Pesti Hírlap, 1926. október (48. évfolyam, 223-249. szám)

1926-10-01 / 223. szám

BUDAPEST, 1928. ELŐFIZETÉSI ARARJ Egy hóra 60.000 korona, két hóra 95.000 korona, negyedévre 135.000 kor-Egyes azÁm ára (pálya­udvaron is)2000 km­.,va­sárnap 4000 kor. Kiilf a« elófizetésl 4r kétszere a c-XLVIII. evfOLYAlVk 22 ai 7^t^)^ZAM. PÉNTEK, OKTÓBER 1 GRADT TESTVÉREI kiadása szerkesztőség, kiadóhivatal és ny­omdai Budapest,V ker .Vilmos szón&r ut 78 «zára. Telefon 132--»! Fiftk­ciadAhivatal Budapest VII Erzsébet köru» . Elfogták a sár­osdi gyilkosság tettesét. (Tudósítás az 3-ik oldalon.) Mussolini és Chamberlain találkozása. (Tudósítás a 2-ift oldalon.­ Külföldi vendégek. Mikor még a nagymonarchiába vol­tunk bekebelezve, azt testük, hogy mi­féle külföldi uralkodó látogat el hozzánk, és milyen ünnepségeket rendeznek a tiszteletére. Újabban gazdasági szempontból mérlegeljük a külföldi vendégeket. És most azt tartjuk, hogy a Szállodások Nemzetközi Egyesületének ki­küldötteiből több hasznunk lesz, mint valaha a fejedelmekből volt. Ha megcsonkításunk óta egy-egy külföldi politikus, vagy idegen író látogatott el hozzánk, annak is örvendeztünk, mert országunk, kultú­ránk, elnyomatásunk és az ellenünk elkövetett igazságtalanságról véltük meggyőzhetni ven­dégünket. Lassanként rájöttünk, hogy a kül­földi propaganda sikerétől függ a sorsunk s ezért sok hasznot remélünk a külföldi szállo­dások látogatásától. A kormány, a főváros, továbbá a ma­gyar vendéglősök és kávésok jelentékeny áldo­zatot hoztak, hogy a magyar vendégszeretetet kimutathassák. Nézetünk szerint a bőkezű vendégeskedés néha ellenkező hatást ér el, mint amire törekszünk. Mert abba a téves hitbe ringatja a külföldi vendégeket, hogy ná­lunk jómód van. Nagyobb súlyt helyezünk arra, hogy Budapestet ismertető nyomtatvá­nyokat osztottak ki. Ezeknek nagyobb mérvű terjesztése a legcélravezetőbb eszköz volna. És e célra a kormánynak megfelelő fü­­tretlen írói gárdát kellene szerveznie. Ez a vendégeskedés nagy fényűzéssel fo­lyik és a külföldi hotelesek meggyőződtek m rá,­ hogy Budapestet jól lehet mulatni. Az idegenforgalom szempontjából ez is valami. Az idegenek egy része szórakozást és mulat­ságot keres. Ezt megtalálja színházainkban, hangversenytermeinkben nemesebb értelemben, mulatóinkban alacsonyabb színvonalon. De ez is kell az emberforgalomból kapott haszon­hoz, mert hiszen az emberek többsége rende­sen alacsonyabb színvonalú. „ Az utazók másik része a kulturális, mű­vészeti és természeti szépségek után vágyódik. Ez a vendéglátás meg fogja győzni a külföl­diek egy részét erről is. S tulajdonképen az lesz a közvetlen haszna a vendéglősök látoga­tásának, hogy az érdekeltek nemzetközi szo­lidaritása révén a külföldi hotelesek felvilá­gosítják vendégeiket, hogy érdemes Budapes­tet és annak szépségeit meglátogatni. A világforgalom legtöbb utasát kereske­delmi és gazdasági érdek vezeti. Ebből a szem­pontból pedig valósággal bojkottálják néha Budapestet s ez még nagyobb baj, mintha a mulatni vágyó közönség marad el. Az ország ismertetése és az egész idegenforgalom növe­lése elsősorban politikai érdekből fontos. Szomszédaink bűnös szándékkal körülzárultak. Bécs pedig akkor is mellőzte Magyarországot, mikor politikai szövetségben éltünk, keres­kedelmi szerződéseink nem véglegesek és nem segítenek rajtunk semmit. A külföld közvéle­ménye úgy politikai, mint gazdasági viszo­nyaink iránt bizalmatlan. Ezért nem keresett fel a külföldi tőke befektetés céljából, dacára annak, hogy a Népszövetség elismerte hivata­losan. llOC AW 01 '; " » « között ugy "szoktuk*iondai^/ hogy ag­ok­ va­gyunk szanálva. Tényleg az idézte elő első­sorban gazdasági életünk stagnálását, hogy el­maradtak a várt tőkepénzes látogatók! Évtizedeken át Magyarország­ sohasem gondoskodott külföldi összeköttetésekről. Egy külön kis magyar glóbust csináltunk magunk­nak, amelyről azt hittük, hogy ez a világ kö­zepe! Főképen semmit sem törődtünk körü­löttünk a szomszédainkkal. Nem ismerték meg még hazai nemzeti viszonyainkat sem, önészettulajdonosok voltunk és legfőképen nem törődtünk a gazdasági és pénzügyi dol­gokkal. Egy hosszú könnyelmű múltnak isz­szuk meg a levét. S ezért itt volna az ideje, hogy a kormány és az egész közvélemény reá­lisabb irányban gondolkoznék és dolgoznék. Ezek a külföldi szállodások gazdag országok­nak képviselői, maguk is vagyonos emberek. Legtöbbje Selfmademan. A maga erejéből, a maga munkájából gazdagodott meg, őket kel­lene a szobrok piedesztáljára rakni, hogy kö­vetendő például szolgáljanak nekünk. A gaz­dag és független polgárelem. Ez adja meg magának az országnak gazdagságát és függet-t­lenségét. És sajátságos dolog, hogy amily idegen országból jönnek ide ilyen fü­gge polgárok, azokat országos tisztelet köszön nekünk is van sok díszpéldányunk ebi­tából. Azokat alig akarják észreveni a tekintetben is fordulópontot jolt a kongresszus. Tulajdonképen az idegest érdekelt budapesti és külföldi , közös érdeküket, az idegenforgl­­iák. Bőkezűen , elegánsan, az De fel kell említeni ez alkaloms­ol nogy idegenforgalom, a külföldi vendégjárás és gyarország megismertetése nemcsak a rende­lősök és szállodások érdeke, hanem az egész or­­szágé, tehát úgy az állam, mint a társadalom­ egyesült erejével kellene a külföldi propagar­dát megszervezni Maga a külü­gyminisztéris" ridegen elzárkózik attól, ho°rv a sajtó és a A­z elveszett vármegye Irta: Jászay-Horváth Elemér. Haragos kedvében falrengető léptekkel járt föl és alá ifjabb Komáromi Csipkés György uram, Békés vármegye tekintetes alispánja, abban a bol­tozatos, ócska teremben, melyben akkoron a ne­mes vármegye hivatalos hatalma székét tartotta. Mert bizony az Ur 1730-ik esztendejében a török­től, némettől, ráctól meghűlt Békés megyének nem volt az égvilágon egyéb földi tulajdona, mint a bé­kési tömlöc; az is üresen állt, mert még rabnak való szegénylegény sem került a csupaszra fosztott, puszta földdarabon. Több annál, hogy birtokos nemes ember sem találódot, aki a hivatalos tisztségeket viselhette volna, így aztán a „széképítő" közgyűléshez szé­gyenszemre a bihari alispántól, idősb Komáromi Csipkés Györgytől kellett kölcsönkérni némely ne­mes atyafiakat, hogy megadják a módját a tiszt­ujitásnak. No de Komáromi uram meg is embe­relte az árva békésieket, tulajdon fiát küldvén kö­zébük, akit aztán tisztesség okából menten meg is választottak alispánnak. Jegyző, szolgabiró is ke­rült a bihariak közül, többre aztán nem is volt szük­ség. Esküdtnek jó volt az a pár jobbágysorba csú­szott gyulai nemes is, aki még megmaradt magnak, ha mindjárt nem is tudott írni meg olvasni. Szék­ház gyanánt pedig, mivelhogy a békési tömlöc még­se lett volna alkalmatos, kaptak egy használatlan szobát a gyulai óvárban. Itt volt aztán közgyűlés, alispáni, szolgabírói hivatal, levéltár, Ítélőszék, minden isten egy rakáson. Megfért benne szépen, így állván a nemes vármegye szénája, elgon­dolhatni, mekkora megrökönyödést keltett a köl­csönkért tisztikarban a „permanenter absens" fő­ispán, Löwenburg gróf barátságos levele, melyben nemes egyszerűséggel tudatja a tekintetes urakkal, hogy a nádor, meg a haditanács — ezidétt korlát­lan­­hatalmú szabdalói a fölszabadult országrészek­nek — egyszerűen odacsapták Békéshez nyomtatók­nak Torontál vármegyét is. Ez a danaosi ajándék pedig pénzügyi nyelven annyit jelentett, hogy a békési porták száma 12-ről 16-ra emelkedik, — persze papiroson — a vármegye adója pedig egy­harmadával többre rúg, — de ez már pengőben! — Torontál vármegye? Az öregapám se hal­lotta hirét — dörmögött az ifjú alispán. — Sohse volt ilyen. Úgy fundálták ki Bécsben a mi megron­tásunkra. — Ha volt is, errefelé ugyan sohase volt, — erősködött a heves Nadányi Miklós szolgabiró. — Opponáljunk, resistáljunk, tekintetes uram és min­denekfölött ne fizessünk. — No-no, urak, — csittítgatott a téntavérű Dobozy Mihály főjegyző. — A régi világban bi­zony megvolt valahol ez a fránya Torontál várme­gye. De hogy hol volt, hova lett, azt már én se tudom. — No majd tudja a főfiskus úr, agyafúrt Tolnay Mihály koma, — vélekedett az alispán. — Ha senki, de ő bizonyára. Ő még azt is megmond­ja, hol volt János pap országa, pedig az nem is volt. Nos, hát Tolnay koma tetemes agyvelejének valamely zugában rá is talált a keresett objek­tumra: — Torontálmegye? Hát persze, hogy volt ilyen! Nagy Lajos oklevelei emlegetik már a toron­táli főesperességet. Mátyás királyunk törvényei­ben is van szó róla, ha jól emlékezem. Arra alá, Temes tőszomszédjában volt; ott lehet ma is, de biz'­az török kézen. — Hogy az a török jóisten forgassa ki a szűkre szabott bőrükből ezeket a telhetetlen bécsi harámbasákat! — szitkozódék a szilaj Nadányi. — Hát mi közünk nekünk ehez a bitang földdarabhoz. Mi? Még mi fizessünk helyette a németnek? Fi­zessen a török! Az is vassal, a torkukba, a bendő­­­jükbe, a cudaroknak! — Csöndesen, pajtás! — okoskodott az al­ispán. — Nem olyan egyszerű a dolog. Elsőbb is meg kell tudnunk, mi vezette rá a németek esze­járását, hogy éppen minket boldogítanak ezzel a megbővítéssel. — Írjunk föl a helytartótanácshoz, — sze­­­rénykedék a percegő pennáju Dobozy. — Fakovát se ér! — legyintette le Toll koma. — Ember kell oda, aki kisüti, ki is talij be is véteti a nagyfejű­ekkel a mi igazságun Majd én fölruccanok Pozsonyba, egy-két szó­fordulóra. Dictum-factum: Tolnay Mihály főfiskus , aki egyúttal a vármegyei pénztáros vajmi kevés bokros teendőit is ellátta, kiutalván magának szokásos útravaló salláriumokat, útra kelt és sem állt Pozsony városáig. Nem m­ent üres kén egy pár pompázatos fácánymadarat is vitt maó­val, mutatóba. Békés vármegyéből. Egyéb bajor ott nem terem mostanság. De bizony a pozsonyi nagyfejűeknek félfo­gára sem volt elég az a pár istenadta fácány, hogy a főfiskus ur aranyszavairól ne is beszéljünk. Ott más valuta járta.­­ Minden hosszas argumentáció helyett odalöki tele Tolnay uram orra alá a hivatalos német map­­pát, melyet a Tiszántúlról pingált és metszett kőbl bizonyos tudós német kartográfus: — Ihol­e! Láthassa az ur, ha van szeme. El itt a Sebes Keres, az amott a Túr, és a kettő közti a „Túron túl": ott terped Torontál. Azért is hijják ugy. Az pedig ott van egyenest Békésmegye hegyi­ben. No! Tudós Tolnay uramnak csak elállt a szeme­szája. Hát csakugyan, eltagadhatatlanul ott volt, szépen kicirkalmazva. Csongrád és Bihar várme­gyék közepett, öreg betűkkel: Taran­aliensis Comit. Pars. Szép dombok is valának benne ábrázolva, meg nagyobb igazság okából a halló fluvius egy menkis nagy tóval. Akinek jó szeme volt, meglel­hette benne bolhabetűkkel Szarvast is (igaz, hogy Zarkassá nyomorítva), meg­ Kutost, Bireget, Ze­terucát. Ezek után csak lehet porciót fizetni. Explkálhatott aztán főfiskós uram rekedésig, hogy igy, ugy,­az a szerencsétlen német földraj­zoló nyilván sohasem járt­ túl a Tiszán, — ami ak­kortájt németnek s­em is igen volt ajánlatos, — ügyet se v etettek rá többet. A mappa beszélt, a pár fácánny r pedig hallgatott. Békés vármegye pedig fizetett. / P 1S260KW

Next