Pesti Hírlap, 1923. június (45. évfolyam, 122-145. szám)

1923-06-10 / 129. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra .... 1000 korona Negyedévre... 2800 korona Egyes szám ára helyben, vidéken és a pályaudvaro­kon 50 korona, vasárnap 70 korona. Külföldön két­szeres az előfizetési ár. '4' ' -mr­­f Ára hétköznap 50 korona, vasárnap korona. BUDAPEST, 1923. XLV. ÉVFOLYAM, 129. (15,140.) SZÁM. VASÁRNAP, JUNÍ­­ VX ,­­*­RLAP Eiadótulajdonosok !­tÉSRÁDY TESTVÉREK SZERKESZTŐSÉG, KIADÓ­HIVATAL ÉS NYOMDA: Bpest, Vilmos császár-ut 73. K­ÖKKIADÓHI­VATAL, Budapest, Exasébet-kiterát . Indemnítás és takarékosság. Irta: báró Szterényi József. Az indemnitási vita lesz valószínűleg a belpolitikai helyzet tisztulási folyamatának megindítója. Itt kínálkozik alkalom a legszéle­sebb körű bírálatra, politikai és pénzügyi tekin­tetben egyaránt. Itt fognak összeütközni kor­mány és ellenzék, de itt fogják egyúttal előre­láthatólag összemérni fegyvereiket kormány és saját pártjának szélső­jobbszárnya. Az ellenzék e részbeni föllépése természe­tes, lévén — költségvetési vita hiányában — ez az egyetlen alkalom a kormány általános poli­tikájának és különösebben pénzügyi gazdálko­dásának bírálatára. A kormány saját tábora jobbszárnyának föllépése ellenben szükséges. Enélkül nem tud a helyzet tisztulni, enélkül lappangó marad a bizonytalanság. Ez a bizony­talanság súlyosan ránehezedik közállapotaink­ra, bár szerintem sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanak annak, mint ami indokoltan megilletné. Ha a tisztulási folyamaton túl le­szünk, akkor fog csak kitűnni, hogy az erők aránya mennyire más, mint ahogyan azt né­melyek beállítani szeretik. Mert régi jelenség nálunk, melyet az új irány még fokozott, hogy mindenki „az ország túlnyomó nagy többsége­nevében" szeret beszélni. Ez a tisztulási fo­lyamat - vpl­ . 1­"sorbani belső ügyeit, kor­mányt támogató pártnak. Kétségtelen, hogy nem egészséges politika, ha a hatalmon levő párt egysége ingatag alapokon nyugszik, de amíg ez nem jut kifejezésre magában a kor­mányzatban, addig nincs nagyobb jelentősége, addig nem szabad abból országos ügyet csinál­ni, házi perpatvarok nálunk máskor, rendezet­tebb politikai viszonyok között is voltak, anél­kül, hogy az ország ügyeinek intézésére na­gyobb befolyással bírtak volna. Igaz, hogy ez­­ házi perpatvar már annyira megy, hogy a miniszterelnök legutóbbi parlamenti beszéde, mellyel külföldi útjáról a nemzetgyűlésen be­számolt, egyenesen védőbeszéd volt a saját pártja ezen részéről őt ért támadásokkal szem­ben. Mert jellemző, hogy ebből az ügyből fo­lyólag csakis erről az oldalról érte a kormányt támadás. Sem az ellenzék, sem az egész sajtó — az ő sajtójuk kivételével — nemcsak nem támadta a kormányt, hanem a legteljesebb mér­tékben támogatta. E részben tehát súlyosabb­nak tű­nik a helyzet, mint aminek gondolnók, én azonban ennek dacára változatlanul azt az álláspontot képviselem, hogy minden ilyen ter­mészetű bajt, így ezt is, magában a pártélet­ben kell elintézni. A nemzetgyűlés elé csak az ország dolgai valók és a parlamentarizmus el­fajulása. Ha ott a pártok ügyeit akarják elin­tézni. Az ország ügyeinek megvitatására ked­vező alkalom lesz tehát a költségvetési felha­talmazási törvényjavaslat tárgyalása. Eltekint­ve attól a politikumtól, hogy annyi ígéret da­cára ismét csak indemnitással való kormány­zás következik, hogy ismét nem kínálkozik al­kalom a kormányzatba való részletes betekin­tésre és hogy az összes országok között talán már csak mi vagyunk az egyedüliek, ahol a kormány részletes költségvetés nélkül dolgo­zik, ami már egymagában is erős támadási vagy legalább is kritikai felületnek kínálkozik, itt van az indemnitási javaslatban az egész pénzügyi gazdálkodásnak kérdése, amelyben a nézetek annyira eltérők, hogy némelyek még a külföldi kölcsön szükséges voltát is kétségbe­vonják és a pénzügyi szanálást egyedül belső eszközökkel is lehetségesnek tartják. Evvel a­­felfogással nem lesz nehéz vitába szállni. Ez a felfogás az ország tényleges hely­zetének teljes félreismerésére, az erőviszonyok nem ismerésére vall, ugyanaz körülbelül, mint amikor az első nemzetgyűlésen az egyik felszó­laló kormányt támogató képviselő azt állította, hogy egyedül a Sas-utca képes lenne az­­egész államháztartási deficit fedezésére. Igazi pénz­ügyi vicinális felfogás ez. Sajnos, ez a felfo­gás könnyen hódít, mint minden képtelenség, mely másra vonatkozik. Mert másról olyan szívesen hiszünk el mindent, még­ ha kis gon­dolkodás után lehetetlenségnek is tűnnék. Már­pedig gondolatnak is képtelen, hogy Magyar­ország külföldi segítség nélkül rendezhesse ál­lamháztartását. Azt az óriási államháztartási hiányt, mely a korona sülyedése következtében ,természetszerűleg még lényegesen fokozódott, másképen, mint külföldi kölcsönnel eliminálni nem lehet. Azt az ijesztően nagy devizatarto­zást, mely az állam- és magángazdaságot né­hány hónap óta oly rettenetesen nyomja és mely hitelünknek annyit ártott, mert hisz hó­napok óta függő tartozások kiegyenlítésével­­ nem tudunk devizahiány folytán megbirkózni, másképen, mint a külföld segítségével, ugyan­csak nem tudjuk elrendezni. A miniszterelnök úr említett beszédében r­ámutatott azokra a nehéz időkre, amelyek közvetlenül előttünk állnak ama kötelezettsé­gek folytán, amelyek most ismét esedékesek. Egyenesen kihívja vele a pénzügyi kritikát, jól­lehet szándéka nem ez volt, hanem reávilágítás a helyzet súlyos voltára épen ama kritikával szemben, amely politikáját saját tábora részé­ről indokolatlanul érte. Mégis, érzésem szerint ez lesz az az emeltyű, amelyhez nyúlni fognak­ akarni azok, akik sarkaiból szeretnék kiemelni a mai pénzügyi politikát. Pedig ennek a pénz­ügyi politikának lehetnek és vannak hibái, de ezek nem ott keresendők, ahol ezek a körök vé­lik. Ezek a gazdasági életben rejlenek, amely­gazdasági életnek azonban semmi sem ártott annyira, mint az a szélsőséges politika, amely ellen most a kormány oly jogosan és helyesen védekezik, ugyanannak a gazdasági politiká­nak hiánya, amely miatt a Hegedüs-féle hip­nózisra hatírozott pénzügyi politika megbu­kott, mert hiába, meddő marad és meddő fog maradni minden pénzügyi politika, mely nem gazdasági alapokon nyugszik, mely figyelmen kívül hagyja a gazdasági élet igényeit és szük­ségleteit, hogy egyoldalú pénzügyi technikai eszközökkel keresse a kibontakozást. Az indemnitási vitánál egy körülményt ajánlanék a nemzetgyűlés figyelmébe: azt, ami legutóbb ismételten a francia szenátusban tör­tént Már a múlt évben a francia szenátus pénzügyi bizottsága szinte egyhangú határo­zattal visszautasította az akkor előterjesztett költségvetést, mert úgy találta, hogy nem elég takarékos alapon épült föl. Az idén, alig né­hány nap előtt pedig kerek egymilliárd fran­kot törölt a költségvetés kiadásaiból. Nem aka­rom említeni a német birodalmi gyűlés Spar-Ausschuss-ának szinte megszámlálhatatlan milliárdjait, melyeket a költségvetés tárgyalá­sa során törölt, de egymaga a francia példa talán elég intő jel nekünk, jóllehet részletes költségvetés előterjesztése nélkül ennek a pél­dának a követése nehézségekbe ütközik. Meggyőződésem, hogy odáig­ nem is jö­vünk rendbe államháztartásunkkal, amíg nem kínálkozik mód ennek a példának gyakorlati követésére. Ifi szerb külügyminiszter megrágalmazta Magyarországot. Ré ft vádak, régi rágalmak.­­ Mindenéves jó a viszony, csak Magyarországgal nem. A békés megegyezésbe irányuló minden törekvés hajótörést szenvedett (?) — Macsics véleménye a magyar kölcsönről. - a magyar ügyvivő otthagyta a sz­upstina diplomáciai páholyát. A belgrádi szkupstina ülésén Nincsics kül­ügyminiszter éles támadást intézett Magyarország­elleni olyan hangnemben, amely egészen eltér még a balkáni értelemben vett parlamenti szokásoktól is. A jugoszláv külügyminiszter vádakat emait Ma­gyarország és a magyar kormány ellen, olyan vá­dakat, amelyekről az egész világ tudja, hogy alaptalanok és nem egyebek közönséges rágalmak­nál. Eddig a kisantant államférfiai igyekeztek hi­vatalos felszólalásaikban megtartani azt az udva­riassági mértéket, amelyet általánosságban megkí­ván a művelt nemzetek között val­ó érintkezés. A fe­lelőtlen rágalmazás, az alantas gyanúsítás és a minden tényt meghazudtoló ferdítés eddig a kisan­tant sajtójának volt a kenyere és eb­ben a műve­letben — ezt készséggel­ konstatáljuk — előljárt a szerb sajtó. A kisantant sajtófőnökeinek karlsbadi találkozása óta ez a sajtóoffenzíva a kisantant lap­jaiban szervezetten történt megállapított taktika sze­rint, úgy ahogy annak idején a híres cseh fürdő­helyen megbeszélték. Valahányszor ez a hang a szokottnál is jobban eldurvult vagy a hazug fantáziá­kon röpködő rágalmak viszafelé sültek, a kisantant nagy államférfiai kezüket mosták és avval takaróz­tak, hogy náluk sajtószabadság van. A hitelét vesz­tett kisantant sajtó szerepét, úgy látszik, Nincsics úr kénytelen személyesen átvenni és nyílt parla­menti ülésen megismételni olyan vádakat, amelyek miatt vesztették el épen megbízhatóságukat az ő Szócsövei. Nincsics úrnak azonban nem lesz na­gyobb szerencséje a sajtójánál. Különben az egész világ tudja, hogy Nincsics­nek mindjárt az első kijelentése, amelyben Magyar­­országot okolja, amiatt, hogy a jó szom­szédi viszony nem tudott kialakulni, semmiképen sem helytálló. Nem Magyarország volt-e az, amely úgy a portorosei, mint a gráci konferenciákon úgy gazda­sági mint forgalmi vonatkozásokban olyan javas­latokat tett, amelyek alkalmasak lettek volna barát­ságos atmoszféra megteremtésére? És nem-e a jugo­szláv kormány volté­ az, amely a kész megállapodá­sokat vonakodott ratifikálni? Mi a jugoszláv állam­polgárok jogait mindig és minden alkalommal tisz­teletben tartjuk, de nem vagyunk hajlandók a ra­jokban ránk szabadított szerb kémeknek szabad garázdálkodást biztosítani. Nincsics tiltakozik a ju­goszláv állampolgárok elítélése ellen, holott nálunk nem önkényesen, hanem bírói ítélet alapján kapják méltó bün­tetésüket azok, akik törvényeinkkel szembehelyezkednek, akár jugoszláv, akár más állampolgárok az illetők. Vajon ugyanez történik Jugoszláviában is? Vajon jogosan verik és kínozzák meg azon a címen, hogy kémek, azokat a szerencsétleneket, akik Magyar­országból mennek át szerb területre rokonaik láto­gatására ? Elismerjük, hogy Nincsics úrnak ez a beszéde nagy sikert biztosított számára a skupsti­nában. Ill­vei közül egynehányan lelkesedésükben már azt követelték, hogy internálják a magyar kö­vetet. Nem akarunk ezeknek az éretlen közbekiál­tásoknak nagyobb jelentőséget tulajdonítani, mint amennyit megérdemelnek, de mint jellemző tünetet leszögezzük, hogy amikor a magyar parlamentben gróf Bethlen István miniszterelnök a szom­széd államokkal való jó viszony megte­remtéséről beszélt, a képviselőház min­den tagja, pártkülönbség nélkül, he­lyeselt és amikor Nincsics külügyminiszter a leggyűlölkö­­dőbb vádakat szórja Magyarország ellen, a skupsti­na tapsol és helyesel és mégis ők mondják, hogy mi akadályozzuk meg a jó szomszédos viszony meg­teremtését. Nem tudjuk, csak sejtjük, mi okozta Nincsics szokatlan kirohanását. A magyar kölcsön ügye na­gyon az elevenjébe vágott a kisanyantnak. Ennek az

Next