Pesti Hírlap, 1923. március (45. évfolyam, 48-73. szám)

1923-03-24 / 51. szám

__2 Látogatás a megyeri sáriengerbesi« Ötvenöt es Setős ház lakói már visszatértek« — Negyvenhárom ház még lak­­hatatlan. — Otíledező viskók névtelen tálcákon­ .'S ok péntek áruit el ,i rettenetes penatek óta, gátikor . Megyeri Csárdánál átszakítot a Váci-uti gér, a sötét éjszakánál sötétebo résan­ tettel dobog­hatta meg a fórmszíveket is. Az árvis csknem tizen­­négy napig az volt, amig elkészült a visszavezető út az hogy egy uja­ re­­hét is eltolt, az elsssteaftyűs­­zott ris helyén fekete pártenger maradt. Az elme­nekültek lassan visszatértek. Kórházakból, iskolák­ból: jó emenektd?, akik befogadták a földönfutókat. A Váci ült fel-el a Tömör í­nica, nyilik as el­öntött rész belseje felé. Halálos csönd. Azt hinné az idegen, hogy meghalt itt még minden. Csak a Váci­ út túlsó felén látszik az élet, ahol most ki­tart, sárga földhegyek emelkednek s rajta alakok mozdulnak. Lapátolják a homokos földet, mindig magasabbra. A rizmatelep kontúrjai látszanak. .Ahol elrepedt a cső, óri­ás fekete hengerek nyúlnak el a földhányások előtt, gerendákra fektetett, cső­­óriások. Ezek azok a csövek nyilván, emeljek majd talá­n egyszer, alighanem elrejtik a vizet a pecsi emeletekre ... Megyer legmélyebb része nyílik meg a csárda lödgött. Sok itt a névtelen utca. Névtelen utcákban sok gyerek­es családok laknak. Aki a­ kenyeret ke­resi nekik, majd mind a szomszédos gyárakban dolgozott. Most nem dolgoznak. Kizárás van. Bér­­mozgalom miatt Messzire beljebb az utón gázszi­­vattyu dolgozik. — A talajb­a­ — magyarázza egy szerelő. — akárhol, ha egy méterre ásunk, víz van a föld alatt... Kétoldalt a­ házakból kikönyökölnek az abla­kokon, akik már visszatértek. Itt még szilárdabb házak épültek, az árvíz nem ártott annyit, mint beljebb, a keresztező utcák körül. A bánfaiak men­­tére megszikkadt már a sár, hogy e­zen a­ czéleioítőn meleg magarakkal kisütött az első tavaszi nap... A Tomori-utcával párhuzamos a Béla-utca. Ide is át­ lehet vergődni. Az egész mélyebb megyeri rész egyszerre kibontakozik itt. A keresztutca is névtelen. Hosszú deszka kerítés mögött hatalmas ud­var, a háttérben fehérre meszelt földszintes ház sok ,kicsiny ablakkal, deszkaajtókkal. In­m már belát­ni a sáros udvarokat, az apró és nagyobb házakat, amelyek pontosan mutatják a hanyított vakolatuk­kal, meddig ért a víz. A névtelen utcán megszakad egy helyütt a deszka palánk, jelezvén a bejáratot. Teliszele a hatalmas udvar bútordarabokkal, szét­szedett, ágyakkal, kinyikas ajtókkal szekrények, asztalok, szőkék, ázott szalmazsákok, ágynem­űsek, matracok, mind a napfény felé fordítva sütkéreznek » meleg sugárban... A házfalhoz támasztva sor­ban égy deszkák száradnak...­­ Az udvar közepén szemétdomb ragad a zár­hoz, két­ árva csirke kapirgál a hulladékon. Beljebb az udvar sarkában fedett veranda. Ott foglalatoskodik egy házaspár, hordják ki a tizen­­négynapos vízben megrepedezett bútoraikat. Amint feléjük közeledem, szívesen fogadnak. Hollósi Fe­renc az egyesült villamosgyárból és a felesége. Az asszony könnyezve beszéli: — Mikor a víz gyött, kérem, kéthónapos kis­fiamat vállamra szorítottam és menekültem. De mi­re az udvar közepére értem, már derékon felül tö­dön a vis, a kicsiny jószág megfázhatott, tegnap­előtt temettük... A hosszú, fehér házban öt család lakik. Négy már beköltözött, csak a verandás saroklakás hasz­nálhatatlan még, a Hollósi Ferencé. — Egyforma volt a viz pusztítása, kérem, min­denütt. Hirtelen gyött a viz és elöntötte a szobát. A bútorok mind megmozdultak, felemelkedtek, az ágyaink széthulltak s ahogy a viz himbálta a dara­bokat, neki­ö fedtek az ablakoknak. Az egész ház­ban nincs egy ablak töretlen... De igy van ez egy­formán mindenütt körülöttünk ... Gyertyát gyújt és megmutogatja, hogy a szo­­ba padlója hites centit lesülyedt. S megingott a menyezete is, átázik, ha esik az eső. Az árvíz ma­gassága a­ névtelen utca és a szomszédos Béla-utca, valamint a Kálmán-utca­ házaiban egy méter har­mincöt centiméter volt. — Kaptak-e valami segélyt? — kérdem. — Egyszer kaptunk csak, a párttól 3000 ko­rona gyorssegélyt, másfélét még nem idáig... A Garai-utában­ száma itt nincs a házak­nak, Deutsch József fiszerü­zletét és házát pusztí­­totta el az árvvnt. Az üzlet most nyílt csak meg, a lakószobákban azonban hatalmas kokszkályhák ég­nek, hogy kiszárítsák a falakat. A bolt előtt többen összegyűlnek és újságolják, hogy a kilencvennyolc elöntött ház lakói közül csak ötvenötnek lakói tér­tek eddig vissza, még vannak az újpesti Toldy-utcai iskolában, a Stefánia-gyermekmenhelyen és a Ba­­ross-utcai óvodában sokan, akik várják, hogy fel­száradjon elpusztult hajlékuk. Egy asszony el­kese­­redetűen panaszolja: — Eddig még segítséget nem, igen láttunk. Csak bizottságok jönnek . . . A Fóthi-út felé eső területeken is papirossal beszegeltek az ablakok, ragadós sártenger borítja az utakat és udvarokat. A kútvíz még mindenütt használhatatlan. A Vágóhídig járnak ki vödrökkel ivóvízért. Igaz­, van Hollósi Ferencnek: egyforma a kép csakugyan mindenütt, az árvíztől megszaba­dult. Megverem. A házak szomorkodnak, ez udvaro­kon mindenfelé a napfényre kirakott bútorok és va­lami furcsa csöndesség ömlik el a tájon, halálos csöndesség . . . Matskássy Józs­ef: Végre feljutottak-Nehány hegy hitezett, onnan. Kettő igen közel, a többi távolabb. A hegyek oldalán sötét fenyves-erdők és világos zöld vetések, és ki­­gyódzó kocsiút.. A hegyek fölött egy kerengő pus. A hegyek közt vagy három kilométernyire, egy templom tornyának veres fedele és harang­­ablakai. — Ott lakik az orvosunk, — mondta Olga, — én már jártam egyszer Dala. Várta, hogy Sípos megkérdezi: miért? Sípodnak áramban lógott, a feje. Talán nem is hallotta amiket Olga mondott. Hát csak sétáltak visszafele. Egyikük sem ügyelt rá, hogy a napfény már egy órája eltűnt, csak amikor egyszerre hűvös szél favat, suhotolt végig az erdőn, akkor rezzentek meg,­­ álltak meg és szemlélődtek az Palaszin felhő­ hegyek hömpölyögtek a város felől és nyomták egymást a falu felé. — Siessünk ?—L?se, —« szólalt meg Olga, — talán eljutunk még a bakter­házba. S magára öltötte a nagykendőjét. Megfordultak. De az ég méginkább el­komorult. Rideg morajlás hangzott, le­­, felhők sötétjéből s villám villámra lobbant. Olga kezén egy hideg eesőecepp. Az úton szinte koppan egy-egy hulló szeme az essenek. Nyomban raj­tolt is a zápor. Nagy szemekben veri a földet és valyre sűrűbben. Olga a kar­jánál vonszolta Sípost egy öreg fenyőfa alá a­z út szélén. — Jöjjön! Jöjjön! Jaj rongázik ! S a fa törzséhez vonta. Álltak, hallgattak. A levegő rútul meghidegült. Villámok cihálnak, csattognak, dörögnek — Jézus segíts! — susogja Olga minden villámláskor. És behunyja a szemét, keresztet vet­ ma­gára. A fenyőfa vagy öt minutáig csak tartotta a szárazat, de aztán bizony áthullt az első a lombjain. Olga szétnéz, találna-e védettebb he­lyet? De a többi fa is, amelyik beljebb áll csak­­ugy át­bocsátja, már az elsőt, s az, amelyik alatt álltak, leglombosabb, s még annyiból is legal­kalmasabb, hogy a legalsó ága alig arasznyira van a földtől. — kopasz vén ág, csak épp a vé­gén egy kis bojtja a zöldnek. Olgának azon áll meg a szeme. — üljünk le. Jaj megfázik maga!... Él? gondos kézzel hajtotta fel Sípos ka­bátján a gallért. Aztán meg hogy Sípos is le­ült, ráigazította a nagykendő­jének a felét is. S igy ültek a gally­on, a rájok pergő zá­porban. Egy­ kendő alatt. Hallgatva és sápad­tan. A lábukat maguk alá vonva, mint két be­teg madár. Bizony dél is elmúlt, mikorra a zivatar elvonult a keleti hegyek közé. A felhőkből kisü­­tött a nap. A fenyőfákon az esetcseppek, mint­ha sirt volna az erdő, s az utolsó könyek csil­lognának ott a lombok zöldjén. Akkor már Esztike la­künn volt velök. Kivitte az esernyőt rtek­k ée Síposnak a plédjét. A PESTI HÍRLAP 1926. március 4., vasárnap. A petitté áikfu furája. Csodálatos hatása van ennek a nyomasztóan érzett pénzszűkének! Egy medence felé omlik az or­szág minden tájékáról a pénz, hogy munka nélkül, termelés nélkül gyümölcsözzék a kosztpénz alakjá­ban. A Jégfe­rnánc-Űreológus, Teleszky János, arra­ építette föl egész rendszerét, hogy pénzszűkével tegye értékessé a pénzt és mentse meg a romlástól. Hogy mekkora sikerrel, megállapítható abból, hogy hóna­pokon át nem szaporodott ugyan a pénzforgalom el­lenben a­ drágaság fittyet, hányt, a­ pénzszűkének és száguldott előre olyan iramban, mintha hetenkint m­ilárd­okkal nőtt volna, e forgalom. Jöttek az ava­tatlanok és tetézték Teleszky elméletét azzal, hogy a magánhitel túltengése okozza az inflációt és a drá­gaságot. Az Osztrák-Magyar Bank kimutatásából , megállapítható, hogy a budapesti főintézet és a C­sen­ke-Magyarország városaiban működő fiók­ok 1913-ban több mint 400 milió arany korona, keres­kedelmi hitel folyósítottak, míg a mostani 39 milliárd papír korona kereken csak 75­0 millió aranny koro­nának felel meg. Nyilvánvaló, hogy a háború előtti gazdasági forgalmat a­ békebeli forgalom ötödré­szénél kevesebbel lebonyolítani nem lehet. Annál kevésbbé lehet, mert­ az utolsó két­ évben nagy ,­zabadó ipari befektetések történtek, úgy hogy ez év végén például a textil­gyárak olyan teljesítőképesek lesz­nek, hogy a szükséglet ötven százalékát fedezni fog­ják. A hitelapparátusnak ehhez az ipari terjeszke­déshez képest, ki kell épülni, a pénzforgalomnak ahhoz alkalmazkodni kell, ha minden életet és fejlődést csírájában meg nem akarunk fojtani. A jelszavakon nyargalásizó fináncpolitika, amely a gazdasági összefüggéseket nem keresi, azt hiszi, hogy a pé­nz tetszés­­szerint, lehet sok vagy kevés és a sok annyit jelent, mint rossz és a kevés annyit je­lent, mint jó. Milyen egyszerű is volna egy tönkre­tett országot rendbe hozni! Hogy arra sem Német­­­ország, sem Franciaország nem jött rá, hogy elég a forgalomban levő bankómennyiségt k­­apasztani, ha kell a legszükségesebb hitelek megvonásával is és a pénz fölvihető az aranyparitásig. A pénz nem azért rossz, mert­ sok, hanem inkább azért kell belőle sok, mert rossz. S beteg az egész gazdasági szervezet, amelynek a pénzforgalom­a, vér­keringése. A pénz magában, a gazdasági élettől kü­lönállóan nem is gyógyítható. Ezt­ lássák be azok, akik a mai helyzetet előidézték. A pénz aranyra át­számítva kevés, de­ még­­sem elég jó ahhoz, hogy kül­földön valutát szerezzünk vele. Ma már arra sem jó, hogy itthon szerezzünk vole valutát,­­arra sem jó, hogy útját szegje a folytonos drágulásnak. Minden­nek az eredménye az lett, hogy majdnem teljesen izolálva, vagyunk és ki vagyunk kapcsolva, a­ külke­reskedelmi forgalomból.. A meglevő árukészlettel­ fogynak, anélkül, hogy pótolni t­udnak, ami olyan erővel élesztgeti a vásárló kedvet, hogy országszerte pénzrakások gyűlnek az árukészletek helyén. Pedig az import megakaszt­ásával épen az volt a cél, hogy a vásárlás és fogyasztás tempója megla­sudjék és ezzel is növeljük a korona stabilitását Nem jön be áru és annál mohóbban keresik az árat! A keírma­ pedig fölszabadul és elmegy a koertpénznek 6 ég 7 percentekért hetenként A korona otthagyja az Arat, otthagyja a kere­skedelmi forgalmat otthagyja a ter­melést s abból húz uzsora­hasznot, hogy minden rettene­tesen drágul és a pénzforgalom nagyjában a régi marad. Világos, hogy a pénz ezen az úton nem se­gít termelni új értéket, amelyért valutát vehetünk és a külső kereskedelmi forgalmat megindíthatjuk, ha­nem a régi értékeken élősködik és az egé­sz gazdaság­, életet aláássa. Munka, vállalkozás merész kezdés a Már messziről lehetett hallani torkoccká­­jának vidám taliga-nyikorgását. És az utca hat hek sáros, benne lakik a horczmdros... Kvabkáné nem tudta, mi történt Sípos­sal. De látta­, hogy Olgát is megrendítette a le­vés. Arra vélekedett, hogy valami gyászhir: apja vagy anyja halt talán meg. — Minden csók jelenés, minden az ég alatt, — sóhajtotta, félrebillent fejjel Berzse­nyiből, a rántást kavarva, — s mint a kis ne. idejcs­en­gész. Mikor aztán­ megtértek, nagy volt az aggodalma: — Olga a cipőd... Gondoltam. — Ez bizony beázott. Azonnal vesd le. A forró víz már kész. Olga azonban csak Sípos után nézett. Az­tán megfordult és átsietett a tanítóhoz: — Megebédelt-e már? — Meg kisasszonykám.­­ — Ha emberséget akar cselekedni, menjen át kérem Síposhoz. Rettenetes csapat érte sze­gényt. Ne kérdezze tőle, hogy mi, csak beszél­gessen vele. Beszéljen neki akármit. És, hívja el délutánra valahova. Nagy jótétemény lenne neki. A tanító két ágba nézett kissé, de aztán mégiscsak letette a pipáját és átment Sípos­hoz. Négy óra tájt látta őket az utcán. A tanító talán a faiskola megtekintésére hívta el Sípost. Éjjel azonban bizony sűrűbben ködécsett Olga. A forrósága is nagyobb volt a szokott­nál. A minduntalan azzal a nagyszájú szépség­gel vívódott (Folyt köv.)

Next