Pesti Hírlap, 1923. április (45. évfolyam, 74-97. szám)

1923-04-01 / 74. szám

"892S. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: gy hóre..... 600 korona egyedéire ... 1700 korona gyes­szá­m ára helyben, délen és a pályaudvaro-30 korona, vasárnap 6 korona. Külföldön két­szeres az előfizetési ár. Iw^^^CT^J^IRIRI JV Korona* XLV. &VFQLYAIV3, 7» ftr­^Ö SZÁM. ^ VASÁRNAP. ÁPRILIS 1. viadot­lai Jonosok« LÉGRADY TESTVÉREK SZERKESZTŐSÉG, KIADÓ­HIVATAL ÉS NYOMDA, Bpest, Vilmos caeazár­ul 78. FIÓKKIADÓHI­VATAL, Budapest, Kizsébi*-kötő* L Húsvéti csoda. Isten fia leszállott a földre, hogy meg­npitsa a szeretet birodalmát; az emberek adig megostorozták, leköpdösték és ke­sztre feszítették. Nem pokolból fajzott Ördögök, hanem uberek hurcolták vesztőhelyre az Igazsá­gt, emberek, akik egyenkint talán derék­olgárok, becsületes tisztviselők és szerető aládapák voltak. Ember volt a papi fejedelem, aki oly­­gan szolgálta a holt törvényt, hogy nem nette föl többé az eleven igazságot. A császár tiszttartója is ember volt, ö­­t Jézus ártatlanságában, de nem akarta e­gy „nagyobb háborúság lenne", inkább­ldául engedte a bárányt a farkasoknak. Emberek voltak a tanítványok is, akik örök életet nyertek a Mestertől és első lasszára mégis megtagadták. De hiszen a cégéres áruló is ember volt, ám valamennyi közt a legemberibb. Nem osszat, csak a maga hasznát kereste és lőn megértette, mit művelt, eldobta ma­ól a hasznot és szive keserűségében tölte magát. És a nép? Amig csodákat várt a Meg­­ótól, hozsannát kiáltott neki és útjára tette a ruháit; midőn azonban megpil­otta a megkötözött Jézust, halált hi­tt reá. Van ennél rettenetesebb és van eribb dolog? Bús magyar tollforgatók gyakran ha­gották már össze nemzetük sorsát Krisz­kin szenvedéseivel. Igaz, Magyarorszá­gem annyira a gonoszság, mint inkább a bartók rövidlátása, a hatalmasok kö­zössége, a hívek gyávasága és a nép m­­i­volta adta hóhérainak kezébe. A sn hagyott országgal is az történt, idegen zsoldosok meztelenre vetkőz­tették és megcsúfolták, a világ hatalmasai pedig, nehogy „nagyobb háborúság lenne", mosták kezüket és elfordították arcukat. De ezzel vége is a hasonlatosságnak. Az eltemetett igazságot föltámasztotta sír­jából a húsvéti csoda, Magyarországra azon­ban a sírban a rothadás vár, ha meg nem menti fiainak akarata. De vajon megvan-e egyáltalában a magyarságban az akarat, hogy megmentse az országot? Megértik már a Vének az élet törvé­nyét? Többre tartják m­ár a hatalmasok az igazságot a maguk kényelménél? Elkészül­tek a tanítványok arra, hogy hitet tegye­nek az igazság mellett? Megutálták már a tudások a kapzsiságukat? Eggyé lett a nép? A válasz késik. A vérző ország tánto­rogva járja a Golgotát. Akik a vesztőhelyre hurcolják, emberek és magyarok, te és én vagyunk, derék hazafiak, jó tisztviselők, családapák. HERCZEG FERENC: VA­SÁR­NA­PI JL­Á­TOGATÁS JÓZSEF WOMJEUCJEO OFEN&ÉVÉNJSIL. " A látogatá­somra en­gedélyezett időpontban őfensége hadsegédje, Álgya-Pap Sándor tá­bornok úr, ezzel üd­vözöl: — őfensége dolgozószobájában fogadja önt! A tábornok úr szíves előzékenységgel maga vezet föl az első emeletre, ahol a folyosón, lábhoz tett fegyverrel köszönt bennünket egy katonai őr. Átmegyünk egy tavaszi napsütésben ragyogó bájos és otthonos kis szalonon. Belépünk egy meghitt fél­homályba burkolózó komoly, sötét és meleg szí­nekeibe öltöztetett dohányzóba. Itt már csak egy ajtó választ el a fenséges úrtól A tábornok úr pillanat­ra magamra hagy, majd ismét megjelenik a küszö­bön. Hirtelen, búcsúzás közben egy intéssel jelzi, hogy odabenn várnak rám. Belépek a dolgozószo­bába. József főherceg őfensége áll a szoba köze­pén , azzal a barátságos, nyílt szívélyes és egyben sok méltóságot kifejező kézszorítással fogad, amely az­­ egyénileg jellemző, kedves sajátsága. Őfensége tábornagyi díszruháját viseli. Tudom, hogy meghatározott időre egy ünnepélyen kell meg­jelennie. Háromnegyed órája van a számomra. Kö­rülöttünk­ meghitt otthonos dolgozószoba polgári kényelme. A bútorok fája sötét színű, a fotelek be­húzása világos sárga selyem. Az egyik fal mellett hatalmas, zsúfoltan megrakott, zá­rt könyvszekrény. A világosságnak háttal forduló íróasztalon apró csecsebecsék sokasága. A Szent György-térre nyíló két ablakkal szemben a falon Auguszta főherceg­asszony óriási lovask­épe. Egymással szemben két óriási öblös karosszékbe süppedünk. Megkérem a Fenséges urat, beszéljen valamit önmagáról, a családjáról, az életmódjáról. — Sokat nem tudnék beszélni róla. Ez az élet a lehető legegyszerűbb. Sokat dolgozom. A naplóid alapján most írom meg a háború történetét. Ez fog­lalja el a legtöbb időmet. Azután az uradalmaim vezetésével foglalkozom. Ez is sok dolgot ad külö­nösen, amióta szegény Libits meghalt és nem lesz utódja. Most teljesen magam vezetem az ügyeket A családi élet pedig nálunk is csak olyan, mint min­den más családi élet. Együtt vagyunk a nap legna­gyobb részében, együtt étkezünk. Valamikor na­gyon szerettünk utazni. Ez nem történhetett meg a háború kezdete óta. Azelőtt azonban a nőmmel együtt sokat utaztam. De inkább csak a vad vidéke­ken. Mert civilizációt itthon is láthattunk. Jobban érdekeltek bennünket Afrika vadonjai, nagy siva­tagjai, a középafrikiai ősrengetegek. — Sok gyönyörű dolgot hozhattak onnan vissza, Fenséges uram! — Az ma mind a csehek kezében van! Kivéve az ásványgyüjteményt és csigákat. Ezek a Nemzeti Múzeumban vannak. A madár- és állatgyüjtemény azonban Kistapolcsánnyal együtt a csehek hatal­mába került. Ugy tudom, ezeket a dolgokat külön­böző iskolák között osztották szét odaát — Mint Habsburg-vagy­ont kobozták el Fen­séged uradalmát? — Igen. Mint Habsburg-vagy­ont. — De hiszen mindez Fenséges uram legsze­mélyesebb tulajdona volt! — Az hát! Vásárolt birtok. Kistapolcsány egy részét az apám vette meg. A többit én. Különben ugyanez áll Kisjenőre is, amelyet a románok vettek ái. Azt pedig a nagyatyám vette. Az sem Habsburg­vagyoni őfensége minden kérdésre gyorsan, szabato­san felel. Csodálatos közvetlenség árad minden sza­vából. Amikor egy-egy szócsoport végére ér, a hangja kissé elhalkul s evvel egyidejűleg magas­ságban emelkedik. Ez teljesen egyéni ritmust és jellegzetességet kölcsönöz a beszédének. Gesztusa kevés. Modora határozott. A beszéd muzsikája min­dig élénken illusztrálja azt, amit mond: erély és el- KI-KI A PÁRJÁVAL. irta: GÁRDONYI GÉZA. (32) Sípos elővette a zsebkendőjét, és azzal itatta fel az Olga ujja alól lepergő könnyeket. — Ne sírjon, Habocska: ez a megvadult vén bivaly nem tudja mit beszél. Jöjjön­ haza. — Hol van már nekem a hazaf •— zokog­ta Olga, — nem szabad hozzá belépnem többé. — Az csak frázis. Sok bort ivott délben. Mikorra hazatér, elfelejti. — Ilyen megalázás!... Nem, nem me­gyek többé hozzá. Engem nem lát többé! Anyá­mat se! — Dehát... — Akárhová, csak hozzá nem. Ki a vi­lágba. Megélek a munkámból. — Hm. Az nem úgy van, Habocska. Maga unokahúga neki. Ilyen semmiségért nem taszíthatja ki magát az ajtón. — Így még sohse beszélt velem. — A hibás elvégre én vagyok. Majd le­csillapodik, mikorra hazatér: beszélek vele. — Isttin őrizz. Olyan, mint a tüzestorka ördög, mikor haragszik. — Hát akkor holnap. És ha magának épen­ tűrhetetlen a helyzete, foglalják el az én szobámat, m­íg a vihar el nem csendesedik. Ott vannak az orvosságok is. Vagy Imecséknél foglaljuk le az­t a szobát... Nem az, nem beteg­nek való szoba: nem­ süt bele a nap. Inkább én költözök oda estére: szállj csak maga a Hós vágókhoz. Kvabkáné ijedt képedezésekkel hallgatta persze a történetet,­­• először Esztertől, aki előrefutott, azután magától Olgától, aki zokog­va borult a nyakába. Sípos ott vonogatta a vállát nagy kedvet­lenü­l mögöttük. —• Bolond az öreg: be kell csukatni valami intézetbe. — Bolond ám, maga bolond! — fakadt ki Kvabkáné, — hogy ott muzsikáltat, ahol gyászolnak. Sípos nem szólt egy szót se, csak billen­tett a­ kalapján, s megfordult. A kapuból azonba­n visszatért. — Habocska, — mondta nyugodtan, — ha valami baj lenne, a szobám ... — Semmi Habocska! — rikácsolt rá Kvabkáné. —• Olga a neve, Olga! — De anyám, — csillapította Olga, — már te is ... — Már én is! Nem tűrhetem, hogy a lá­nyomra neveket tegyenek, mint valami kutyára. — De anyám... Sípos megint billentett a kalapján és el­lépett. * Az öreget aztán megbékítették valahogy, de Sípos nem nyitotta be többé a posta­ház ajtaját. Olga két nap csak megvolt nélküle, de a harmadik nap már az ablakban leste, hogy Sípos mikor megy arra . Szerette volna fogad­ni a köszöntését, s hogy akkor ablakot nyit­va Sípos bizonyára megáll: néhány nyájas szót mond np.L­i. •A ndmov t-plje Sípos, hogy,!

Next