy a kétmilliónyi székely-magyar lakosság rend- és munkaszeretete nélkül ma teljes anarchia volna Erdélyben. Legközelebb az erdélyi magyarság kulturális és gazdasági helyzetéről, valamint a meg nem szállott terület politikájáról az erdélyi magyarság szemeüvegén át fogok szólani. Ssékely.