Pesti Hírlap, 1925. december (47. évfolyam, 272-295. szám)

1925-12-01 / 272. szám

1925 «fpcember 1., bedd. PESTI H'RLAP A Pesti HiHap naponkint sorsot. M Pesti HiMap-Sorsjegy első húzása, Ragyogó napfénnyel köszöntött be a tegnapi vasárnap a feh­ér hólepelbe burkolt fővárosra és országra. A szombati zimankós nap, a vad hófer­geteg után, jóleső napsugár tűzött le a vasárnapi járókelőkre, akik Budapesten és a vidéki városok­ban egyaránt csodálkozással olvasták ezernyi pla­kátról, hogy a Pesti Hírlap olyan meglepetéssel kedveskedik előfizetőinek és olvasóinak, amellyel a világ összes országainak sajtó­ját megelőzte, mert hiszen sorsolást rendeznek sokfelé. Ez ma már hozzátartozik a modern sajtó felszereléséhez, ámde páratlan a maga nemében az, hogy egy napilap nap-nap után kedveskedjék olva­sóinak értékes nyereményekkel, ezeken fe­lül még egy száz millió korona értékű fő­nyereménnyel is. És teszi mindezt a lap előfizetőinek és olvasóinak minden megterhelése nélkül. Sem munkát, sem köl­tekezést nem kíván tőlük, mert a Pesti Hírlap sorsjátékának lényege az, hogy a lap minden egyes száma naponkint folytatólago­san számozott és mindegyik lappéldány egy-egy sorsjegy, amelyet beküldeni csak akkor kell, ha a lap következő számának sorsolási jelentéséből az tűnik ki, hogy az illető lappéldányon alkal­mazott sorsjegy számát nyereménnyel ki­húzták! A fővárosi és a vidéki közönség -t- nagy elég­tétellel s örömmel állapítjuk ezt meg — rendkívül lelkesen, teljes megértéssel fogadta a Pesti Hírlap szenzációs újítását. Az egyes lapárusítók előtt tömegesen gyüle­kezett a vásárlóközönség és bár a Pesti Hírlapnak a magyar sajtóban amúgy is páratlanul álló vasár­napi példányszámát tetemesen felemeltük, már a reggeli órákban is olyan kereslet mutatkozott, hogy a rotációs óriásokat újabb munkára kellett meg­­indítani. Az egész vasárnapi napon át tartott a Pesti Hírlap lapszámaiért folyó versengés. A korai téli est beállta miatt megmaradt csekély számú pél­dányt a közönség hétfőn délelőtt vásárolta meg. A vidéki városokból ma reggel telefon útján jelentették elárusítóink, hogy a közönség valóság­gal elkapkodta a Pesti Hirlap példányait s bár­­ SSEM a rendes érdeklődés is óriási a Pesti Hirlap iránt, ezúttal tetemesen fel is fokozódott az. Hálával és köszönettel kell azokról a bará­tainkról megemlékezni, akik már a mai nap folya­mán, levélben, telefonon és személyesen keresték fel a Pesti Hírlapot, hogy szerencsekívánataikat fejezzék ki a Pesti Hírlap-Sorsjegy megjelenése al­kalmából. Legyenek meggyőződve arról, hogy ezúttal is, mint mindig, az a gondolat vezeti a Pesti Hírlapot, hogy egyfelől közönségét, Magyarországnak — be­bizonyíthatóan — legnagyobb olvasótáborát, meg­örvendeztesse s a mai élet szürkeségébe egy kis derűt és reményt vigyen bele, de főként az, hogy ennek a tábornak egyre hatalmasabbá tételével, a Pesti Hírlap szellemi szolgáltatásait is egyre gaz­dagabbá, változatosabbá, felülmúlhatatlanná tegye. Az aranyórák csak eszközök. A cél: az arany­tollak szaporítása, amelyek már ma is a Pesti Hír­­lapot a legnépszerűbb s legelterjedtebb magyar lappá tették! Az első húzás. Az első nyerőszámok. Hétfőn délután négy órakor a Pesti Hirlap főkiadóhivatalában gyűlt össze az a bizottság, amelynek feladata volt a Pesti Hirlap-Sorsjegy első húzását in­tézni. A bizottság tagjai voltak: a székesfővárosi m. kir pénzügyigazgatóság lottó-osztálya részéről Csomay Kálmán m. kir pénzügyi számvevőségi főtanácsos, a Pesti Hírlap részéről a vállalat vezetőségének tagjai. Mindenekelőtt megállapították, hogy a szeren­csekerekekben az összes számok bennfoglaltatnak, amelyek a Pesti­­Hírlap november 19-iki, vasárnapi számának folytatólagos számozásában előfordul­nak s ezek után megtörtént a húzás, a következő eredménnyel: a) nyereménytárgy. Egy svájci férfi karkötő aranyóra. Nyerőszám: 139809. h) nyeremény­tárgy. Egy svájci női karkötő aranyóra. N­yerőszám: 18767. Figyelmeztetés! A napi sorsolás nyerteseinek a sorsolás eredmé­nyének közzétételétől, a mai szerencsés nyerőknek, tehát a mai naptól 8 napon belül főkiadóhivatalunk­nál jelentkezniük kell a nyertes sorsjeggyel. Ameny­nyiben a jelentkezés nem személyesen, hanem (akár a fővárosban, akár vidéken) levél útján történnék, akkor is az eredmény közzétételétől számított 8 na­pon belül kell az erre vonatkozó levelet feladni, amely határidőnek betartását a postai bélyegző kette igazolja. Ha a nyertes sorsjegyet levél útján juttat­ják el hozzánk, ez esetben a szerencsés nyerő kö­zölje velünk pontos címét (nevét, foglalkozását, la­kóhelyét, utca, házszám), hogy a nyereménytárgyat posta útján, bérmentve megküldhessük. Ha a nyertes szám tulajdonosa 8 napon belül — bármely okból — nem jelentkezik, elveszti igény­jogosultságát s ez esetben — miután a kiadóvállalat nem kíván azzal a jogával élni, hogy a nyeremény­tárgyat a maga javára birtokba vegye — a fel nem vett nyereménytárgyat a Pesti Hírlap egy előfizetője kapja meg, akinek a nevét a számsorsolással egy­idejűleg szintén kisorsoltuk, mint arra az esetre való nyerőét, ha a nyertes szám tulajdonosa az előírt időben nem jelentkeznék. * A nyertes sorsjeggyel tehát 8 napon belül kell jelentkezni, magát a nyeremény tárgyat pedig a je­lentkezési határidő leteltétől számított 8 napon belül szolgáltatjuk ki a szerencsés nyerőnek. * A nyereménnyel kihúzott számot nem szabad a Pesti Hírlapból kivágni, vagy kitépni, hanem a Pesti Hírlap azt a teljes oldalát kell a nyeremény felvétele céljából bemutatni vagy beküldeni, amelyen a nye­rőszám van. Kivágott, vagy kitépett szám érvényte­lenné válik. * A százmilliós értékű főnyeremény kisorsolá­sának idejét, továbbá feltételeit és tárgyát a Pesti Hirlap karácsonyi számában fogjuk közzétenni. A mai, dec. Vi Pesti Hirlap-Sorsjegy húzásának nyere­mény­tárgy­ak : a) Két zsák nattasliszt és száz kiló cukor b) egy drb svájci női karkötő aranyóra. E nyereménytárgyak kisorsolásának eredmé­nyéről, a Pesti Hírlap holnapi, szerdai, december 2-iki kerettel ellátott számában értesítjük az olvasó­közönséget. merű embert átcsapta a másik végletbe. Már most­­ a legegyszerűbb módszere ennek a gyógykúrának­­ az lett volna, ha a beteget egy újabb lelki, de na­gyon nagy lelki válságon képesek lettek volna ke­resztülvinni és akkor az, hogy úgy mondjuk, „hely­re rázta" volna Weiszmann agyvelejét. De erre az orvosi tudomány ma még nem képes. Hiába való is volt minden konzílium és a leg­képtelenebb szerekkel való kisérletezés. Weiszmann nem engedett egy jottát sem Napóleoni mivoltából. De amit nem tudnak megoldani az emberek, azt meg­oldja az élet, annak mindenre van hatalma az ő titokzatos ereje révén. És az élet meggyógyította Weiszmann mestert, leszedte róla Napoleon képzelt köntös­ alakját és visszaadta az életnek. Nem kisebb dolog történt ugyanis, csak az, hogy Németország elvesztette a háborút és a német márka egyszerre csak zuhanni kezdett. Weiszmann vagyona, amelyet ő nagy bölcsen pénzben tartott, napról-napra fogyott, míg végre a banktól a következő levelet kapta: „Van szerencsénk értesíteni, hogy nálunk 1913-ban letétbe tett ötszázmillió márka készpénze, nem fedezi a kezelési költségeket, ezért betéti számláját töröljük és a fennmaradt húszmillió márkát, az ide zárt levél­bélyegekkel kiegyenlítettnek tekintjük!" Eddig szólt a levél, amelyet Weiszmann még Napoleon-pózban vett át, de mire elolvasta, újra egy kicsiny össze­zsugorodott üzletember lett belőle, aki ott ült még a kényelmes karosszék mélyében, de érezte, hogy ez a szék ég alatta, ezen neki már nincs mit keresnie. Megkapta az idegrendszere az élettől azt a megráz­kódtatást, amire beteg szervezetének szüksége volt, hogy újra egészséges legyen. Egészséges is lett, de egyúttal koldus is. Mindenét eladta, a még megma­radt bútorait és annak segélyével visszavásárolta azt az első kis parcellán kereskedést, ahonnét pá­lyájára indult és ahol boldog volt, boldog volt, mert tele volt duzzadó életkedvvel, szeretettel és remény­nyel a jövő iránt . . . ezért jött ide vissza. A gaz­dagságot, azt nem bírta elviselni, az ránehezkedett, az összetörte, megzavarta, de a szegénység az szár­nyakat adott neki újra, az megmentette őt, — vissza-Britte az életbe! Művész és király. Irta: Dobosi Pécsi Mária. A kutyák rohantak. Lihegő nyelvüket lógatták s kerek, fényes szemük figyelőn, kitartón meredt Henruferre. — Átkozottak, nem birok velük, — nyögött a törpe. Nem volt igaz. Mesék keringtek e két szelindek csodálatos fegyelmezettségéről. — Bort ittak. A vizet velem itatták meg, — magyarázkodott a törpe és Hennufer jól tudta, hogy ez sem igaz. E furcsa őrjárat­­ elébe futott, őt kerülte meg párhuzamos folyosókon, rejtett utakon. Sarkában volt, sarkában is marad. A kis emberke föltápászkodott s maga előtt jártatva ebeit, eltűnt Hetnufer háta mögött a kes­keny folyosó homályában. Hetnufer lassan ment tovább. Bár tisztán látta, nem tudta hinni, hogy elve­szett. Hogyan? Elveszhet nyomorultul, mint csap­dába esett vad? Elpusztul vele együtt minden terve, gondolata, nagy eszménye, mely életénél is drágább neki? Meg akarta váltani őket, szebbé, jobbá tenni életüket és — agyában új világ tervével — íme, ki­végzik őt. Véletlen-e ez? Szabad-e nagynak lenni emberek között? Sza­bad-e járni köztük az eszme fenségével homlokán. Nem. El kell vesznie. Egy pillanatra keserű, győzelmes káröröm taj­tékja borította el. Megölik, elpusztítják, de nem látják meg soha a csodaművet, melyet Henrufertől kaphattak volna. Megölik s a koldusnál is koldusabbak lesznek a­­gyilkosság után. A művész meghal és szomorú, ko­pár, vigasztalan lesz a világ. Az ajtó előtt pár lépésnyire megállt és töpren­gett Ezen a folyosón nem volt ör és Hennufer szeme­­ sokáig meredt a küszöbre, melyen túl valami külö­nös, nehéz, ismeretlen végzet várakozott reá. De nem történt semmi sem. A kertbe vezető lépcsőhöz ért. Keskeny oldal­lépcső volt ez, amolyan házi mellékkijárat-féle, melyről nem tudtak, csak a bizalmas emberek. A lépcső felénél egy szál katona unatkozott. Feszesen tisztelgett s Hennufer, akit eddig nem cserélt volna a föld királyaival, most szívesen állt volna az együgyű, szegény paraszti katona helyén. Henrufernek hirtelen különös érzés markolta meg a szivét. Mi lesz fiából? Hogy nő fel? Mivé lesz? Meg­ölik-e őt is, meg a kisebbiket is,, az asszonyt­ is,­merő gyanúból, bűntudatból s hogy minden nyomot eltüntessenek. Henrufer ott maradt álltó helyében s szeme üvegesen meredt maga elé. Megölik a művészt, de megölik az embert is. Melyik fáj jobban? — Gazok! — mormolta rekedten. Látta, mint állnak holnap háza előtt a munká­sok százai, várva csekélyke bérüket, hogy — hóna­pok óta hitelbe vett é retküket, hagymájukat, szárí­tott halaikat kifizethessék. Hallotta a haragos mél­tatlankodást, jajongást, asszonyok, gyermekek sírá­sát, bolyosok kesergését és égő szégyen hulláma bo­rította el. Minden, minden elveszett. Művészet, család, becsület. Megölik és sárral dobálják. Henrifer már nem is tudja, mit csinál. Gépie­sen megy előre, mert utat lát maga előtt. Megtört, mintha valami megroppant volna benne. Válla előre­hajolt, arca megnyúlt. Szeme alá sötét karikákat raj­zolt a tusakodás. A kerti utat babérfák sajátosan nyírt két sora szegte be s óriási zöld falként nyúlt fel a kert két oldalán. Csend volt a kertben. Perzisztesz, aki nem szerette a lármát, kereplőkkel űzette el a madarakat, melyeknek serege elszokott e néma kerttől. A finom homok alig hallhatóan sercegett Hennufer lába alatt. De e nagy, mély csöndben Hennufer mégis ret­tenetes kardal üvöltését hallotta. Panaszos jajgatá­­ S

Next