Pesti Hírlap, 1924. július (46. évfolyam, 129-155. szám)

1924-07-01 / 129. szám

1924. frdfas i kVdd PESTI HÍRLAP A jekaterinburgi véres éjszaka. Hogyan irtották ki az orosz cári családot ? — A szétdarabolt és elégetett holttestek. — A­ cári család hamvai S'Franciaországban. — Janits francia tábornok elbeszélése a tragédiáról — Állítólag német újságokat és magyar fül Írásokat találtak az orgyilkosság színhelyén. Párizs, junius. (A Pesti Hírlap tudósítói­tól.) A királytragédiákban mindig van valami misztérium. Valami titok, amely csak évek múlva derül ki s ezzel lassankint eloszlik minden h­omály, amely a tragédia részleteit fedte. Iratok, levelek kerülnek napfényre, vagy tanúk jelentkeznek, akik idők múlásával fel­oldottnak érzik magukat a további hallgatás alól s a memoárjaik lapjain, újságok hasábjain kitereget­nek minden titkot, minden rejtélyt, véres tragédiák szenzációs és borzalmas részleteit. Párizsban most az orosz cári család lemészárlásának eddig még is­meretlen részleteit hozzák napfényre s a Masin ha­sábjain Janin tábornok, a szibériai francia misszió volt főnöke, azt beszéli el, hogyan hozta francia területre az orosz cári család hamvait és relikviáit és új részleteket mond el a jekaterinburgi borzalmas éjszakáról. Az orosz cári család kivégzéséről a világ min­den lapjában ezer és ezerféle verzió látott már nap­világot. írtak arról is, hogy a cárnak sikerült meg­menekülni, amikor a vörös katonák a cári palotába betörtek, mint ahogyan az egész világsajtót bejárta az a hír is, hogy a véres és­­ borzalmas éjszakát egyedül Tatjána hercegnő, a cár legfiatalabb leánya élte csak túl. Legkimerítebben akkor foglalkoztak a lapok a cári család tragédiájával, amikor Szokolov orosz vizsgálóbíró, aki a szörnyű bűnügyben so­káig folytatott vizsgálatot és álruhában átszökve a vörös katonák vonalán, amikor biztonságban érezte magát, a Koltschak-kormányt nyíltan azzal vádolta meg, hogy ő adott utasítást a cári család kivégzésére. A legnagyobb rejtély azonban mindezideig az volt, hogy hol vannak a cári család hamvai? Erre ad most feleletet a francia lap hasábjain­­Janin generális. Az ő előadásából mindenekelőtt kiderül az, amit eddig még senki sem tudott, hogy a borzalmas véget ért cári familia tagjait kivégzésük után szétdarabolták, azután elégették. Az orgyilkosság Jek­hterinburgban történt, az Ipatieff-féle házban, ahol az orosz cári család a szovjet foglya volt. A gyilkosság után a tettesek az áldozatokat egy erdőn keresztül, nem messze a város utolsó házától, egy kis tisztásra cipelték, ott valamennyit levetkőztettek, a meztelen holttesteket szétdarabolták, aztán elégették. Hogy ezt a borzal­mas munkát sietve, gyorsan végezték el, az — Janin generális szerint — azzal bizonyítható, hogy a ru­hákat úgy tépték le cafatokban a holttestekről és a rongyokat otthagyták szerteszét szórva. A jekaterinburgi erdő kis tisztásán maradt az elégetett holttestek hamva. Ott kaparta össze a hamut a cári család két régi, hűséges szolgája és egy egyszerű tarisznyába rakták. A tarisznyában, az összekevert hamvak fö­lött, volt egy kézujj. Manikűrözött, ápolt körömmel. A cárnéé volt. A cári család tag­jai közül ugyanis egyedül a cárné manikü­röztette a körmeit. Amikor a bestiális gyilkosok szétdarabolták a holttesteket, valószínű, hogy sietős munkájuk köz­ben nem vették észre, hogy a cárné kezének egyik ujja elgurult. Ezt aztán nem is égették el. A hamvak és a cári család relikviái — ruhák, ékszerek, mintegy háromszáz darab — Janin fran­cia generálishoz kerültek, aki, mint a tragikus vé­get ért cári familia intim embere, elhatározta, hogy mindezt francia területre hozza. Tette ezt abban a reményben, hogy egyszer majd fölébred Orosz­ország a bolsevizmus lidércálmából s akkor a cári család hamvai és relikviái az őket megillető helyre kerülhetnek. Sok keresés és hajsza után jutottak a relik­viák a francia generálishoz, aztán vitte magával új állomáshelyére, amikor a bolsevista őrület legjobban tombolt s Franciaország megszakította a diplomá­ciai érintkezést a szovjettel. A hamvak akkor már egy kis dobozban voltak s ez a többi relikviákkal együtt egy karbini bank safe-jébe került. Janin tábornok aztán Kínába utazott, ahol a cári család hamvait a hotelszobájában őrizte. Végre 1920 júliusában megérkezett Francia­országba. Párizsban már várta Miklós nagyherceg levele, majd jelentkezett nála Giers volt orosz követ, aki szintén a nagyhercegtől hozott levelet, amely­ben a hamvak és a relikviák átadását kérték. Októ­ber 16-án a cári család relikviái elkerültek Francia­országból s a további sorsáról már Janin tábornok sem tud semmit. Elbeszélése végén apró epizódokat említ föl a tábornok a cári család utolsó napjaiból. Elmondja, hogy az orosz uralkodó­család tudta, hogy a fog­ság nem fog sokáig tartani, készültek tragikus vé­gükre. A cár az utolsó napokban már egészen ösz­szeroppant, a cérné pedig, aki fájdalmait eltitkolta, férje előtt egyre azt hangoztatta: „Inkább meghalni, mint Németország uralma alá kerülni!" Szokolov orosz vizsgálóbíró, aki közvetlen a véres éjszaka után nyomozni kezdett a gyilkosok után, az Ipatk­v-féle ház tájékán, a szobákban né­met­ újságokat talált, különböző német könyveket, a ház falára Heine egyik verse volt írva és mind­ezeken kivül — mint Janin francia tábornok állítja — magyar fölirásokat is talált. Hogy a magyar föl­írások mit tartalmaztak, azt nem tudta megmondani a tábornok, mert azok az ő számára is és Szokolov számára is rejtvények maradtak. Mindenesetre a francia tábornok elbeszélésé­ben nagyon ügyesen volt elrejtve ez a néhánysoros bomba. Igazán naiv embernek kell annak lenni, aki nem érezné ki ezekből a sorokból a gyanúsítást. Az jekaterinburgi véres ház, benne csak német új­ság, a falakon csak német és magyar felírási A cári család gyilkosait tehát csak ezek között lehet keresni. Várjon ki is mondta ezt tulajdonképen? Szokolov orosz bíró, Janin francia tábornok, vagy talán maga a Matin? Igazán nem fontos. Nem volna szenzáció a párizsi szenzáció, ha nem állítanának benne valami becstelenséget a győzők a legyőzöt­tekről. Szentgyürgyi Ferenc: fáradtam mozogtak a figurák, amint vándorlás köz­ben bevetődtek a kurtakocsima udvarára... És iddogálni kezdtek szépen, Bánatra-gondra nem tekintve, Mikor bejött a Zöld király is Ebéd előtt, de csak egy pintre ... — Hol a Zöld király? — suttogta a bábjáté­kos elhalón. Az asszony a batyuból őfelségét is k­iemelte, és a bábjátékos három legkedvesebb bibábóját a mellére ültette olyanformán, ahogy a kurtakocsmá­ban borozgattak. Az asszony s­írva énekelte a har­madik strófát: Bohémek voltak mind a hárman. Kupa bort kupa borra hoztak. S maguk sem hitték, egy-kettőre ölelkeztek és barátkoztak... És mutatta a szegény bábjátékos, hogy mit csinált a három mákvirág... Fafejük összekoppant a nagy ölelkezésben és hogyne tántorogtak olna, mikor megittak vagy kilenc kupa bort... „ Volt a királynak egy leánya, Egy hamvasarcu, fürge fruska. Beszólt a rácson: „Gyüljék haza, Mert megfőtt a bab, jó apuska..." Mosoly rezgett a bábjátékos szederjes ajkán. Nagyon, de nagyon becsíphetett az a három mák­virág, hiszen már alig tudnak mozogni... Omlott az asszony könnye, amint tompa, színtelen, remegő hangon énekelt. Gondolt egyet a Zöld király úr , meghívta őket is ebédre... Ki gondolná most, hogy mi is lett Az óriási lakzi vége? Az, hogy Csemez Pali, Paprika Jancsi meg a Zöld király őfelsége lekoppant a földre, a sipláda elnémult és az asszony lesikoltotta a napot az ég­ről. A szegény bábjátékos lelke az elárvult sipláda utolsó akkordján fölszállt a hétcsillagos égbe, hogy megkérdezze: Látod-e, Unam, látod-e szegény Ri­tát a sötét mezőben ? Hannibal fia. Sportregény. Irta : I­udu­ig Wolff. 40 — Ej, nono, ön ugyancsak magasan kezdi, gróf úr. Matterott megnyugtatóaan mondta: — A barátom úgy gondolja, hogy le akar számítoltatni egy ötvenezer koronás váltót. — Vagy úgy, ez má­r egészen más. Erről le­het beszélni. De azt megmondom előre, gróf úr, pénz nincsen, csak áru. Muntaniz megdöbbenve kérdezte: — Mit kezdjek az áruval? Matterott megmagyarázta: — Az nem tesz semmit. Zöcinger majd el­adja a holmit- A pénzt megkapod. — Mennyit kapok ötvenezer koronáért? Zöbinger elgondolkodó arcot vágott. — Azt ma még nem tudom önnek megmon­dani, giróf úr. Az az árutól fü­gg. De egészen­­nyu­godt lehet, nem fogják becsapni. Van-e jó kezese? Matterott naivan kérdezte: — Nem lehetnék én a kezes? Zöbinger jóizűen felkacagott: — Milyen vicces! ön akar jót állani? Ugyan ne izéljen. Muntaniz már nem remélt semmit. A kezesen borul fel minden üzlet. Zöbinger azt mondta kedélyesen: — Csak lesz valaki ismerőse, aki önnek aláá­lr. Gondolkozzék egy kissé. Matterottnak egy ötlete volt: — Hát Maistatt hadnagy? Jó ez önnek, mint kezes? Muntaniz bosszúsan közbevetette: — Az nem ír alá, mi jut eszedbe! — Ezt már csak bizzad reám kérlek. Elho­zom néked az aláírását. Muntaniz hitetlenül mondta: — Aligha. Zöcinger felállt s igy szólt: — Hozzák el tehát holnap a váltót az aláírá­sokkal és akkor meglátjuk a többit. Matterott kérdezte": — Mikor kapjuk a valutát? Zöbinger a legbecsületesebb arccal kijelen­tette: — Három nap múlva megvan a pénz, gróf úr, amilyen igaz, hogy én vagyok a Zöbinger. A kocsijáb­a ült és elrobogott. Attól a naptól kezdve, hogy a váltót meg­­kapta, Zöbinger nem volt látható. Megnyílt a föld és elnyelte őt. Matterottnak nagyon kellett a pénz és nyomában volt éjjel-nappal, mint egy rendőr­kutya és nem tudott eredményt elérni-Muntaniz már föladott minden reményt. Azt mondta Matterottnak: — Nézz utána, hogy legalább a váltót vissza,­kapjuk. Május elseje előtt két nappal Tuckett pénzt kért Muntaniztól, hogy befizesse az utolsó előtti be­hratási díjat a derbyre. Muntaniz nem tudta, mi­tévő legyen. Kétszáz koronáról volt szó, amit elő kell terjemteni mindenképen, különben Imperator el­veszti futtatási jogát. Ha május elsején nem­ fizetik be a pénzt, mindennek vége. Utolsó kétségbeesésében Muntaniz megint Her-* melinhez fordult. — Megint kell pénz, Hermelin. Hermelin komoly arcot vágott. — Nem tudok a segítségére lenni, gróf úr. — Nagyon kérem önt­. — Igazán nem megy, gróf úr. Most már meg­mondhatom önnek, hogy kezességet vállaltam az öt­venezer koronáért, melyet fölvett. Be fogja látni, hogy nem tehetek többet. Muntaniz csüggedten horgasztotta le a fejét. Vége. Kétszáz koronán fenekült meg utolsó re­ménye. Hermelin kisvártatva igy szólt: — Adja el nekem Imperátori, gróf úr. Adok önnek a lóért tízezer koronát- A legjobb üzlet, amit életében valaha fog csinálni. Nem adom el Imperátori 3 Sakkot az Olimpiásznak ! Tudvalevő, hogy a világ fővárosában, hol ezidén nemzeti presztízsünk ütközik meg más ot­szágok kulturális készségével, sakkolimpiászt is hirdettek. Ez természetes is, hisz a nemzetek szel­lemi vetélkedésére aligha akadhat alkalmasabb terü­let az elme sportjánál, az exek összemérését lehe­tővé tevő győzelmet, vagy legyőzetést hozó királyi játéknál. A magyar sakkozás, mely Chaurosek, Maróczy és mások személyében a világnak fényes nevű matadorokat, az országnak pedig az e téren elérhető nemzetközi elismerés teljességét adta, érzi elhivatottságát, bizton elkövetkező tisztes eredményű szereplését és szorgalmasan készül­t nemzetközi porond nagy harcára. Azaz, hogy készülne, ha e törekvésére nem sújtana le — mint egy „váratlan, rejtett kombináció" alakjában — a Magyar Olim­piai Bizottság határozata, mely ugyanakkor, mikor a testi sportokat képviselő olimpikonok kiküldeté­sénél méltán veszi igénybe az állam és a társada­lom támogatását, a magyar sakkozás képviseltetése dolgában a legridegebb elutasítás álláspontjára he­lyezkedik. Hát ez valahogy nincs rendjén. Az elme sportjának az olimpiászból való kirekesztése egy­általán nem kívánatos „magyar különlegességet" jelentene (eddig 16 nemzet jelentkezett a sakkolim­piászra), ezenfelül ugyancsak ellenkeznék az ősi, görög olympiászok szellemével is, mely az izmok re­meklését, minden fontossága mellett, sem kizáróla­gos céljának tekintette, mikor az „ép testbe" holmi „ép szellemet" kívánt — még az olimpiászokra is. Hogy a sakkozók kiküldetésének viszonylag igen szerény terhei mily busás megtérülésre nyúj­tanak kilátást, az szembetűnik, ha egyrészt a ma­gyar sakk múltjára — tehát a beléje helyezett remé­nyek nem alaptalan és jogos voltára — gondolunk, másrészt arra, hogy a magyarok eddigi összered­ménye az Olimpiádon a javítást, bizony, nem teszi fölöslegessé. A MOB urain van a sor, hogy reményteljes sakk­gárdánk e törekvésében itthon semmiesetre se kapjon­­ mattot! Dr. Temanovich Zoltán, a Magyar Sakkszövetség alelnöke.

Next