Pesti Hírlap, 1925. október (47. évfolyam, 220-246. szám)

1925-10-01 / 220. szám

1025. október 1., csütörtök. PESTI HÍRLAP WEKERLE SÁNDOR, HA ÉLNE. . Irta: HEGEDŰS LÓRÁNT. Wekerle Sándor úgy halt meg, mint ma­gyar királyi miniszterelnök. Ennek fele sem tréfa. IV. Károly lám­ér őt alkotmányos jogá­nál fogva életében hatodszor kinevezte minisz­terelnökké, ő letette a hivatalos esküt és sem a király, sem más államfő soha őt fel nem men­tette. (Most fog megijedni kedves barátom, báró Szterényi József, mikor megtudja, hogy ő még ma is magyar királyi kereskedelemügyi miniszter és felelős mindazért, ami Garaim­­Ernő óta a mai napig a kereskedelemügyi mi­nisztériumban történt, vagy elmulasztatott. Mert méltóztassék megnézni az 1848. évi III. törvénycikket, mely a miniszteri felelősségről szól, s melynek súlya alatt én is nyögtem, mig a miniszter fel nincs mentve, a felelősség őt terheli. Azt kérdezem báró Szterényi József tisztelt barátomtól, hol van az az okmány, a­melyben őt felmentették miniszteri állásából. Ezt azért merem oly határozottan kér­dezni, mert politikában az ember csak olyat kérdezhet, amire tudja, hogy mit válaszolnak. Ezt akkor, amikor gróf Tisza István 1905-ben nagy taktikai hibából feloszlatta a képviselő­házat azon a címen, hogy „meg fogom kér­dezni a nemzetet", az öreg Hieronymi Károly­tól tanultam, ki azt mondotta: — A nemzetet csak akkor szabad megkér­dezni, ha az ember tudja, mit fog válaszolni.) Gróf Széchenyi István után Wekerle Sándor volt Magyarország legnagyobb­­ alko­tója. Élete koronája csakugyan aranykorona volt, a valutarendezés műve. Hatalmas felépít­ményeket rakott alája a regálemegváltástól kezdve, keresztültörve minden osztály- és párt­érdeken, míg idáig jutott. És tette ezt úgy, hogy sem pártja, sem uralkodója nem volt. Életem egyik fátuma a többi között, hogy soha Wekerlével egy pártba nem jutottam, mert a politika forgószinpada mindig úgy mozgott, hogy ő más szinfal mögül jött ki, mint ahol mi állottunk. A szinpad t. i. úgy volt szerelve, hogy­ Wekerle mindig kölcsönkérte a pártját valakitől. Az egyházpolitikájához kölcsönkérte a szabadelvű pártot. Második miniszterelnök­sége alatt, a koalícióban már három pártot köl­csönzött ki: az alkotmánypártot, a néppártot és Kossuth Ferenctől a függetlenségi pártot. Mikor IV. Károly király az Eszterházy-kor­mány bukása után egymásután háromszor ki­nevezte Wekerlét miniszterelnöknek, valósá­gos pártkölcsönző intézetet nyitott. Minden hé­ten más pártja volt. Emlékszem az utolsó je­lenetre, mikor Tisza Istvánnal bevonultunk Wekerle pártjába, az ajtóban fogadta Tiszát Polónyi Géza. De uralkodója sem volt We­kerlének. Mindazok a feljegyzések, amelyek I. Ferenc József királyunkról fennmaradtak, bi­zonyítják, hogy ő épp oly kevéssé bírta ki We­kerlét, mint II. Vilmos Bismarckot. A két ideg­rendszer nem tudott találkozni! Erről sokat tudnék mondani, amire azonban még nincs itt az idő. Egy bizonyos, a nagy alkotó egyedül állott. Ezt nagyon elgondoltam akkor, amikor Bécsben megszálltam a Magyar­ Házban, ugyanabban a szobában, amelyet Wekerle rendezett be. Óriási bőrszékek, hatalmas ágy. Mikor abba belefeküdtem, elképzeltem, hogy ez az atléta hogy érezhette itt magát. Nagy terveihez sem Pesten nem volt pártja, sem Bécsben nem volt támasza a trónnál. Mit csi­nált hát? ígérnie kellett. Mint a pók, mely finom szálakkal a falhoz ragad, úgy szőtte ő ígéreteit és ígért folyton. Hiába csúfoljuk érte, hiába nevették érte, mást nem tehetett. Én ev­vel a gondolattal aludtam el a bécsi Magyar Házban. Mikor reggel felébredtem, a miliő hatása alatt, mint Taine Hyppolit mondja, az ígéretek szobájában éreztem magam. Jöttek tábornokok, szép kegyelmes asszonyok, csúnya kegyelmes asszonyok, sima újságírók, borzas újságírók, én ígértem rendületlenül. Most, ha visszagondolok, úgy emlékszem, hogy még mindig tartozom két újságcikkel, egy afrikai gyarmattal és , három torpedózuzóval, amit már nem tudtam leszáítani. Az olvasó sejti, hogy hova akarom for­gatni érdeklődését. A magyar kormány a va­lutarendezés előtt áll és nagyon jó volna tudni, hogy Wekerle Sándor most mit ígérne. Ami itt­ következik, az vele való hosszas magánbe­szélgetéseim leszűrődése és talán hasznát is lehet venni. Elismerem, hogy Wekerle már akkor nem volt testi ereje tetőpontján. Elhi­szem azt is, hogy hozzám sem volt egészen őszinte. (Amit én néha észrevettem, néha nem vettem észre.) De egyet nem hiszek el, hogy ne lett volna őszinte szíve szerelme, a valutaren­dezés iránt. Először szóbahoztam azt, hogy, vannak, akik turul-valutát akarnak behozni. A nagy öreg vastag ujjával végighúzta bőrba­juszát és azt mondta: „Aztán kinek a szemeit akarják avval kiturulni. Mindketten azon az állásponton voltunk, hogy a koronának kell megmaradnia, de mert a korona annyira lezu­hant és a sok nullával való dolgozás nemcsak irtózatos munka, hanem mindig a társadalmi mérgezés egy bizonyos tünete, a korona ösz­szefoglalásából kell még egy közös nevezőt ki­kalapálni. Akkor azt képzeltük, hogy ezer ko­ronát egy franknak lehetne nevezni. A példa ugyanaz, mint Portugáliában történt, ahol a reis volt az egység és ma a millreis, vagyis ezer reis a számítás alapja. A millkorona lett volna a frank. Ennek az akkor megbeszélt tervnek egy része ma kivihetetlen. Ez a „frank" szó. Nemcsak Wekerle és jómagam, hanem más politikai szereplők is azt hitték, hogy a nagyon győztes és nagyon szerencsés Franciaország óriási diadalát arra fogja ki­használni, hogy az európai kontinens gazda­sági vezetését a kezébe veszi. Ez jelentette volna, hogy a frankvaluta lesz különféle nevek alatt egész Európa pénzegysége. Akik olvas­ták Hegedűs Sándornak „A latin államok pénzuniója" című akadémiai munkáját, azok tudják, hogy nemcsak a svájci, franciaországi és belga pénz frank, hanem frankalapon állt az olasz líra és a romániai les is. Már akkor Németországban is volt egy nagy mozgalom, amely a legyőzött márka helyébe a frankot akarta tenni. Mióta erről beszélgettünk, a fran­kot már nem ígérhetjük be, mert nem számít­hatott senki arra, hogy Franciaország nem ezt fogja tenni, hanem egészen mást. Francia­ország mialatt békét kötött, már elkezdte a pénzét költeni arra, hogy kétezer hadirepülő­gépet építsen Anglia ellen, aki, mint méltózta­tik tudni, neki hű szövetségese, így jutott bele olyan pénzügyi bonyodalomba, amely őt valu­tatéren nemcsak Angliával, hanem Ameriká­val is szembehelyezte. Ettől a pillanattól kezdve nem lehet arra gondolni, hogy mi ma­gyar frankot próbáljunk meg. Ennek az ideje elmúlt. A magyar sajtó egy részében lendületes cikkeket olvasok, hogy a kormánytól azt vár­ják, amit úgy hívnak, hogy a készfizetések­nek ott, a várban lakni . . . Mégis csak kényelmet­len dolog volna . . . napról-napra találkozni Thedá-­ val . . . és ilyesmi nem is szükséges. Egyelőre az erdészlakban húzódom meg, ott mindig van pár sza­bad szoba. — Ha jónak látod, miért ne. Különben a bir­tok átadásának, átvételének munkája is kiván némi időt. Ne feledd el, hogy távolléted idején csaknem minden megváltozott. A kálium-bányák megnyitása révén az egész gazdasági terv hatalmasan megbő­vült. Óriási birtokállományt kell igazgatnunk, mert­ bányász,kereskedő, mezőgazda tudását kell ma­gunkban egyesítenünk . . . magunkban, mondom, többes számban beszélek, mert munkatársad akarok lenni, máskép nem élhetek. — Az leszel, munkatársam! Bizony örülök ennek, ilyen feleség kell nekem! Az Alapítványi Otthon kormányzatát egyébként oly pompásan gya­koroltad, hogy szervező tehetséged nekem Grosz-Ponarban kincset fog jelenteni. És várjon ki legyen most majd a Domina ott Wesenburg ormain, ha te a kormánypálcát leteszed? Alexe elégedetten vihogolt: — Ezt a kérdést már ráhagyom az én wesen­burgi kisértetkeimre. Valamelyes jövőbeli öröm re­ménye egyébként onnan is kecsegtet. A jó nénikék és­ vén teremtések mind és ha az utolsó is elköltözik a maga örök pihenőjére és ha akkor sem a Hóra-, sem a Meyding-nemzetségben hajadon nőcskék nem akadnak, hát megszűnik az egész fidei­ commissum és értéke két egyenlő részben a két családtörzsra száll. Mink ugyan könnyen meg is egyezhetnénk Hellmuthtal olyformán, hogy az uradalmat szabad­kézi birtokul egészében vennénk át . . . hiszen ha­táros Grosz-Ponorral . . . így beszélgettek mindenféle jövőbeli lehetőség­­ről. Értelmesen, okosan fogták föl az életet, amikor szerelmes pillantások váltogatása közben egyre­másra építették a légvárakat És pompásan ettek-ittak is közben, a rózsák bódító illata nem ártott egészséges étvágyuknak. És valahányszor a pincérük az egyes fogások között való időre eltűnt, mert mindannyiszor fölkelt, oda­hajolt Alexe szájához és csókolta, csókolta. Alexe tehát újra boldogságba ringathatta szí­vét. A kangari vörös. Regény, Irtai Zobeltu­x Miedor 50 Amint így Gert mellett és Gert előtt haladt,­­csupa báj a mozdulatai fürgeségében is, meg csupa duzzadó erő a tagjaiban. Gert akkor látta legelőször oly vággyal kívánatosnak, amely nemcsak az ér­zéki gyönyört lobbantotta föl szívében, hanem azt az epedést is, hogy egész életére a magáévá tegye. Volt az életének egykor oly időszaka, amikor egyáltalában nem kívánta Alexát feleségül, mert csak szeretőjét látta benne. Most az egykori szeretőt feleségül kezdte áhí­tani, mert közben mélyebb, szinte filozófikusabb gon­dolkodásúvá komolyodott és ebben a nőben oly egyéniséget látott, aki a szenvedélyek viharzásánál tartósabb tulajdonságaival még erősítője is lehetne életének. Mert hiszen Lexe sokkal több volt az ő ér­zékies ábrándjainak csábító asszonyánál. Okos nő volt, ismerte az életet, világot járt, szellemes volt, műveltsége pedig az a vonzó műveltség, amely soha­sem válik untatóvá, aztán meg jó pajtásnak Alexé­nél jobb senki sem lehetett. Alexe nem tudta még, mennyire közel van már céljához. Ámde ezen a sétán ott az olajfaerdőkön keresztül és a datolyapálmák ligetei között, aztán csodaszép festői völgyön végig, majd pedig keskeny hegyi úton föfelé áloék, mirtusbokrok és sűrün, szinte cserjésen összeboruló vadrózsarengeteg men­tén csakhamar tapasztalnia kellett, hogy stratégiai játéka egészen mellékessé törpült annak az uj bol­dogító érzésnek hatalmassága mellett, amely mégis csak a réginek föléledése volt: az ő szive is ép ugy visszafiatalodott, akárcsak a Gerté. Az út nagyon megkeskenyült az egyik kanya­rulaton, Alexe előre ment s pár lépéssel odább hir­telen lehajolt, ki az út szélén tut a lejtőre, ahol egész csoport gyönyörű őszi virág pompázott. Tépni akart belőle, de lába alatt a lejtő törmelékes talaja meglazult s ő hirtelen elcsúszott és gurulni kezdett. Gert nagyot kiáltva utána szökkent, de már nem tartóztathatta föl. Szerencsétlenség mégsem esett, a lejtő sima volt s Alexe csak szépen elgurult a hegyoldal leg­közelebbi vízszintes tereprészéig, de sehogysem birván ebben a lezúdulásban mindegyre feltüremlő szoknyáját lefogni, rémülettől és szégyentől fél­ájulttá gyötrötten terült el ott az üde pázsiton. Gert melléje térdelt, homlokáról félresimitotta megzilált haját és szájon csókolta. És Alexe ekkor tágranyitotta szemét, Gert pedig most ennek a szem­párnak a mélyén oly lángolást pillantott meg, amelynek fényétől megmámorosodva, Alexét szila­jon átkarolta s vadul magához szorította és Alexe ipár viszonozta izzó piros csókjait és megborzongón érezte: ezek már nem a „gyűlölet csókjai", hanem a szereleméi, érezte, ugyanúgy csókolja Gertet, ugyanazzal a szenvedéllyel, mint valaha . . mint valaha . . . . . . Másnap ünnepet ültek. Gert valósággal kifosztotta a virágárus-üzleteket és rózsaligetté va­rázsolta Alexe szalonját. Ebédjüket is odarendelték. Ezen a napon ne kelljen a többiekkel együtt lenniök. De ebben a kettes magányukban az ünnepies külsőségeket sem hanyagolták el. Alexe estélydísz­ben jelent meg, mert a frakkját öltötte fel, Indiából való utolsó vívmányát, amelyet azért kellett ott be­szereznie, mert India nemzetközi szállóiban a fecskefarkú fekete kabát az ebédeken mellőzhetetlen kellék. Gert természetesen az ünnepi ebéd ételsorá­nak megállapítását is a maga feladatának tekintette, megválogatta a borokat is — hadd legyen ez a la­koma mindenképen méltó ehhez az újjászületés ün­nepéhez, amely egyben kettőjük eljegyzésének ün­nepe is volt. Két nagyon boldog ember ült egymással szem­közt ezen az ebéden. Boldogan csevegtek a jövőről. — Én természetesen nem kivánom, hogy Theda meg Hellmuth nagyon siessenek az átköltö­zésükké), — mondta Gert, — de mink az esküvőnk napját már kitűzhetjük és őnekik, addig a fészkün­ket mindenesetre el kell hagyniok, ez magától érte­tődik. — Hiszen az egy-kettőre megvan. Hellmuth ki­hordatja azt a pár darab bútorát, no meg persze a drágalátos bélyeggyüjteményes szekrényeit kincses tartalmukkal egyetemben; minden egyéb a várhoz tartozik s ott is marad. — Tudod-e, Lexe, hogy én nem nagyon szeret­ ?

Next