Pesti Hírlap, 1925. március (47. évfolyam, 49-73. szám)

1925-03-01 / 49. szám

(4 .»?5IMAR BUDAPEST, 4925. ^ ^ V XLVII. ÉVFOLYAM, 49. (15.633) SZÁM. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra 40.000 korona, negyedévre 120.000 kor. Egyes szám ára helyben, vidéken és a pályaudvaro­kon 2000 kor., vasárnap 3000 korona. Külföldön kétszeres az előfizetési ár "VASÁRNAP, MA LÉGRÁDY TESTVÉREK kiadása. Szerkesztőség, kiadóhivatal és nyomda . Budapest, V. ker., Vilmos császár­­ út 78. szám. Telefon : 122—91. Fiók­kiadóhivatal , Budapest, VII. ker., Erzsébet­ körút I Ma kezdjük meg „Királyi válópör. Milán és J­atália szerelmi regénye" című szenzációs cikksorozatunk közlését­(A bécsi udvari és állami levéltár* titkos anyagából.) Kis királyok— nagy király írta Rákosi Jenő. Különös helyzetben van az a magyar em­ber manapság, aki az ország helyzetével tisz­tába akarna jönni. Ha kiáll a fórumra, fülsi­ketítő zaj fogadja, amelyből semmit sem ért meg, csak azt, hogy itt az emberek ádázul össze vannak veszve. Ha pedig befogja a jobb f­ü­lét és csak balfülével hallgat, azt hallja egyre, hogy reakció, korrupció, az ország tönkre ment, el van veszve, a lejtő fenekén vergődik. Ha pedig balfülét fogja be s csak jobbra hallgat, egyebet se hall, mint destruk­ció, oktobrizmus, radikalizmus, de az ország szanálva van, a költségvetés egyensúlya helyreállt és így tovább. Persze a boldogtalan, aki se képviselő, se pártvezér, se miniszter nem akar lenni és nem jár automobilon, hanem csak adót fizet és az országért aggódik, az nem kap a jobbfüle ér­tesülésén és védekezik a balfüle hallucinációi ellen, azt kérdezi magától, mi az állítások, jel­szavak és vélemények e pokoli versengésének az oka? Lehetséges az, hogy épérzékű embe­rek két csoportja, az egyik csupa fehérnek látja azt, ami fekete, a másik feketének, ami fehér. És ezt meggondolván, rá kell jönnünk, hogy e két színbeli ellentéten kívül kell állapo­tunk spektrumában még más színeknek is lenni. Ezt a generális szintévesztést, amelynek poli­tikusaink az áldozatai lettek, csak elhelyezke­désük okozza. Az, hogy egyik baloldalról, a másik csak jobboldalról néz, lát és ítél meg mindent. Mi itt középen állván, azt hiszem, valódi színükben látjuk a dolgokat. De egy körülmény mindenkit méltán megdöbbent. Közéletünk e pokoli szimfóniája veszettül kezd hasonlítani az 1918-iki koncerthez. Sőt annyiban már azon is túl látszik lenni, hogy a mostani ellenzék a parlamenti ostromban fel­vontatta és elsü­tötte a háborúbeli vastag Ber­tát, a legnagyobb ágyút: a parlamenti szecesz­sziót. Még­pedig nem is a kormánynak vala­mely goromba merénylete vagy államcsinyje ellen, hanem egy véletlenül felvetődött epizód kérdésében, melyet némi önfegyelmezéssel az egyik, s egy kis tapintattal a másik félen köny­nyen el lehetett volna intézni. S mikor már mindenik oldalon érezték, hogy kátyúba ju­tottak s kezdték keresni a módot, hogy miként lehetne belőle kikerülni, egy igen szerencsét­len ötlettel belekeverték vagy belelökték fölté­telként a választójogot. Mindenki elfelejtette, hogy a forradalomra törtetők szimfóniájának is ez volt a vezérmotívuma, s a banda ezt fújta s ennek hangjai mellett lovagoltunk bele az ál­talános bomlásba, amelyet az őszirózsa felvi­rágzása megindított. A választójog! Ki merné tagadni azt, hogy egy becsüle­tes és a viszonyoknak megfelelő választójog egy nemzet munkája, haladása sikerének az alapja! De ki állíthatná képmutatás nélkül, hogy egy országban, melyet ellenségei földre teritettek, megcsonkították, kifosztottak, rab­ságban tartanak, melynek sebekből folyik a vére, melynek ziláltak a gazdasági­ viszonyai, melynek erejét az adók sorvasztják, melyet azonban még mindig uj meg uj áldozatokra kell biztatni; melynek pénze rongy, hitele semmi; mely kénytelen alamizsnakölcsönt kérni azoktól, akik lelketlenül ráhozták a száz­alékú nyomort, ki merné pirulás nélkül azt ál­lítani, hogy egy ilyen ország legsürgősebb dolga a legliberálisabb általános választójog, vagy egyáltalán a választójog? A forradalomkor választás nélkül kikiál­tottuk a köztársaságot; azután választottunk a proletárok alatt a legáltalánosabb joggal (igaz, hogy engemet nem eresztettek az urná­hoz, ellenben szobalányomat és szakácsnőmet brachiummal hajtották oda); azután általános titkossal választottunk Friedrichnek, a lánc­hídi csata hősének keresztény alapon; majd vá­lasztottunk Bethlennek, mindig csak hevenyé­szett rendeletek, sohase törvény alapján. És hol vagyunk e sok általános választás után? Ott, hogy jobban veszekszünk a választójogon, mint valaha. És arra nincs is semmi kilátás, hogy ez a kölcsönös dühös versenygés alább hagyjon. Mert mentül radikálisabb az ellenzék követelése ezen a téren, annál reakciósabbak a kormány paragrafusai. Miért? Mert az ellen­zék azt hiszi, csak a legradikálisabb választó­joggal buktathatja meg a kormányt, a kor­má­ny pedig azt hiszi, hogy ilyen reakciós pa­ragrafusok nélkül nem lehet ez országban kor­mányozni. Arra egyik sem gondol, hogy két­ségbeesett gazdasági, politikai és nemzetközi helyzetünkön semmi választójogi veszekedés nem segít, azon csak az segítene, ha a törvény­hozók méltósággal és kötelességérzettel pár évre félre tennének minden olyan kérdést, mely elvi és érdekh­áborút provokál s egyesült erővel rávetnék magukat azokra a gazdasági és társadalmi bajokra, melyek ma­ holnap felesle­gessé fognak tenni minden választójogi har­cot, mert ki fog sülni rólunk, hogy itt senki sem tud engedelmeskedni, mindenki csak pa­rancsolni akar; hogy itt senki sem tud áldozni, mindenki csak kaparni és szerezni akar; hogy itt lehetetlen alkotmányos úton békét és rendet csinálni, mert egy nagyzási hóbort fogott el bennünket s mi ahelyett, hogy leégett házun­kat fölépitenék, megmentve ódon falait, neki állunk bebutorozni a tetőtlen romokat. Mi lesz a bútorral, mi lesz szegény bedűlt viskónkkal, Csonka-Magyarországgal. Meglehet, hogy egy legradikálisabb és legmodernebb választójogot fogunk magunknak bolondul kikü­zdeni, hogy — mint állítják — hamisittatlanul kiderüljön a nép akarata. De mit csinálunk majd a hami­­sítatlan népakarattal, mit csinál a hamisittat­lan népakarat velünk? Nem lesz, attól félek, akkorra egymással mit csinálnunk. Mert ak­korra teljes lesz a kellő előkészítés, pénz és megfontolás nélkül hevenyészett földreform bukása; akkorra egy új Tripartituma telik meg felhatalmazások és appropriációk révén fel­szaporodott rendeleteinkkel, egy országban, a­­hol törvény, hogy rendeletekkel nem szabad kormányozni. Akkorra már, ahelyett, hogy­ megreformáltuk volna, lebunkóztuk ősi fő­rendi házunkat­ és csináltunk modern mustrára­ felső­házat, hogy kinevezhessük a feladatára nem termett nemzetgyűlést képviselőháznak és országgyűlésnek. És akkor így folytatni fog­juk ezt az alkotmányosdi játékot és nagy csa­tákat vi­vünk a választójog körül, mert nem lesz se bátorságunk, se őszinteségünk annyi, hogy bevalljuk: ez nem alkotmányosság ami itt folyik. Nem, ez nem alkotmányosság, ez ön­ámitás. Minden jel, ami felmerül, azt mutatja, hogy itt egyáltalán nem lehet alkotmányosait kormányozni. Az alkotmányosság csak cégér. Alkotmányosan csak megnagyságoljuk egy­mást, úgy teszünk, mintha valakik volnánk. A hatalom azonban Jeremiásé és akik ide küld­ték. De ez még jó hatalom rajtunk. A zsarnok­ pedig nem ez, nem is a kormány, hanem az a fékezhetetlenség, az a gyanakvás, sőt gyanú, mellyel egymást nézzük; az a bizalmatlanság, mely levegőnket megfertőzteti; mindnyájan együtt és egyenként vagyunk az a megférhe­tetlen, erőszakos, egyszer cinikus, mindig kép­mutató, fenhéjázó zsarnok, amely tudatosan, vagy öntudatlan őrült verseny­ben dolgozik az ország tönkretételén. És nem lesz addig rend, amíg vagy törvényes, a jogfolytonossá­gon alapuló igazi alkotmányosságot nem csi­nálunk históriai alkotmányunk alapján, vagy­ végre önönmagunktól megijedve és megundo­rodva el nem dobjuk a mai hazug alkotmá­nyosságnak az álarcát, hogy ha nem tudunk lenni, aminek látszunk, lássunk is valahára annak, amik lelkünkben vagyunk: zsarnoknak, autokratának, megannyi kis királynak, ami minden magyar embe ezer év óta mindenkor, amikor nem ül a trónján — nagy király. Ebert halála világszerte mély részvétet keltett. Négy jelölt van az elnöki méltóságra. Marx volt kancellár megválasztása a legvalószínűbb. Ideiglenesen Luther kancellárt bízzák meg az államfői teendőkkel. A német köztársaság most elhunyt első elnö­két az utókor történetírói aligha sorolják a nagy politikai alkotó zsenik közé, de minden kritikusa el fogja róla ismerni, hogy a legalkalmasabb em­ber volt azon a helyen, amelyre honfitársainak bi­zalma és saját kötelességérzete helyezte. Ezért, mint egyszerű mesterlegény, vándorlásai közben ismerte meg hazáját és késő­bb kitartással, vasszorgalom­mal sajátította el­ a politikai szerepléshez szükséges ismereteket. 1895-ben, amikor a szociáldemokrata pártvezetőségbe bejutott, a német szociáldemokrácia már két évtizedes múltra tekinthetett vissza, a bi­rodalmi gyűlésen pedig nagy és impozáns erőt kép­viselt. A szociáldemokrata­ párt a választásokon mind több és több szavazatot és mandátumot hódí­tott el a polgári pártoktól. És mennél jobban növe­kedett ereje és tekintélye, félelmetes forradalmi jel­legét annál inkább vesztette. Bebel szocialistái, az egykor rettegett forradalmárok, támogatták Németh­ország háborúját, közöttük Ebert is. Tüneményes pályafutásról, a hétköznapi értelemibe vett karrier­ről nem beszélhetünk Ebertnél. A régi junker kon­zervativizmus, mely a politikai hatalmat 1918-ig ke­zében tartotta, a vereség következtében összeoml­ott és Németország szerencséjére a forradalmi szerte­t­lenségekből és szélsőségekből kijózanult szociál­demokrácia vette át az államhatalmat. Ez a párt guvernamentálissá lett a hosszú évtizedes harcok alatt, melyeket meg kellett vív­nia politikai ellen­feleivel. Ezért, mint Bebel óta a legtekintélyesebb vezető, szinte predesztinálva volt az államfői méltó­ságra, melyet a „kötelesség" nemzetéhez méltó lel­kiismeretességgel, államférfiúi bölcseséggel töltött be a német köztársaság legválságosabb esztendejében, Németország igen hálás lehet Ebertnek azért, hogy megőrizze lélekjelenlétét és néhányad magával • OÜ^M^—— I I I MI I ' I tavunk mai szánta 40 oldal.

Next