Pesti Hírlap, 1925. február (47. évfolyam, 26-48. szám)

1925-02-22 / 43. szám

f ház tagja, majd felügyelője lett, s mint ilyen, a cse­hek látó szemeként figyelte dolgainkat. Sztodola cseh-szlovák követ, mint egyházam híve és egyik gyülekezetünk felügyelője, amint ő mondotta, irántam való figyelemből és rokonérzés­ből keresett fel és kért, ne menjek fel ilyen zord időjárásban a Felvidékre, nem is érdemes, mert a Felvidék elcsatolása úgyis befejezett dolog, de még ne tegyem ki se személyemet, se állásomat­­esetle­ges bántalmazásoknak. Megköszöntem a követ úr ez éves figyelmét , kijelentettem, hogy az időjárással nem törődöm, az elcsatolás megakadályozása megér minden fáradságot, a bántalmazások pedig annyira nem riasztanak vissza, hogy ha eddig ingadoztam­­volna, most már csak azért is felmennék, hadd lás­sam, hogy a Felvidék evangélikusai hogyan fogad­ják törvényes püspöküket. Hanem az elutazás nem ment olyan simán, mint gondoltam. Eleintén autóra gondoltam, tár­gyaltam is sokán a hadügyminisztériumban,­­ de csak az osztályokkal, mert a minisztérium vezetői­hez bokros elfoglaltságuk miatt sohasem tudtam be­jutni. Végre azonban beszélhettem Kobek államtit­kárral, akinek­­"Ta­nácsára nem autón, hanem a rendes vonaton"indultam el. Kértem­ hát egy külön szakaszt, melyben a ne­héz útra lekötelező módon elkísérő egyetemes egy­házi főjegyzővel, dr. Szelényi Aladár barátommal, elhelyezkedhetem. Ezt már nem kaptam. De azért N­OV. 21-én nekivágtunk a pacifikáló kirándulásnak. Minthogy összehívó levelemre egyik esperes-ségből sem kaptam választ, előbb a besztercebányai főgimnáziumot látogattam meg. Közben Zólyomba a zólyomi esperesség lelkészeit összehívtam. Ez a gyűlés november 25-én volt s tizenhét lelkész vett részt rajta, akik között egy sem akadt, aki a Ma­gyarországtól való elszakadást hangoztatta volna.­­Voltak azonban néhányan, akik hallgattak, de aki­ken meglátszott, hogy csak azért nem beszélnek a szívük szerint, mert még nem tudták, hová dül el a politika guruló kockája. A zólyomi evang. lelkész, Licskó Sámuel, a leghatározottabb magyar álláspontot képviselte és szólaltatta meg. Nála voltunk szállva s az akkor még ott idöző Tarnay városi rendőrkapitánnyal együtt ez a derék lelkészünk vállalkozott arra, hogy sha csak egy kápláralja magyar bakát kap, Zólyo­mot a rézgyár munkásainak támogatásával föltétle­nül meg tudja tartani Magyarország számára. Erről még Zólyomból express levélben értesítettem a nem­zetiségi kisebbségek minisztériumát, melytől dec. 2. kerettel a következő választ kaptam: „Amidőn meg­köszönöm a zólyomi közállapotokról szóló kimerítő tudósítását, tisztelettel értesítem, hogy a vidéki tár­sadalmak szervezését és irányítását a központiban s társadalmi úton létesített szervezet, az Országos­­Propaganda Bizottság (IV., Mehmed szultán­ út 1. sz.) végzi Ennélfogva megkerestem a megjelölt bi­zottság vezetőségét, hogy Licskó Samu lelkész urat se szükséges támogatásban részesítse". Sajnos, ez az ígéret csak ígéret maradt. Licskó lelkész házánál a délután folyamán a Ludova Banka három oszloposával, Fajnor Vladimir, Pau­linyi Vilmos és Vésel János urakkal tanácskoztunk.­­A tótság e vezérei három telje® órán keresztül vitat­ták előbb csak velünk (Szelényi, Licskó és én), majd Tarnay főkapitány jelenlétében a politikai vi­szonyokat. Ők ugyan már a cseh-szlovák gondolat f álláspontja felé közeledtek, de még akkor­ nem azon­­állottak le a fenntebb említett bizalmas jelentésemben ismertem is a minisztériumot, hogy ezt a há­rom érté­kes embert a magyar álláspont támogatására sürgő­sen igyekezzék megnyerni. Ma is az a hitem, hogy ha akkor lehívják őket Budapestre és az általam javasolt módon beszélnek velük, nem helyezkedtek volna szembe a magyar államisággal. Másnap Túrócszentmártonba utaztunk", ahol Dr. Vanovics János vendégszerető házának tisztelet­tel fogadott vendégei voltunk. Az esperesség lelké­szei s felügyelőinek és tanítóinak egy része, szám­szerint mintegy huszonöten, november 28-án a város közepén lévő Bank nagy termében gyülekeztek ös­­­ze. Útközben láttam, hogy minden házon a szlovák zászló lengett. Magyar zászlót egyet sem láttam.­­Mikor ezt szóvá tettem, Skrovina alesperes azt mondta, hogy itt többé a magyar zászlónak nincsen helye s megbánna, aki azt kitenni merészelné. Ez a hangulat a gyűlésen is meglátszott. Alig mondottam el látogatásom okát és célját, kérve, hogy a hazához való évezredes és az evangélikus egyházhoz való négyszázéves kapcsot ne szaggas­sák szét. — dr. Vanovics nyomban a legélesebb han­gon kezdte felhánytorgatni a múltak sérelmeit, a tótok nyelvének háttérbe szorítását, a túrócszent­mártoni tót középiskola bezárását, az ő kulturális haladásuk útjába gördített állami és egyházi akadá­lyokat. A gyűlésen résztvevők egyike-másika té­tül vagy magyarul mind hevesebben kezdett helye­selni, úgyhogy már csak a nyugalom biztosítása érdekében is arra kértem Vanovicsot, hogy ne bánt­suk most a múltakat, csak a jelen és a jövendő kér­déseivel foglalkozzunk. Én a magam részéről meg­ígértem, hogy püspökségem alatt a legteljesebb meg­értéssel és méltánylással kezelem ügyeiket s haj­landó vagyok az állami egység biztosítása érdeké­ben egy "külön­­tótnyelvű­ püspökség létesítéséről is velük és az államkormánnyal tárgyalni. A Vanovicsnál sokkalta, vérmesebb Skrovina Most öt éve, igazi szép tavaszi reggel volt, amikor vidám honatya-társaság­­ indult el hajóútra Kalo­csa felé a törvénycsinálás fáradalmainak kipihenésé­re. Meskó Zoltán, Weber János, Szabóky Jenő s még többen a kora reggel­hez mérten szokatlanul pajzán hangulatban he­lyezkedtek el a hajó fedél­zetén. Ott ült már nagy rögtönzött asztal körül egy hangos kompánia,­­VINAKV valahol a szárazföldön -­­­i kezdték előző este. Mikor M­­­­ildMri­dTK-s Meskót mieglátták, nagy­o­n örömmel ugrott fel egyik­másik volt tartalékos tiszttársa s Meskó is megis­merte a másnapos társaságban a Gerincpárt című rezervista tiszti asztaltársaságot, amelyik épen pak­si vándorgyűlésére indult el. Tibor Samu, kiszol­gált rezervista kapitány, a gerincesek örökifjú korelnöke, mindjárt gyengéd ajánlatot tett: — Talán megcsinálhatnák a fúziót! — Csak kooperációra vagyok kapható, — fe­lelte Meskó, de egy perc múlva létrejött a megértő felek között a megegyezés. A nap kezdett nyugovóra térni s a kedélyes társaság egy vigan eltöltött nap után már látta kibontakozni a paksi templom tornyát. Ahogy job­ban közeledtek a dunántuli község felé, mind tisz­tábban lehetett látni a hajóállomásnál elhúzódó gesztenyefasoros alléban a hullámzó tömeget. Ősi paksi szokás, hogy minden hajó érkezéséhez ki­korzózik a község minden rendű népe. Ma különö­sen nagy tömeg várta a hajó érkezését. A honatyák, amikor kikötött a hajó, felálltak s érdeklődéssel nézték a paksiakat. Szabóky Jenő egyik odavaló barátját ismerte meg a­­ partonállók között. Tréfás jó kedvében kikiáltott hozzá: — Szervusz Emil, van-e még zsidó a Du­nántúl? — Hogy van-e? ... — válaszolta s plaszti­kus kézmozdulattal az egyik zártabb korzócsoport felé mutatott. A jelmagyarázatot Meskó Zoltán adta meg gyorsan: — Hogy van-e . . . Nem látod, hogy ott áll a — paksi mintakollekció! — Hát akkor mit zúgolódnak ott a Ferencvá­rosban? A Greshamban ... ott panaszkodhat a­­ passzív honatya ... az kétszázezret fizet egy —, kapucinerért naponta. A választó megemlékezése és a visszaevett pörköltök I . Kovácsy Kálmán rákospalotai evangélikus lelkészt, a régi képviselőház egyik legötletesebb tagját 1910-ben leküldte Kossuth Ferenc a kún­szentmiklósi kerületbe, hogy a függetlenségi párt zászlóját vigye diadalra. Már néhány hete elmúlt annak, hogy nevét a kerületben hivatalosan is forgalomba hozták, de Kovácsy még nem jutott hozzá, hogy a választókat személyesen is felkeresse. Pártja heves vérmérsék­letű, ifjú kortesei azonban gondoskodtak arról, hogy ez az idő se múljék el eseménytelenül. A helyi lapokban olyan hitfelekezeti tornára bocsátották össze a kerület evangélikus és literánus hívőit, hogy végre is egészen feldúlták a csendes község nyugalmát. Ilyen előzmények után végre leutazott a kerü­letbe a jelölt. Mikor megérkezett, az egyik lába még a vonat lépcsőjén volt, amint olyan küldöttség formájú négy fiatalember a fülébe éljenezett. — Üdvözöljük körünkben, — mondja az egyik —­rrd már „megemlékeztünk" a nagyságos úrról. Megemlékezésük jeléül fehér cédulát nyújtot­tak át Kovácsynak, akinek keze erre ösztönszerűen zsebe felé reszketett. És a megemlékezés viszon­zása után a küldöttség széles mosollyal indult a kijárat felé. Onnan a jelölt tovább ment Fülöpszállásra. Itt a jegyző hívta fel figyelmét a távollétében tör­tént „megemlékezésekről." Künn az után pedig né­hány emlékeztető ember állt fel jól megfontolt óva­tosságból az emlékeztetések inkasszálására. Kovácsyt diadallal megválasztották. A man­dátumot megelégedett arccal vette át, csak akkor komorult el, amikor zárlatot csinált az összes meg­emlékezésekből. Feljegyezte akkor az utókor szá­mára, hogy abban az esztendőben Kunszentmiklós és Fülöpszállás pörköltfogyasztása megjavította a világrekordot. Esztendők múltak el azóta. Nemrégiben meg­látogatta Meskó Zoltán Rákospalotán a népszerű exhonatyát. Kedélyesen eldiskurálgattak a régi vá­lasztási históriákról. — Bizony — mondta Kovácsy — a kunszent­miklósi választás, az volt az igazi. Hálás nép, nem tidom, most is emlékeznek-e még, de akkor sűrűn emlékeztek meg rólam . . . Felírtam, kétezerhu­szonnégy pörkölt ai megmondhatója . . . Itt kissé felragyogott az arca: — De már azon vagyok, hogy kiköszörüljem a csorbát . . . Ha a háború közbe nem jön, már meg volna a pörkölt-paritás ... De igy is nyolc­százhuszonkettőt már — visszaettem. Kedélyes hajóutazás egy mintakollekció körül. XI­­ "" P ' Ji ' 30 PESTI HIRLAP 1926. február 22., Tuk­osp alesperes ekkor kijelentette, hogy előbb kellett volna a tót püspökség tervével megkínálni őket, akkor ta­lán nem igyekeztek volna kiválni a magyar állam­ból, hogy fajukat és nemzetiségüket, nyelvüket és kultúrájukat megmenthessék. Ma már nem hajlan­dók többé velünk tárgyalni. Annál kevésbbé, mert holnap megy a szlovák rada képviselete Budapestre a magyar kormánytól átvenni a Felvidéket. Ez a hír megdöbbentett. Erről nekem Budapes­ten nem szóltak. Mindazáltal folytattam a kérlelést és az alkudozást, bár ezek után nem sok kilátásom lehetett a sikerre. A legdrágább kapuciner. A Rupert letartóztatása körül támadt bonyo­dalmak eleven életet hoztak a t. Ház folyosójára. Felvonultak a passzivista mentelmi jogászok, a szo­cialisták is beruccantak egy kis igazoló vizitre: egyszerre színt kapott az ellenzéki folyosó. Aktivista és passzivista ellenzékiek, aktív és katalógusolvasásra akcióba lépett passzív kor­mánypártiak enyelegtek a pamlagokon. A passzí­vok szenvedélyesen csepülték az új házszabályo­kat és a mai szomorú gazdasági viszonyok mellett is túl soknak találták a napi­ 200 ezer koronát, ami­vel az igazolatlanul távolmaradt képviselőket sújtják. Néhány napja, hogy az ellenzék a Belvárosi­féle főhadiszállásból átvonult a Greshamba. — A klubváltozás rossz kabala volt — csip­kedi az ellenzékieket egy monoklis kormánypárti. A t. képviselő urak kedélyes diskurzusa köz­ben három idegen tűnt fel a folyosón. Nagyon ide­genül lépkedtek a piros szőnyegen, tanácstalanul néztek jobbra-balra, hol megálltak, hol bátortala­nul léptek egyet előre-hátra. Egy dúsfekete sö­rényű, Ferenc József-kabátos ifjú, és két ünneplőbe öltözött komolyarcú polgár. Meskó Zoltán észrevette a zavarban levő idegeneket és szolgálatkészen feléjük ment — Mi járatban vannak az urak?, — kérdezi. Az egyik polgár megilletődött hangon, kissé akadozva válaszolt: — A képviselő urunkat várjuk . . . Deputá­cióba készülünk a népjóléti miniszter úr önagy­méltóságához . . . A Ferenc József-kabátos határozottabb han­gon folytatja: — A ferencvárosi fogyasztók képviseletében jöttünk ... A kávéházi helyzet miatt. Az árak, kérem, most már tűrhetetlenek. És azt halljuk, hogy ezer koronával fel akarják emelni a kávé árát . . . — Na és, mennyi most a kávé ára? — kíván­csiskodik Meskó. — Hétezer — felelnek mind a hárman kó­rusban. Meskó csodálkozó arccal méri végig őket.­ ­ Farsangi széljegyzetek.. A farsang idején mindennapos báli tudósítások rengeteg asszony és leány névsorait reggelenkint féltő gondossággal olvassák el nemcsak azok, akik az éjszaka végigstáncolták a mulatságot, hanem ta­lán még inkább azok, akik nem voltak ugyan jelen, de annál kiváncsiabbak, hogy ott volt­-e az ő isme­rősük, meg a jóbarátnő. Ez épen annyira fontos, mint az ő saját jelenléte, mert egy lány sem akar elmaradni barátnője báli teljesítményei mögött. A báli jelentéseknek azonban nemc­sak ilyen szubjektív olvasói vannak, hanem tárgyilagos szemlélői is, en­nek legjobb bizonyítéka az a gyűjtemény, amelyet egy objektív, műkedvelő bál-olvasó állított össze a tudóításokban található leány­nevekről. Az illető gyűjtő filológus lévén, megpróbálta eddigi tanulmá­nyai alapján rendszerezni a gyűjteményt. Előre kell még bocsájtani, hogy az itt előforduló nevek kizáró­lag az idei farsangi névsorokból erednek, megtalál­hatók mind a báli tudósításokban.

Next