Pesti Hírlap, 1922. május (44. évfolyam, 99-122. szám)

1922-05-14 / 109. szám

1922. május 14., vasárnap. PEST! HIRLAP -e a buza a Beszélgetés egy valódi kisgazdával. Az Országos Közélelmezési Tanács tegnapi szakosztályi ülésén sokorópátkai Szabó István ke­veselte a buza árát a kisgazdatársadalom nevében. Miután manapság minden a kisgazdák érdekeire való hivatkozással történik, megkerestünk ma Esz­tergom melletti földecskéjén egy valódi kisgazdát és megkérdeztük, szeretné-e, ha nagyobb volna a búza ára? A munkástól, a tanítótól, a bírótól, a tanártól, a hivatalnoktól nem kérdeztük meg, hogy olcsónak találja-e a 4700 koronás nullás lisztet, a 3800 ko­ronás rozslisztet, a 3700 koronás kenyérlisztet és a 3300 koronás sötét kenyérlisztet, amelyből a java tápláló érték ki van szedve és a s­zegény asszony alig képes belőle tésztát dagasztani, mindezeket nem kérdeztük meg, úgy is tudjuk, micsoda választ adná­nak. De egy valódi kisgazdáról, akinek nevében manapság minden történik, nem olyan könnyű meg­állapítani, olcsónak tartja-e a búzát? Az esztergomi kisgazdáé a szó. — Húsz hold földem van. Ebből tavaly öt hol­d­at bevetettem gabonával. A termés nem volt valami jó, mert 26 méter mázsa gabonám termett. Két ökör­termésével tartom el. Három holdat kukorica, egy holdat bab, krumpli, tök és egyéb vetemény foglalt el, pár hold a legelő és van még két hold szőlőm. Ezt a kis földet három nagy fiammal munkáljuk, igaz, napszámosra nem igen van szükségünk. De a gabonából, amikor eltettem a vetőmagot, eladásra való alig maradt. S nem igen szokott maradni, vagy csak egy pár mázsa akkor is, ha jobb termésem van. •A gabona nagy ára tehát a mi kis gazdaságunkat nem igen érinti. Abból mi nem pénzelünk. Pénzelni csak a baromfiból, a gyümölcsből és főleg a szőlő­ből és borből tudunk. Termett nekem harminc hektó borom, s­úáz hektót mindjárt szüretnél eladtam, kap­tam érte 40.000 koronát Azt hittem akkor, hogy most már elvetettem ennek az évnek anyagi gondját. Azonban már tavasz felé ez az egész összeg elfo­gyott. Fizettem belöke adót, vásároltam apróságot a gazdaságba, egy kapáért adtam például 180 koro­nát, sópatkolásért fizettem 600 koronát, nagyon ke­vés fehérneműt tudtam venni, mert lerongyolódtunk, de ruhára már nem tellett, vagy egy kocsit csinál­tatni már nem tudtam volna. A régi szabómnál kék m­ándli 10.000 korona, de van három fiam is, mind­egyiknek kellene ilyen kék mándli, tehát csupán erre kellene 40.000 korona. Hol még az asszony ru­házata? Napról-napra jobban rongyolódunk le, annyi pénzt kihozni a húsz holdból, amennyi ruhára kellene, teljes lehetetlenség. — Hát mekkora földdel tellik ruhára is? — Legalább 60—80 hold jó föld kell ahoz, hogy ruhára, épület rendbehozásra, gazdasági föl­szerelés pótlására teljék. De akkor sem a buza adja ki ezt a nagy pénzszükségletet, mert még ekkora földnél is kicsiny a buzafölösleg, hiszen több jó­szágnak több föld kell, több munkaerőnek több ga­bona. Inkább a baromfi, tojás, tej, gyümölcs, disznó az, amiből pénzelni lehet, a baromfitartáshoz, a te­héntartáshoz, a disznóhizlaláshoz is minél olcsóbb gabona kell. A drága gabona nem érdeke a kisgazdának, ha csak olyan kisgazdának nem, mint Mándy Samu, akinek 40.000 holdja van." A pávakéket külön állította egy fűzfa alá és azt mondta: — Ezt édesanyámnak­ hoztam. Ráchel néne sem szólt semmit, de a szúrós szemével igen nézte a csizmákat. Jeromos testvér ekkor kivette erszényét és odatette a pávakék csizma orrára. Azt mondta: — Ráchel néne, ebben hatv­an arany forint van- Bolond fejjel egykor ami kárt okoztam a csa­ládnak, és megtérül belőle. A piros csizma Ka­táé, a sárga Jutkáé, de a pávakéket ne viselje senki, a kegyelmed lábára úgy sem férne rá, azt állítsák édesanyám térdeplője elé és maradjon is ott. Most pedig jó egészséget kívánok! És amikor ezt mondta, hangosan elsírta ma­gát, mint a megvert gyermek, mert ő azzal jött haza, hogy jóvá teszi, amit ifjan vétett az édes­anyja elen­, de most íme, megkésett már. — Az ebnek is van lelkei — mondta Molnár Palkó. Már indultak volna, de ekkor nyikorogni és areszkedni kezdett a csapóhíd és egy kis leány szaladt ki a várból. Megölelte Jeromost és azt mondta neki: — Ne menjen, el te­­ kegyelmed, Gábor bá­tyám. És úgy sír­, ahogyan csak a tékozló fiú kar­jai­ közt lehet sírni. Most már megint Gábornak hívják! —, mél­tatlankodott magában Molnár Palkó. A kisleány a huszárra tekintett és könnyek közt mosolyogva szólt: — Ha kegyelmed a Gábor bátyánk barátja, akkor szívesen látjuk a házunkban, Kis Ráchel nénitől ne féljen te kegyelmed, mert ő igen jó : asszonyság. A leányka barna volt, de a szeme ibolyakék. T nem lehetett több tizenegy-tizenkét esztendősnél és olyan szép és finom volt, amilyennek olasz thégirók az angyalokat festik. 17. Szárcsa vár famenyezetes, füstös kis p­alotája olyan volt, mintha egyik fala kiesett volna és egyenesen be lehetne látni a menyországba. Ott ült az édesen mosolygó Boldogasszony a gyermek Jézussal a térdén. Festett kép volt, melyet egyik régóta elpor­ladt Bertóthy úr hozott Róma városából, midőn a maga idejében elkísérte a híres Bakócz Tamást a pápaválasztáshoz. A szentképet egy Vincsy Lénárt nevezetű ferencei képíró csinálta, akivel a frank király is dolgoztatott és aki, mint mondják, ügyes volt a maga mesterségében. Sokáig a rosályi vár kápolnájában volt, de midőn arra­felé megkezdődött a török száguldo­zás, más drága marhákkal együtt azt is elhozták. A­­zarcsavári palota különben is olyan volt,­­ mintha egy király és egy koldus közös tanyája lett volna. Remekbe faragott ébenfa ládák­ mel­lett kecskelábú parasztasztalok állottak. A falat nádgyékények és arannyal varrott szőnyegek ta­karták. A mestergerendán kukoricacsövek között elefántcsontfeszület függött. A sarokba drága fegyvereket és rozsdás csákányokat támasztottak. A mult idők büszke gazdagsága összekeveredett a mai kor nyomoruságáv­al. Mert a rosályi Bertóthyak valamikor nagy fanfilia voltak. Bánok, vajdák, nagy kapitányok kerültek ki közülök. A nagyapjuk Mohácsnál esett el, a király zászlajával a kezében, az apjuk is a török ellen hadakozva lelte halálát. Édes­anyjuk pedig Losonczy-leány volt, huga az utolsó temesi grófnak, akinek fejét Sztambulba küldte Ah­med basa. Minél inkább szétterpedt a pogányság az or­szágban, annál több váruk, falujuk veszett oda Bertóthyéknak. Végül már Szárcsavárba szorul­tak, ezt vadászvárnak építette egyik ükapjuk, aki nagy madarász lehetett. De hiszen ez csak afféle tarisznyavár volt, falu nem is tartozott hozzá, csak vadvizes zsom­bék; alattvalóik gémek és szárcsák voltak, pedig mit ér az olyan jobbágy, aki nem az uraságnak, h­anem magának halászik és elrepül az udvarbíró elöl. Itt maradtak, hogy közel legyenek török kézen levő birtokaikhoz, ha váratlanul megvir­radna a szabadság napja. Mert ők is, a többiek is rendületlenül hitték, hogy az ellenség nem ma­rad sokáig az országban. Nem is maradt sokáig, százötven esztendő nem nagy idő egy ország éle­tében, csak az egyes embernek az. Bertóthyné az ura halála után ebben a sze­gényes odúban nevelte föl gyermekeit, akik még a rosályi nagyúri várkastélyban születtek. Sokáig abban reménykedett szegény, hogy az ő nagyeszű Gábor fia egykor majd új fényre fogja deríteni a Bertóthy nevet, de ő részben ke­servesen csalódott, mert az úrfi utálta a vitézi életet és mivel mégsem akart megülni a szárcsa­vári nádasban, garabonciás csavargóvá lett. Az volt a baja, hogy sok volt az esze és ke­vés a lelke. — Mért nyúzassam magamat a végházakban, — kérdezte, — kiért koplaljak és ontsam a vére­met? A bécsi királyért? Az nem ismer, engem. Az országért? Az ország kétféle: uri és paraszti. De az urak lenézik az én szegénységemet, a pa­rasztok pedig jól megvannak a szarvára fogyott török hold alatt. A nagy okosságának azonban mégis csak bolondság lett a vége: mivel nem akart katona lenni, végül is a katonáénál százszorta veszedel­mesebb mesterségre fanyalodott és aki harminc forintot akart keresni, az bárhol leüthette. Az asszonyok pedig búsultak és magukban gazdálkodtak. Tavaly meghalt Bertóthyné és Ráchel néne ekkor otthagyta özvegyi házát Egerben és lejött a leányok mellé. Mert Szárcsavár, ha undok szu­nyogfészek is, mégis az utolsó Bertóthy-vár és azért tartani kellett. (Folyt. körv Uj magyar bibliafordítások készülnek. Milyen legyen az uj magyar biblia ? — Elavult a Károli-forditás. — Eltűntek a pátrohusok­. Nincs igazi magyar bibliánk. A Biblia uj magyar fordítása végre-valahára napirendre került. Az a kérdés: van-e szükség e té­ren az újításra s ha van, milyen legyen az új Biblia? Kétségtelen, hogy a konzervativizmus legerősebb a vallási téren. Rákosi Jenő írta az én bibliafordítá­somról: „Aki a szent textushoz vagy csak szavaihoz is hozzányúl, a keresztény vallások alapjait piszkál­gatja." Nem gondolom, hogy e kijelentés egyenesen a fordítás tilalmát foglalná magában, mert hisz ak­kor — lévén az eredeti szent textus a héber és gö­rög — még az úgynevezett Vulgata, vagyis az egyedül hiteles római katholikus latin fordítás sem jöhetett volna létre. Nem, — a fordításoknak, sőt az ujabb meg ujabb fordításoknak sincs elvi akadálya sehol. A római katholikusok beveti­ szent magyar szövegét elavultsága miatt már többször átdolgozták, sőt leg-1911 — a szentszék a Soós István karrie­rel dolgozom, ezt a két ökröt öt hold takarmány X-b­u-át foMiUsátaisTpprobálta°Pedig ez a fordító szerint valóban új, azaz népies és könnyen kezelhető fordítás akart lenni. . Egészen másként áll a dolog a protestáns egy­házban. A protestánsok nem ismernek hiteles, csak bevett szent szöveget. Az ő valláseszméjük ugyanaz ugyan, mint a római katholikusoké, de vallási elvük nem a külső, hanem a belső tekintély, a lelkiismeret s ez alapon a személyes hit szabadsága. E szerint igazodik a Bibliával szemben való álláspontjuk is. A Biblia szerintük, mint isteni kijelentés, a hit, mint tör­téneti, emberi mű a tudomány tárgya. Minthogy pedig a próféták és az apostolok kéziratai mind elkallód­tak, a bibliai kritika feladata a lehető legjobb szent szövegnek a rendelkezésre álló úgynevezett kódexek alapján való megállapítása. Épen azért nekik nincsen változhatatlan szent textusuk, csak hagyományos, vagyis bevett és jobb vagy legjobb kritikai szövegük. Ezek közül a fordító szabadon választhat s a fordí­tásokat nem egyházi hivatalos fórum, — mert ők ilyet a tudomány terén nem ismernek, — hanem maga a hivő közönség szentesíti. A jobb­­kiszorítja a kevésbbé jobbat. Volt idő, mikor a Heltai, Károli vagy a Komáromi Csipkés fordítását vegyesen használták s végül is, mint legjobb, győzött Károli. Ma már — ezt mindenki érzi — elavult a Károli fordítása is, sőt nem is ma, elavult az régesrégen. Azért időről-dőre, legutóbb pár évtized előtt újra átdolgozták, úgy, hogy ez idő szerint annyiféle szöveg forog köz­kézen, hogy se szeri, se száma. S ennél csak az a na­gyobb baj, hogy a sok átdolgozó, toldozó, foldozó keze alatt — é­n magam is köztük voltam — eltűnt az igazi Károli. Ami van, az igazán a senki bibliája. Annak nincs egyénisége, nincsen karaktere, a sok revideáló kéz letörte hamvát, him­porát, elvette szinét, illatát, hangját, sohasem is volt. — ennek az okát Igazi magyar bibliánk pedig Nem volt az a Károlié sem. Miért? is megmondom. Orth­odox egyházi felfogás szerint — s ehez tar­tották magukat, talán az egy Luthert kivéve, a világ összes bibliafordítói — a Biblia merőben isteni mű, a Szent­ Lélek diktátuma amelyhez maguk az írók, vagy mint a dogma nevezi őket, a Szent Lélek Író­deákjai, jegyzői, pennái, tehát a próféták és aposto­lok maguktól semmit sem adtak, csak a kezüket. Sőt az egyik egyház inspirációs tana szerint még a pon­tozás is inspirált. Azért a bibliafordító kegyes férfiak, a Biblia történeti, emberi oldalát nem ismerve, mi­kor a fordításba fogtak, úgy érezték­ magukat, mint a nyűgbevertek,­­ nem láttak maguk előtt mást, mint betű­t, meg betűt s fordítottak szót szó után hí­ven. S inkább kerékbetörték szép magyar nyelvűket, de az Isten beszédén egy jottányit sem változtattak Ezért nincs magyar bibliánk. Olvassuk csak akárme­lyiket. Nincs azokban sem ritmus, sem zengzet, ide­genszerűek. Ott van mindjárt a legelső, a Máté evan­géliuma 1, 18. „és találtatok az ő méhében viselősnek", vagy 13, 15. fü­leikkel nehezen hallottak", vagy 26, 43. „megnehezedtek vala az ő szemeik" stb. S lett ma­gyarul hangzó görög vagy latin bibliánk. S elhittük, hogy a Bibliát másként nem is lehet fordítani, sőt ezt sokan még ma is elhiszik. Ezt a hagyományos nyűgöt, nyelvünk s lelkünk érdekében, le kell ráznunk s akkor — meg merem jósolni — mi is bibliás nép leszünk, mint a német s angol s a Bibliát örömmel fogják olvasni az előkelő szalonokban is. S lerázhatjuk, mert az az egy bizo­nyos, hogy a Szent Lélek nemcsak görögül, latinul, németül, angolul — tud az magyarul is. Uj magyar bibliafordításra e szerint nagyon is nagy szükségünk van. Sőt nemcsak mi, — uj fordítás után erednek a németek is, pedig nekik klasszikus fordításuk van. S ők dolgoznak e téren is. A porosz közoktatásügyi minisztérium egyenesen a tanítás ér­dekében követeli az iskola és a Biblia nyelvének egyeztetését, mert — úgymond — a Biblia nyelve sem maradhat el az élet nyelvétől s nem ignorálhatja a nyelvfejlődés eredményeit­. Ki is utaltak az új bib­liafordítás céljaira — ha jól emlékszem — 3 millió márkát,­­még­ a háború előtt. Nálunk eltűntek a nagy pátrónusok, a Báthoriak, Bethlenek, Rákócziak s Ló­ránt­ffy Zsuzsámnak. Egy csupán, ami vigasztal,—az anyagiakban szegény, de lélekben és lekesedésben gazdag tudósok e téren is munkálkodnak. S legna­gyobb örömöm, hogy az uj fordítás szükségérzete napról-napra erősödik s hogy már mások is dolgoz­nak uj fordításon. Sajnos, nem sok reményt fűzök

Next