Pesti Hírlap, 1923. február (45. évfolyam, 25-47. szám)

1923-02-01 / 25. szám

BUDAPEST, 1923. XLV. ÉVFOLYAM, 25. (í5,036.) 6ZAM. •maBíncaací'T JMWimvi.vctotrama^^aBKmmouBtautrairrrtM**-.i •••-••.-.m.wn?i-xtxaMwaiß:ifcénMW» noé KIÖFIZETÉSI ÁRAKt Egy húra..... 400 koron« Negyedévi» .. .1120 korona Egyes szám ára helyben, Vidéken és a pályaudvaro­kon 20 korona. Külföldön kétszeres az előfizetési ár. Hirdetések díjszabás szerint. CSUTQKTOK. FEBR tí'U RUAR 1. Klaffitulajdonosok» LÉGRÁDY TESTVÉREK SZERKESZTŐSÉG, KIADÓ­HIVATAL ÉS NYOMDAI Bpest, Vilmos császár-ut 73. FIÓKKIADÓHI­VATAL, Budapest, Erzsébet­ körút L m­ A szelídülő kisantant. Azok a folyton megújuló vádaskodások és kézmosások, vagy azok az egyre nógató ki­­jelentések ellenében, amelyeket kisantantbeli szomszédaink felénk eregetnek, nekünk mindig egyszerű és természetes az álláspontunk. Prága, Bukarest, Belgrád nagy államférfiaival szem­ben beérhetjük azzal, hogy kis diákok módján klasszikus emlékezéseinkből keressük­­ ki és alkalmazzuk a védekezés legjobb mintáit. Ha Bratianu úr haragosan ránk törmed, amiért istentelen békebontó szándékaink vannak, rója idézzük: Quis tulerit Gradios seditionem quaerentes". Amikor pedig Benes úr felsőbb­séges mosollyal biztat bennünket, hogy ha jövőre jól viseljük magunkat­, baráti kezet is nyújt nekünk, valahogy eszünkbe jut a híres mondás: timeo Danaes et dona ferentes. Úgy felelhetünk, mint az ártatlan gyermekek, mert már ha már a világháború egész folyamatán át is mindig rendben volt a lelkiismeretünk, most oly tragikus békehelyzetünk és össze­omlott országunk újjáépítésének feladatai kö­zepett valóban csak a nyugodt munkát áhítoz­zák. Hogy szomszédainkat a kevésbbé tiszta lelkiismeret háborgása még a győ­zelem mámo­rában és a hatalom teljes erőszakvértjében is rémlátókká teszi, ezért felelő­sek nem lehetünk. Benes és Bratianu urak nyugodt álmát ,mi nem garantálhatjuk. A fegyverkezés arányait és a fenyege­tettség viszonyát győzők és legyőzöttek között teljes világításba állította és elég ijesztő kép­nek mutatta Apponyi Albert mai nemzetgyű­lési beszéde. Teljes joggal mondhatta ki azt a kemény ítéletet, hogy ami ezen a téren a békeszerződések végrehajtásában eddig tör­tént, az az újabb kori európai történelemnek legnagyobb botránya. Olyik legyőzött állami, mint a mienk, a teljes védtelenségig leszerelve, ellenben a bennünket kirabolt szomszédok még teljesebb és rendszeresebb fegyverkezést foly­tathatnak, mint a háború előtti lázas készülő­dések idején. Van-e ennél nagyobb kísértés arra, hogy a mi aléltságunkat nagyszerű alka­lomnak nézzék uj betörésekre és hogy még megmaradt élő törzsünkből uj koncokat igye­kezzenek lemetszeni­? Ilyen körülmények között mi, mint amolyan kis pőre Dávid, egyetlen kaviccsal keresnők és kihivnák a harcot a pán­célos, állig fegyverzett Góliátok egész sora ellen ! Nem, mi csak az Úr örök igazságát hív­juk segítségül a megrontásunkra törő túlhata­lom ellenében. Azazhogy, ahogy Apponyi ki­fejtette, mi még érvényes jogaink közvetlen védelmét és legázolt igazságaink majdani helyreállítását is Európa közlelkiismeretétől várjuk, amelynek első szervezetét a Népszövet­ség intézményében találjuk meg. Jóllehet, ez a kezdetleges szervezet a mi perünkre nézve épen nem kedvező bíróságot jelent, —­ legalább mai összealkotása szerint —­ a magyar kor­mányzat a nemzet közakaratából végrehaj­totta a szövetségbe való belépést és ezzel mond­hatni, abszolút biztosítékot szolgáltatott a nem­zet nagy békeeszményéről és az európai szoli­daritásban való közösségéről. Hisz Európa őrző szeme csakugyan rajtunk van! Milyen nevetséggé kellett válniok az ellenünk "fel­röppentett határsértési vádaknak, amikor a nagyantant fővárosunkban székelő katonai bizottságai lerándultak a kicégérezett határ­széli helyekre és ott meggyőződhettek, hogy arrafelé magyar katona sem járt. Hát mi ebbe az oly szigorúan ellenőrző Európába he­lyezzük­ bizalmunkat Nem mondunk le semmi jogunkról, amelyet ezeréves nemzeti történel­münk megszentelt, de ahogy bizakodunk a ma­gunk igazságának isteni erejében, úgy bízunk a népek közlelkiismeretének birói igazságában is. Ezzel pecsételjük meg igaz békehitünk. Ezek a szempontok kétségtelenül távo­labbi perspektívához tartoznak. Egyelőre óhajt­juk és keressük szomszédaink irányában mind­azokat a lehetőségeket, amelyek a mindnyá­junk érdekében álló gazdasági megegyezések­hez vezethetnek és a kereskedelmi forgalmat legalább a háború előtti méretek szerint helyre­állítanák. Hiszen hogy ez eddig meg nem tör­tént, nem rajtunk múlt, a hibát itt is inkább az ő rosszakaratú akadékoskodásukban vagy féltékeny gyanakvásukban lehet fölfedezni. A keleti kérdés kezd ismét kritikussá, válni és a tengerszorosok mentén megint megkezdődtek a csapatösszevonások. A szövetségesek béketervezete teremtette ezt a helyzetet, mert Angóla lehetetlennek tartja olyan szerződésnek az aláírását, amely nem számol Törökország szuverenitásával. Az átadott tervezet nagyjában már ismert dolgokat tartalmaz, amennyiben kimondja a Boszporus és a Dardanel­lák demilitarizációját, mindkét parton tíz-tíz angol mérföldnyi szélességben, de elismeri Törökország­nak azt a jogát, hogy ezen a zónán keresztül csa­patokat szállíthasson. Konstantinápolyt kivették ebből a zónából, amennyiben ott tizenkétezer főnyi hadsereg állomásozhatik. A törökök azonban eze­ket a megszorításokat nem fogadják el, egyrészt azért, mert sértik a török felségjogokat, másrészt, mert fővárosukat nem akarják védtelenül kiszolgál­tatni esetleges ellenséges támadásnak. Nem lehetet­len azonban, hogy végeredményében mégis csak megegyezésre jutnak. A törököknél az ellentállás ebben a kérdésben inkább érzelmi mozzanatokra vezethető vissza. Nagyon helyesen jegyezte meg Li­mann von Sanders tábornagy tegnapi feldívasásá­ban, hogy a tengerszorosok megerősítésének kér­dése nem lehet gátló ok a békeszerződés aláírására. A gyakorlat megmutatta, hogy a Dardanellák és a Boszporus fekvése hadászatilag olyan szeren­csés, hogy háború esetén bármely pillanatban el­zárhatók egy ellenséges hajóhad előtt. Erődítések modern értelemben, akkor sem voltak, amikor Tö­rökország belépett a világháborúba. A régi elavult erődök mint például mindjárt a Dardanela bejára­tát védő Kum-Sale és Sidi-el-Bar, nem tudtak volna hosszabb ellenállást kifejteni a modern hajóágyúk­kal szemben és a szövetségesek flottái benyomulhat­tak volna a tengerszorosba, ha az aknahálózat el nem zárja útjukat Az akna természetesen egyma­gában nem elég hathatós védelmi eszköz, ha száraz­földről nyitva áll a terep. A mai modern hadjára­tokban azonban elég gyorsan lehet ideiglenes erő­döket emelni, amelyek megnehezítik a partraszállási kísérleteket. A török tengerszorosok tehát egyma­gukban is elég biztonságot nyújtanak Konstantiná­polynak és ha a török államférfiak le tudják küz­deni a vitás kérdés érzelmi oldalát, mi sem állhat útjában­ ennek a kérdésnek a kiküszöbölésére. A ka­p­itulációk sem fenyegetnek már veszedelemmel, mert megtalálták már a megoldás módját. Marad tehát a moszuli kérdés, a konfliktus kiugró pontjának. És csakugyan: az olajforrások veszedelmet hozhatnak a kelet békéjére. Érdekes különben a törökök álláspontja ebben a kérdésben. Azt már megírtuk, hogy Angóra legfőbb érve moszul birtokáért az a tény, hogy ez a város és a körülötte fekvő olajforrások a fegyverszünet percében török kézben voltak és csak a sévresi béke parancsolta ki őket onnan. Most a törökök más érvre is hivatkoznak. Kijelentik, hogy az olajmezők korona-birtok. II. Abdul Hamid szultán tulajdona volt, akitől a legidősebb fia örökölte. Tehát magán­tulajdon, amelyet az angoloknak respektálni kell. Diplomáciai körök­ egy részében ismét számolnak az esetleges fegyveres konfliktussal. A török­ök Csanaknál, tehát a Dardanellák mentén, és Ismid körül a Boszporus irányában nagy csa­patösszevonásokat rendeltek el. Nem egészen auten­tikus források szerint összesen harminc török had­osztály van összpontosítva, egy esetleges támadás végrehajtására. Az angolok ezzel az erővel szemben — ha a flottát számításon kívül hagyjuk — egyelő­re három, vagy négy hadosztályt állíthatnak csata­Annak idején nálunk általános megelégedéssel üdvözölték a portorosei gazdasági megegyezést és hogy ez életbe nem lépett, erről is Benes és kisantantbeli társai adhatnak számot. Ha ebben a tekintetben hajlandóságaik kedvezőbbre for­dultak és ezt saját súlyos tapasztalataik után el tudjuk hinni, semmikép sincs kegyes váll­veregetésre szükségünk, ha nem fogjunk kezet a békés és termékeny munka nevében, sorba. Musztafa Kemal frontális támadása a Dar­danelláknál és Boszporusnál ennek ellenére igen súlyos vállalkozás. Minden azon múlik, hogy mi­lyen kaliberű és mennyi nehéz tüzérsége van. Az angol flotta benne a szorosban mindenesetre ténye­ző, amellyel számolni kell. Minthogy azonban moz­gási lehetősége az alig egy kilométer széles szoro­sokban korlátozva van, megfelelő nehéz tüzérséggel könnyen kritikus helyzetbe hozható. A veszedelem talán nem is annyira innen fenyegeti az angolokat. Mit már megírtuk, Kelet-Tráciában török tisztek vezetése alatt katonai szervezetek alakultak. Való­ságos kis hadsereg. Ez magában véve még nem olyan veszedelmes momentum, mert hiszen az ilyen sebtében összeverődött csapatokat valószínűleg nem lehetett kellőképen felszerelni. Az történt azonban, — azt is Simon von Sanders felolvasásából tudjuk,­­ hogy a törököknek sikerült Ismid félsziget partjain egy egész hadtestet orosz ha­jókra rakni , és ez a hadtest Midiánál, tehát az európai oldalon, Csataldzsa fölött, szép csendben partra szállt. Nem kell ahhoz nagy katonai szaktudás, hogy ebben a helyzetben mi várhat az angolokra, ha a támadá­s minden oldalról megindul, következhet azonban az az eset, hogy nemcsak a görögök, akik most táma­dásra szervezkednek, hanem a jugoszlávok és eset­leg a románok csakugyan beavatkoznak a konflik­tusba és lekötik a tráciai török haderőket. Ilyen kö­rülmények között kétségkívül megmozdulnak az oroszok és beáll az a helyzet, amelyet vasárnapi számunkban megvitattunk. Az utolsó pillanatban, úgy látszik, a szövetségesek között is megbomlott az egyetértés. Nevezetesen Franciaország és Anglia között. Point­caré, az angolai szerződésre való tekintettel, tudva­levőleg igen gyakran kényes helyzetbe került a lau­sannei konferencia folyamán. A szövetségesek csak igen nehezen tudták fenntartani az úgynevezett egy­séges frontot. A békeszerződés tervezetének átadá­sakor tudatták a török delegációval, hogy ez a szö­vetségesek végső szava, a törökök vagy aláírják vagy nem. Más út nincs és további tárgyalásoknak sem lehet helye. Ma aztán — mint a francia félhi­vatalos Havas-ügynökség jelenti — a Temps, — amely tudvalevőleg a francia külügyminisztérium szócsöve, — azt írja, hogy a párizsi kormány jegy­zéket küldött Angolába, Londonba és Rómába, amelyben kijelenti, hogy a törököknek átadott bé­keszerződés nem a végleges szöveg. Vagyis a pári­zsi kormány véleménye szerint erről a szerződés­ről még lehet tárgyalni. Londonban ez a hír termé­szetesen villámcsapásként hatott és az angol dele­­­­gáció a Reuter-ügynökség útján kétségbe vonja a Havas-ügynökség hírének hitelességét. Egyben meg­állapítja, hogy bármi történt is legyen, nem hagyja magát eltántorítani e kitűzött céltól. A békeszerző­dés­ tervezet tehát Anglia végső szava. Curzon lord egyébként — mint egy késő éjsza­ka érkezett londoni távirat jelenti, — átnyújtott Lausanneban a török megbízottaknak a szövetsége­sek szerződéstervezetét s nagyon barátságos és engedékeny hangon magyarázta meg a szerződés különféle szempontjait. Izmed pasa válaszában egyheti időt kért, mi­előtt a béke aláírásáról nyilatkoznék. Azután a szövetségesek tanácskoztak és kije­lentették, hogy az angol delegáció nem fog elutazni pénteken, hanem vasárnap estéig Lausanneban marad. Erre Izmed pasa kijelentette, hogy igyekezni fog már addig is valamilyen választ adni. Curzon azt felelte, hogy reméli, hogy a törökökkel a ne­hézségek leküzdése után kezet szoríthat. Fenyegető csapatösszevonások a török tengerszorosoknál. 11 török­­hadsereg támadásra készen áll. — IVndiánál partraszállt egy kemalista hadtest. — A tengerszorosok demilitarizolidsa nem veszélyezteti Konstantinápoly biztonságát. — moszuli, olajmezők Jibdul Mamid fiának tulajdonai. — Anglia és Franciaország ellentétes álláspontja a szerződéstervezet kérdésében.

Next