Pesti Hírlap, 1925. december (47. évfolyam, 272-295. szám)
1925-12-01 / 272. szám
1925 «fpcember 1., bedd. PESTI H'RLAP A Pesti HiHap naponkint sorsot. M Pesti HiMap-Sorsjegy első húzása, Ragyogó napfénnyel köszöntött be a tegnapi vasárnap a fehér hólepelbe burkolt fővárosra és országra. A szombati zimankós nap, a vad hófergeteg után, jóleső napsugár tűzött le a vasárnapi járókelőkre, akik Budapesten és a vidéki városokban egyaránt csodálkozással olvasták ezernyi plakátról, hogy a Pesti Hírlap olyan meglepetéssel kedveskedik előfizetőinek és olvasóinak, amellyel a világ összes országainak sajtóját megelőzte, mert hiszen sorsolást rendeznek sokfelé. Ez ma már hozzátartozik a modern sajtó felszereléséhez, ámde páratlan a maga nemében az, hogy egy napilap nap-nap után kedveskedjék olvasóinak értékes nyereményekkel, ezeken felül még egy száz millió korona értékű főnyereménnyel is. És teszi mindezt a lap előfizetőinek és olvasóinak minden megterhelése nélkül. Sem munkát, sem költekezést nem kíván tőlük, mert a Pesti Hírlap sorsjátékának lényege az, hogy a lap minden egyes száma naponkint folytatólagosan számozott és mindegyik lappéldány egy-egy sorsjegy, amelyet beküldeni csak akkor kell, ha a lap következő számának sorsolási jelentéséből az tűnik ki, hogy az illető lappéldányon alkalmazott sorsjegy számát nyereménnyel kihúzták! A fővárosi és a vidéki közönség -t- nagy elégtétellel s örömmel állapítjuk ezt meg — rendkívül lelkesen, teljes megértéssel fogadta a Pesti Hírlap szenzációs újítását. Az egyes lapárusítók előtt tömegesen gyülekezett a vásárlóközönség és bár a Pesti Hírlapnak a magyar sajtóban amúgy is páratlanul álló vasárnapi példányszámát tetemesen felemeltük, már a reggeli órákban is olyan kereslet mutatkozott, hogy a rotációs óriásokat újabb munkára kellett megindítani. Az egész vasárnapi napon át tartott a Pesti Hírlap lapszámaiért folyó versengés. A korai téli est beállta miatt megmaradt csekély számú példányt a közönség hétfőn délelőtt vásárolta meg. A vidéki városokból ma reggel telefon útján jelentették elárusítóink, hogy a közönség valósággal elkapkodta a Pesti Hirlap példányait s bár SSEM a rendes érdeklődés is óriási a Pesti Hirlap iránt, ezúttal tetemesen fel is fokozódott az. Hálával és köszönettel kell azokról a barátainkról megemlékezni, akik már a mai nap folyamán, levélben, telefonon és személyesen keresték fel a Pesti Hírlapot, hogy szerencsekívánataikat fejezzék ki a Pesti Hírlap-Sorsjegy megjelenése alkalmából. Legyenek meggyőződve arról, hogy ezúttal is, mint mindig, az a gondolat vezeti a Pesti Hírlapot, hogy egyfelől közönségét, Magyarországnak — bebizonyíthatóan — legnagyobb olvasótáborát, megörvendeztesse s a mai élet szürkeségébe egy kis derűt és reményt vigyen bele, de főként az, hogy ennek a tábornak egyre hatalmasabbá tételével, a Pesti Hírlap szellemi szolgáltatásait is egyre gazdagabbá, változatosabbá, felülmúlhatatlanná tegye. Az aranyórák csak eszközök. A cél: az aranytollak szaporítása, amelyek már ma is a Pesti Hírlapot a legnépszerűbb s legelterjedtebb magyar lappá tették! Az első húzás. Az első nyerőszámok. Hétfőn délután négy órakor a Pesti Hirlap főkiadóhivatalában gyűlt össze az a bizottság, amelynek feladata volt a Pesti Hirlap-Sorsjegy első húzását intézni. A bizottság tagjai voltak: a székesfővárosi m. kir pénzügyigazgatóság lottó-osztálya részéről Csomay Kálmán m. kir pénzügyi számvevőségi főtanácsos, a Pesti Hírlap részéről a vállalat vezetőségének tagjai. Mindenekelőtt megállapították, hogy a szerencsekerekekben az összes számok bennfoglaltatnak, amelyek a PestiHírlap november 19-iki, vasárnapi számának folytatólagos számozásában előfordulnak s ezek után megtörtént a húzás, a következő eredménnyel: a) nyereménytárgy. Egy svájci férfi karkötő aranyóra. Nyerőszám: 139809. h) nyereménytárgy. Egy svájci női karkötő aranyóra. Nyerőszám: 18767. Figyelmeztetés! A napi sorsolás nyerteseinek a sorsolás eredményének közzétételétől, a mai szerencsés nyerőknek, tehát a mai naptól 8 napon belül főkiadóhivatalunknál jelentkezniük kell a nyertes sorsjeggyel. Amenynyiben a jelentkezés nem személyesen, hanem (akár a fővárosban, akár vidéken) levél útján történnék, akkor is az eredmény közzétételétől számított 8 napon belül kell az erre vonatkozó levelet feladni, amely határidőnek betartását a postai bélyegző kette igazolja. Ha a nyertes sorsjegyet levél útján juttatják el hozzánk, ez esetben a szerencsés nyerő közölje velünk pontos címét (nevét, foglalkozását, lakóhelyét, utca, házszám), hogy a nyereménytárgyat posta útján, bérmentve megküldhessük. Ha a nyertes szám tulajdonosa 8 napon belül — bármely okból — nem jelentkezik, elveszti igényjogosultságát s ez esetben — miután a kiadóvállalat nem kíván azzal a jogával élni, hogy a nyereménytárgyat a maga javára birtokba vegye — a fel nem vett nyereménytárgyat a Pesti Hírlap egy előfizetője kapja meg, akinek a nevét a számsorsolással egyidejűleg szintén kisorsoltuk, mint arra az esetre való nyerőét, ha a nyertes szám tulajdonosa az előírt időben nem jelentkeznék. * A nyertes sorsjeggyel tehát 8 napon belül kell jelentkezni, magát a nyeremény tárgyat pedig a jelentkezési határidő leteltétől számított 8 napon belül szolgáltatjuk ki a szerencsés nyerőnek. * A nyereménnyel kihúzott számot nem szabad a Pesti Hírlapból kivágni, vagy kitépni, hanem a Pesti Hírlap azt a teljes oldalát kell a nyeremény felvétele céljából bemutatni vagy beküldeni, amelyen a nyerőszám van. Kivágott, vagy kitépett szám érvénytelenné válik. * A százmilliós értékű főnyeremény kisorsolásának idejét, továbbá feltételeit és tárgyát a Pesti Hirlap karácsonyi számában fogjuk közzétenni. A mai, dec. Vi Pesti Hirlap-Sorsjegy húzásának nyereménytárgyak : a) Két zsák nattasliszt és száz kiló cukor b) egy drb svájci női karkötő aranyóra. E nyereménytárgyak kisorsolásának eredményéről, a Pesti Hírlap holnapi, szerdai, december 2-iki kerettel ellátott számában értesítjük az olvasóközönséget. merű embert átcsapta a másik végletbe. Már most a legegyszerűbb módszere ennek a gyógykúrának az lett volna, ha a beteget egy újabb lelki, de nagyon nagy lelki válságon képesek lettek volna keresztülvinni és akkor az, hogy úgy mondjuk, „helyre rázta" volna Weiszmann agyvelejét. De erre az orvosi tudomány ma még nem képes. Hiába való is volt minden konzílium és a legképtelenebb szerekkel való kisérletezés. Weiszmann nem engedett egy jottát sem Napóleoni mivoltából. De amit nem tudnak megoldani az emberek, azt megoldja az élet, annak mindenre van hatalma az ő titokzatos ereje révén. És az élet meggyógyította Weiszmann mestert, leszedte róla Napoleon képzelt köntös alakját és visszaadta az életnek. Nem kisebb dolog történt ugyanis, csak az, hogy Németország elvesztette a háborút és a német márka egyszerre csak zuhanni kezdett. Weiszmann vagyona, amelyet ő nagy bölcsen pénzben tartott, napról-napra fogyott, míg végre a banktól a következő levelet kapta: „Van szerencsénk értesíteni, hogy nálunk 1913-ban letétbe tett ötszázmillió márka készpénze, nem fedezi a kezelési költségeket, ezért betéti számláját töröljük és a fennmaradt húszmillió márkát, az ide zárt levélbélyegekkel kiegyenlítettnek tekintjük!" Eddig szólt a levél, amelyet Weiszmann még Napoleon-pózban vett át, de mire elolvasta, újra egy kicsiny összezsugorodott üzletember lett belőle, aki ott ült még a kényelmes karosszék mélyében, de érezte, hogy ez a szék ég alatta, ezen neki már nincs mit keresnie. Megkapta az idegrendszere az élettől azt a megrázkódtatást, amire beteg szervezetének szüksége volt, hogy újra egészséges legyen. Egészséges is lett, de egyúttal koldus is. Mindenét eladta, a még megmaradt bútorait és annak segélyével visszavásárolta azt az első kis parcellán kereskedést, ahonnét pályájára indult és ahol boldog volt, boldog volt, mert tele volt duzzadó életkedvvel, szeretettel és reménynyel a jövő iránt . . . ezért jött ide vissza. A gazdagságot, azt nem bírta elviselni, az ránehezkedett, az összetörte, megzavarta, de a szegénység az szárnyakat adott neki újra, az megmentette őt, — vissza-Britte az életbe! Művész és király. Irta: Dobosi Pécsi Mária. A kutyák rohantak. Lihegő nyelvüket lógatták s kerek, fényes szemük figyelőn, kitartón meredt Henruferre. — Átkozottak, nem birok velük, — nyögött a törpe. Nem volt igaz. Mesék keringtek e két szelindek csodálatos fegyelmezettségéről. — Bort ittak. A vizet velem itatták meg, — magyarázkodott a törpe és Hennufer jól tudta, hogy ez sem igaz. E furcsa őrjárat elébe futott, őt kerülte meg párhuzamos folyosókon, rejtett utakon. Sarkában volt, sarkában is marad. A kis emberke föltápászkodott s maga előtt jártatva ebeit, eltűnt Hetnufer háta mögött a keskeny folyosó homályában. Hetnufer lassan ment tovább. Bár tisztán látta, nem tudta hinni, hogy elveszett. Hogyan? Elveszhet nyomorultul, mint csapdába esett vad? Elpusztul vele együtt minden terve, gondolata, nagy eszménye, mely életénél is drágább neki? Meg akarta váltani őket, szebbé, jobbá tenni életüket és — agyában új világ tervével — íme, kivégzik őt. Véletlen-e ez? Szabad-e nagynak lenni emberek között? Szabad-e járni köztük az eszme fenségével homlokán. Nem. El kell vesznie. Egy pillanatra keserű, győzelmes káröröm tajtékja borította el. Megölik, elpusztítják, de nem látják meg soha a csodaművet, melyet Henrufertől kaphattak volna. Megölik s a koldusnál is koldusabbak lesznek agyilkosság után. A művész meghal és szomorú, kopár, vigasztalan lesz a világ. Az ajtó előtt pár lépésnyire megállt és töprengett Ezen a folyosón nem volt ör és Hennufer szeme sokáig meredt a küszöbre, melyen túl valami különös, nehéz, ismeretlen végzet várakozott reá. De nem történt semmi sem. A kertbe vezető lépcsőhöz ért. Keskeny oldallépcső volt ez, amolyan házi mellékkijárat-féle, melyről nem tudtak, csak a bizalmas emberek. A lépcső felénél egy szál katona unatkozott. Feszesen tisztelgett s Hennufer, akit eddig nem cserélt volna a föld királyaival, most szívesen állt volna az együgyű, szegény paraszti katona helyén. Henrufernek hirtelen különös érzés markolta meg a szivét. Mi lesz fiából? Hogy nő fel? Mivé lesz? Megölik-e őt is, meg a kisebbiket is,, az asszonyt is,merő gyanúból, bűntudatból s hogy minden nyomot eltüntessenek. Henrufer ott maradt álltó helyében s szeme üvegesen meredt maga elé. Megölik a művészt, de megölik az embert is. Melyik fáj jobban? — Gazok! — mormolta rekedten. Látta, mint állnak holnap háza előtt a munkások százai, várva csekélyke bérüket, hogy — hónapok óta hitelbe vett é retküket, hagymájukat, szárított halaikat kifizethessék. Hallotta a haragos méltatlankodást, jajongást, asszonyok, gyermekek sírását, bolyosok kesergését és égő szégyen hulláma borította el. Minden, minden elveszett. Művészet, család, becsület. Megölik és sárral dobálják. Henrifer már nem is tudja, mit csinál. Gépiesen megy előre, mert utat lát maga előtt. Megtört, mintha valami megroppant volna benne. Válla előrehajolt, arca megnyúlt. Szeme alá sötét karikákat rajzolt a tusakodás. A kerti utat babérfák sajátosan nyírt két sora szegte be s óriási zöld falként nyúlt fel a kert két oldalán. Csend volt a kertben. Perzisztesz, aki nem szerette a lármát, kereplőkkel űzette el a madarakat, melyeknek serege elszokott e néma kerttől. A finom homok alig hallhatóan sercegett Hennufer lába alatt. De e nagy, mély csöndben Hennufer mégis rettenetes kardal üvöltését hallotta. Panaszos jajgatá S