Pesti Hírlap, 1926. augusztus (48. évfolyam, 172-197. szám)
1926-08-01 / 172. szám
budapeM20® XLVIII. ÉVFOLYAM, 172. (16.049) SZÁM. VASARNAP, AUGUSZTUS 1. légrády testvérek kiadása. Szerkesztőség, kiadóhivatal és nyomdai Budapest,?. ker. ,Vilmos császár-ut 78. szám. Telefon 122—91 Fiók-Kiadóhivatal, Budapest, VXL. Erzsébet körút L ELŐFIZETÉSI ÁRAK Egy hóra 50.000 korona, két hóra 95.000 korona, negyedévre 135.000 kor Egyes szám ára (pályaudvaron is)2000 kor.,vasárnap 4000 kor.Külf. aleléSzotóeskt kétszeres a francia kamara elfogadta Poincaré pénzügyi tervét. Háromszor szavaztak bizalmat a kormánynak. (Tudósítás a 7-ik oldalon.) Polgárháború Mexikóban. (Tudósítás a 7-ik oldalon.) A bolosevizmus kívül és belül. Irta Rákosi Jenő. A mi saját külön kommunistáink perében a védőbeszédek elhangzása után ma a vádlottak szónokoltak. Beszéltek bátran és önérzetesen, mint akik nem félnek se börtöntől, se üldözéstől, hanem el vannak szánva arra, hogy megváltoztatják Magyarországon az állami, a társadalmi rendet, a birtokviszonyokat s ami egyéb szálka van még a szemükben. Nagyobbrészt jártak Oroszországban s kijárták a szovjet propaganda iskoláit is. Tudják mindazokat a szép mondatokat, melyeket Marx és Lenin hoztak forgalomba, s melyek mind alkalmasak arra, hogy fogékony elmék megbokrosodjanak tőlük, de hogy mi a bolosevizmus nem elméletben, hanem az életbe átültetve, azt nem tudják. Mert a világ nem áll csupa népbiztosokból és tanácsokból és vörös katonákból, hanem áll — emberekből is és ez a rémes többség. Egy hazánkfia, Fülöp-Miller Bence, vaskos könyvet írt erről a csodatémáról, melynek címe magyarul — mert a könyv németül íródott s a bécsi-zürichi és lipcsei Amalthea kiadásában jelent meg — körülbelül az, hogy a bolysevizmus szelleme és arca. Vagyis a szerző megfesti előttünk ábrázatát és fölfesti lelkét. És összeszedett — mert a helyszínen tanulmányozta tárgyát — dokumentumnak temérdek képet, festményt, rajzot, fotográfiát, mind a bolysevizmus külsejének és belsejének illusztrációjára. Ez a könyv tehát nem fantasztikus rémtörténete a kommün tízéves uralmának, amiről cikkekben, tudósításokban és könyvekben annyit olvastunk, hogy a legalaposabban nem tudjuk már, mi az a bolosevizmus ott a helyszínen. Mert, hogy mi volt a mienk, azt hamar kitanultuk. A balkörülmények és hitvány emberek találkozása a hatalmat Lenin egy pár tanítványának a kezére játszta, akik azután néhány hónapig bolysevikisdit játszottak Magyarországon orosz mintára, amelyet bestiális kicsapongásaiban sikerült lemásolniok, egyebekben együgyü kontárság volt az orosz mesterek munkájához képest. • Apja az orosz bolosevizmusnak Marx, történeti materializmusa, anyja Lenin, aki megszülte, megnevelte és hivatása útjára bocsátotta. Lenin, aki annak idején mint bujdosó itt Budapesten is huzamosabban tartózkodott s egy kávéházi asztal körül folytatott filozófiai és társadalomtudományi beszélgetéseket e tudományok némely magyar mivelőivel: ez a Lenin kétségkívül egyik legnagyobb elméje korunknak. Hozzá kiváló volt egyéni igénytelenségben, eszméiért való rajongó fanatizmusában, nagy szervező és cselekvőképességében. Tőle van a mondás, hogy a bolosevizmus eszméje oly natur, oly dicső, oly szent, hogy minden áldozatot megér a világon. Amit valaha olvastunk a rémségekről, gyilkosságokról, éhínségről, kegyetlenkedésekről, nyomorúságról, amelyek közt a Szovjetköztársaság megszületett s megszervezkedett, az mind semmi a nagy eszméhez képest. Az eszme pedig mi? Az eszme a kollektív ember, a kollektív nép. Magyarán az embergép és a tömegmasina. Az embert egyéniségéből kivetkőztetni, egyformán géppé tenni, és a világ legyen egy egyetemes gép egyéni hajlam, akarat, gondolkozás, ízlés és élet nélkül. Ez eszméhez igazodik a szovjet köztársaságban minden. Azt hiszi a bolysevista filozófia, hogy ha kitapossa az emberből a lelket, akkor megmarad a többi engedelmes gépnek. Pedig ami akkor megmarad az emberből, az nem a gép, hanem az állat. A munka azonban, amelyet e cél érdekében végeztek, az oly óriási, hogy alig lehet máshoz hasonlítani, mint a gutaépítő Egyiptomhoz. A munka pedig két részből állt. Először leromboltak mindent, ami a régi embert s a régi világot jelentette: intézményeket, fogalmakat, irodalmat, zenét, plasztikát, építészetet, filozófiát, tudományt, államformát, állami és társadalmi formációkat. És e ledöntött, világ romhalmazára álltak s megindították egy teljesen uj világ megépítését: uj stijtjisiftrmát, uj intézményeket, uj fogalmakat, uj költészetet, uj filozófiát, uj tudományokat, uj zenét, uj plasztikát uj társadalmi falm?íRMD Az a kicsi, púpos ördög. Irta: Lázár István. A bánya örök fegyvere meg-megdörrent mögöttük, de az alkonyat megvédelmezte homálykárpitjával a menekülő fegyencek életét. Az aranybánya sötét körvonalai belevesztek az éjszakába. Nagy pelyhekben hullt a hó. A szibériai mezők végtelenjén lihegve futott a három fegyenc. Kilopták sorvadó életüket a bánya poklából s mennek, rohannak kelet felé. Tomboló vihar verdesi őket, de ha kiszabadulhatnak az orkán öléből, — örökre boldogok! Mert Iván Ivánovicsnál másfél kiló nyers arany van. Találták az új tárnában, eldugták, ellopták, megszöktek vele. Ha elérhetnek Nisni-Novgorodba, eladják a perzsa kalmároknak, megosztoznak az árán, átvergődnek Nippon szigetére s ott majd virágos teaházakban pihenik ki fáradalmukat tizenegy évi szenvedés után ... összefogódzva törtettek előre a hóviharban. Nem azért rendelte nekik az Isten azt a nyers aranyat s nem azért adta vissza életüket és szabadságukat a szerencse, hogy elvegye most tőlük a halál. S csakugyan, a szél megfordult az Ural felé s a hófúvás megszűnt, mire virradni kezdett az ázsiai nagymezőn. — Éhes vagyok, — szólt Iván Ivánovics. Fekete báránybőr kucsmája alól csurgott a verejtéke, Pavel rab homloka is gőzben fürdött. Prokop, a harmadik, szétnézett a hómezőn s a távoli bozótosra mutatott. — Ott nyulat is találhatunk! Fehér reggel ömlött el a pusztán. Az őspuszta! Egy tiszta lap a Teremtés könyvében, olvashatatlan, kusza betűje az a bozót... Rövidnyelü szekercéjével Pavel nádat és avar ágat nyesdesett, aztán elment nyulat fogni. Prokop tüzet rakott, Iván Ivánovics pedig leült a zsákra és a libegő lángot nézte. Hogy olyan a színe, mint az aranyé. Igen, egy a szinük, hiszen az arany is tűz, az életnek, az örömnek és a boldogságnak az éltető tüze! És a füst kékes fátyla mögött elgondolkozott komoran, hogy a homlokáról szinte lefittyent a ránc. Jött már Pavel s kezében egy nagy. A szürke nyulat himbált. A szekercéjével ütötte le. Vére cseresznyeszem a hóban. A tűz mellé dobta. — Süsd meg, Prokop! — Majd én, — kiált föl Iván Ivánovics. — Vadász voltam ... Levette a bőrét egy-kettőre, fölhasította, kitisztította, megmosta friss hóban és nyársra húzta. — Hozzatok fát! Elment Pavel s Prokop is utána sompolygott. A szekerce tompán csattogott a havas ágon. Prokop állt és gondolkozott. A sültszag már szétáradt a tiszta levegőben. — Szagolod? — nevetett Pavel. Prokop az arcába nézett sötéten. — Valamit mondanék ... — Nos? — sürgette Pavel. — Mi ezelőtt is jóbarátok voltunk, Iván Ivánovics pedig. . Mit szólsz hozzá? — Nem értem, — dünnyögte a szikercés. Prokop sandán mosolygott. — Nem vagy te olyan buta, Pavel. Azt mondom, hogy Iván Ivánovics nem a mi fajtánk. Ő ar volt, mi pedig... Aztán meg a húson még megosztozik az ember, de az arany... az más... Mi? Szedegették a rőzsét. — Mit osztozzunk vele? Kicsoda? Nekünk fejenkint még egy félszer annyi jutna... Az ember manapság még tíz rubelért is megteszi . . . Nem igaz? Pavel belesápadt a gondolatba. — Társunk volt és nem segítene meg a kazáni Szűz . . . Nem lenne áldás az aranyon, Prokop! — Dehogynem! És aztán minden aranyhoz vér tapad ... Ne okoskodj, Pavel! — Sajnálom ... — Szamár vagy, — dörmögte Prokop. — Majd amikor intek ... — Jöttök-e már? — kiáltotta Iván Ivánovics. Vitték a fát s a nyul mihamar pirosra sült. A nedves nád sustorogva füstölgött alatta. — Kicsit kesernyés lesz, — mosolygott Iván Ivanovics. — De már ehetünk, fiuk! Kését a hóba törülte. — Ki szereti a fejét? — Hisz' az nem jó! — nevetett Prokop. — Dehogyisnem! Az a java ... Ha nem kel nektek, én lekanyaritom. Prokop hunyoritott és Pavel fölállt elszántan. — Várj csak, Iván! A baltával . . . Lapunk mai száma 48 oldal. — Elég éles a késem ... A szekerce megvillant s Iván Ivánovics alig jajdult. — Meghalt. — bólintott Prokop. Fölkapták és a nádasba dobták. — Mintha vigyorogna ... — borzongott Pavel és keresztet vetett. — Nézd! Valami torz mosoly dermedezett a halott arcán . . . — Gyere már! Kettőnké a kincs... Pavel sápadtan nézett maga elé. — Jó, de három gyermeke meg felesége volt Iván Ivanovicsnak és ... Prokop vállat vont. — Ugy sem szabadult volna ki élete fogytáig. Most már mindegy. A tűzhöz mentek. Megmosták kezüket a hóban s Prokop földarabolta Iván Ivánovics késével a pompás pecsenyét. — Egy kicsit keserű, — tolta a hust mohón. — A nedves nád füstjétől . . . ,— eszegetett valamit Pavel is. , Ültek a zsákon, melyben a «(^isarany volt. — Micsoda urak leszünk! — áradozott Prokop. — Örökre hátat vetek ennek az országnak. Eladjuk az aranyat s házat veszek valahol a tenger partján. Gésát tartok. Ur leszek, Pavel! Szőtték a tervet. Megették a nyulat. — Jó lesz, ha tovább megyünk, nehogy ránk akadjanak, — állott föl Pavel. — Szomjas vagyok, — mormogta Prokop. — Én is. Hólevet csavartak szájukba. — Milyen bágyadt vagyok! — Aludj egyet, Pavel . . . De ez a fejét rázta. — Előbb te ... Én vigyázok addig. Aztán én alszom . . . — Te fáradtabb vagy . . . Összenevettek sötéten. — Mit félsz? Úgysem bántanálak, se meg nem szökném, — szólt Prokop különös hangon. — Én se . . . — Csak szunyókálj! Úgy sem tudnék aludni, olyan erősen ég a gyomrom! — Az enyém is . . . „ — Csakugyan?