Pesti Hírlap, 1927. január (49. évfolyam, 1-24. szám)

1927-01-15 / 11. szám

4 PESTI HIRLAP 1927 január 15., szombat. A Műcsarnok téli tárlata. II. Festészetünk 1801-től a Kut-ig. Művészi étvágyunkat teljesen kielégíthetjük a Műcsarnok nagy téli tárlatán. A nagyszerűen, kialakult magyar genre-festé­szet, és különösen a tájfestészet, — e század elejétől kezdve egyre mohóbban szívja fel az impresszioniz­must és naturalizmust. Magyarul mondva: belemé­lyed a természet fényhatásaiba és a látott élet őszinte tolmácsolásába. A népéletet is úgy festik, ahogy látjuk, színházias elrendezés nélkül. Bár a művészi komponálás, a hatáskeltés kedvéért, mindig kívánatos elem a képzőművészetben. Ne ragaszkodjunk pontosan a naptári határok­hoz sem. Hiszen a múlt század utolsó évtizedei is már újításra törekedtek. Nálunk azonban mindez későb élte virágkorát. Azután még újabb fordulattal, gyakran ideg­beteg kísérletezéssel (ezt legújabban skizofréniá­nak nevezik), új világnézetek felé gravitált a művészek egy része. Ezt a kubizmus, postimpresszionizmus, dadaizmus és más hangzatos elnevezések helyett ,,elrontott naturalizmusnak" is nevezhetjük. (A skizofréniáról még nem árt ismételni azt sem, hogy ,,az őrültség fogalmához tartozó beteges állapot, mely az elmegyógyintézetek állandó lakóinak hetven százalékánál észlelhető".) Nos, ma erről is beszélhetünk a képzőművé­szetben. De elsősorban maradjunk annál a tiszta termé­szetszeretetnél, melyet nálunk először a régi nagy­bányai iskola kultivált s a szolnoki művésztelep folytatott. A hozzájuk csatlakozott mesterekkel ma is ez a gerince a Szinyei-Merse-társaságnak. Ezt a művészeti törekvést három terem mutatja be. Itt szerepel Csók István, az újabb magyar genre-festé­szet egyik nagymestere, színes, tarka mohácsi sokác­képeivel. Igazán naggyá őt a Báthory Erzsébet bor­zalmas kegyetlenségéről megfestett borzalmasan szép kép tette, meg a páratlan művészeteit festett genreképei. Itt legjobban a „Mézevek" c. sokác há­zaspárja képviseli. Ferenczy Károlyt és Itollósy Si­mont, a nagybányaiak két első vezéralakját, ugyan­csak kisebb művek idézik elénk, melyek beilleszthe­tők a "genre" keretébe. Itollósy finom paraszt-idyll­jei és kocsmajelenetei különösen alkalmasak erre. — Thorma Jánost, a legtörzsökösebb nagybányait, „Búcsúzkodás" c. élénk kompozíciója (a bevonuló újoncokkal), — Réthy Istvánt, a másik vérbeli nagybányait „Otthon" c. poétikus családi képe s né­hány finom tájhangulata stílusosan mutatja be. E csapat nagy erősségei m még: Fényes Adolf, akit itt első korszaka, a munkás népélet képvisel, (egyszerű thémák, roppant egyszerűen tolmácsolva), — Glatz Oszkár, az ő csodálatosan hű földszagú parasztjai­val, — Iványi-Grünwald Béla pompás alföldi tájrész­leteivel, — Koszta József mélységes tüzű­ színekkel tolmácsolt alföldi életével („Krumplikapálók", ,,Ku­koricatörők"). — Perlmutter Izsák, a holland föld­ről hazatért nagymester, ethnográfiai szépségektől pompázó magyar falusi szobáival. — Nyilasy Sán­dor, a szegedi tanyai nép festője. — Rippl-Rónai magyar pastell-tájakkal. — Rudnay Gyula, a régi spanyol mesterek hatása alatt kiforrt mély szín­skáláival (,,Vasárnap délelőtt") és üde zöldekkel pompázó tájképeivel, — báró Hatvany Ferenc ugyan­csak üdezöld erdőrészleteivel, — Magyar-Mannhei­mer Gusztáv finom tájrészleteivel. Uj név itt Maticska Jenő, egy nagyon friss téli reggeli hangulattal. A jeles magyar művésznevek egész sokaságát látjuk még, olyanokat, akik nem csatlakoztak hang­adó csoportokhoz. Starlovszky Bertalant az a pa­rasztm­enyecske­ feje képviseli, mellyel a nagy arany­érmet nyerte el. László Fü­löp Elek­, a világhírűvé s egyúttal angol állampolgárrá lett magyar portrait­festő ifjúkori genreképein szólal meg; — Katona Nándor, a magas Tátra jales festője, kisebb hangu­latképein hirdeti ecsetjének költői értékét; — Mend­lik Oszkárt, a Hollandiába átnősült jeles tengerfes­tőt egyik szép Adriai-tenger-képe hozta vissza. — Kernstock Károlyt, a Berlinbe költözött mestert szi­nesruhás paraszt leányok képviselik. — Kacsány Ödön, a halálfestő, most. Pörge Gergellyel alföldi tá­jacskákban utazik, Pállya Celesztin is, de élénkebb, színesebb képekkel. Pompás magyar alföldi képeiből küldött Edvi-Illés Aladár, a borjak hires festője; azután Nádler Róbert, aki az adriai szikláspartot és a magyar parasztudvarokat és faluvéget egyfor­ma szeretettel festi. — Poll Hugó magyar thémáit lágy pasztell-akkordokkal festi („Simon völgye", — „Kukoricakapálók"), — Maróti-Major Jenő is szive­sebben festi igy a paraszt-utcát („Hóolvadás"). — Glatter Gyulától és Brüill Aladártól jó népies típuso­kat látunk, — Juszkó Béla izzó magyarságú hajdú­sági szántóvetőket festett. Szereti a mozgalmas thé­mákat. Csuk Jenő, az alföldi nép másik rajongója, „Vihar a pusztai úton" c. képén szinte viharos moz­gást örökít meg. Az ifjabb Chiovini Ferenc „Kubiko­sok" c. vásznának is ez a főértéke. Azután csöndes romantika. Moldvai Krajna Jánostól, a romok festő­jétől: „A csárda romjai". Széles, nyugodt folyó­menti tájak: Bosznay Istvántól. Hallgatag Balaton Wagner Gézától, szelíd füzestájak Aldor János Lász­lótól, balatoni halászok Udvary Páltól. Téli álom, Barkász Lajos hangulatos képén. Szép, szerelmes magyar menyecskék Czene­ János, Szüle Péter ecset­jétől, Kallós Árpádtól. És egy sereg grafika. Közte olyan nevek, mint Garay Ákos, Zádor István, Biczó András, Kövesdy Géza, Baránszky, Varga Nándor, Komjáti IV. Gyula. A sok kisebb-nagyobb hangulat­kép és genre-ötlet után egy óriási, majdnem édesen színezett, brutális nagy vászon: a tölgy a lavinaom­lás közepette. Még büszkén áll: „megfogyva bár, de törve nem!" Szimbolikus, költői gondolat a hazáról. Festette Olgyai Viktor. Azután egy mély ugrás. Talán Wells idő­gépén? És itt vagyunk: a Kut-teremben. Ezúttal nem is mint ..külön csoportban". De nálunk az ultra-Irányzatnak ez a gyári jele. Vaszary János, a vezér, kissé zavarosan kusza zöld erdei tájakkal. Benne hizlalt tehenek. — Márffy Ödöntől „A jó pipa". Melyik? A mértföldre megnyult­ fejü oláh, — vagy tényleg a pipája?" Azután Szobotka Mihálytól a „Hazafelé". Egy kubista játékskatulyá­ban megvadult parasztfogat, rohanó játékbabákkal. Azután szétmosott vagy összeragadt tájképek. S még sok más. Nevessünk rajta? És utánozzuk? Nem, mert az eredetiek is túlon­túl szomorúak. Út Genie-szobrászatunk­ a tárlaton. Aktokkal könnyebb volt szerepelni szobrászatunknak. Hisz a klasszikus világ óta ez volt a szobrászok fő célja. Genre-szobr­ocskákat csak a kisebb igények számára gyúrtak. A görög tanagrák, az egyiptomi uszeptik, a japán neczkék és az őslakók faragcsálásai nyo­mán fakadt a későbbi kis­plasztika, És óriási módon fejlődött. Nálunk is több finom kis­plasztikus van. De ezúttal a magyar, népies elemről van szó. A múlt században itt Izsó Miklósé a kezdemé­nyezés. „Busuló juhász"-a és néhány kis vázlata mulatozó parasztlegényekről, — mutatja be őt a tár­laton. Az újabb nemzedék vezérei közül különösen Róna József kultiválja. „A kis türelmetlen" és a „Megy a juhász a szamáron" igeni jóízű dolgai. — Zala Györgytől „A magyar föld", — Pásztor János­tól az „Enyelgés" és az „Iluska", —­ Selyei Károlytól a „Kuruc trombitás", — Margó Edétől Dankó Pista mélységesen finom szobra, — Teles Edétől a két, Hollandiába induló gyerek, — Vass Viktortól a „Csáky-huszár", Jálics Ernőtől egy somogyi öreg parasztfej­ válik ki. Legszorgalmasabban a korán elhunyt Beszédes László, azután Dajtikó József, Sik­lódy Lőrinc és Borg Jenő kultiválja a genre­szobrokat. Kollekcióikban most is sok jószó, zamato­san magyar alak szerepel, juhásztípusok, csikósok, gulyások, kalotaszegi menyecskék, palotai asszony, falusi cigány. Külön érdekessége e csoportnak két festő szob­rász-szereplése: Glatter Gyula dömösi kisgazdája és Fried Pál „Csikóslegény"-e. (Horváth Béla, a szob­rász, viszont mint festő arat sikert.) A régi világban különben ez általános volt. Festészet, szobrászat, építészet egy művész-agyvelő­ből került ki. Ma az agyvelők oly kiskaliberűek lettek,­­ hogy a „művészek" egy része már gondolkodni se tud. És maga se tudja, mit ken össze. Kézdi-Kovács László. W. La­imer, az Egyesült­ Államok haditengerészetének admirálisa, a délamerikai vizeken állomásozó flotta parancsnoka. — Úgy érzem, mégis csak be kell számolnom magának, hogy mi történt velem. De kérem, üljön le nálam. Helyet mutatott Kapossinak és maga is leült, egy régimódi, nagyvirágos karszékbe. IV. — Azt tudja, hogy maga valóságos glóriás fényben állott előttem, amikor megkérte a kezemet. Kapossi, a kitűnő író! Tele voltam a legtisztább, leg­becsületesebb szándékkal, hogy a legideálisabb fele­ség leszek. Hogy csak a magáé lesz az egész életem. És be is váltottam a fogadásomat, amennyire tőlem telt. De mondja: mit adott ön nekem a maga­ életé­ből? Ön, kedves Géza, a dolgozószobájának élt, s mikor onnan kijött, futott, ahová a hivatása hívta: szerkesztőségbe, klubba, színházba — és a színfalak mögé. Nem mondom, hogy csapodár, ledér volt, hogy megcsalt; dehát lássa, nekünk, szegény író-felesé­geknek, sokszor veszedelmesebb vetélytársunk az a földöntúli asszony, aki sokkal jobban elrabolja tő­lünk, és egészen magáévá teszi az urunkat, mint a legszebb, de közönséges földi teremtés. Emellett a vetélytársnőnk mellett maga is alig vett engem észre, kedves barátom . . Kapossi hallgatott Erre igazán nem volt mit felelnie. Irén igazat mondott. — De hát én beletörődtem volna ebbe s talán életem végéig ott élek csöndben magával — nem, ezt nem jól mondtam, hogy magával, legföljebb maga mellett — ha bele nem lép az életembe az az ember: Déghy báró. Tudja, hogy hárora évig ostromolt. Mindig tüzesebben, mindig elkeseredettebben. Égre­földre esküdözött, hogy nem tud nélkülem élni. Hogy főbe lövi magát, ha­ nem leszek az övé. Mikor ez sem használt, azt mondta, hogy váljak el öntől, ő feleségül fog venni. N­e fosszam meg magamat a boldogságtól, ami soha nem várhat rám az ön olda­lán, mert his­zen ő tudja, látja, hogy ön mellett nem vagyok boldog és nem is leszek az soha. — S maga, Irén, egyszer csak elém állott... — Hosszú, keserves, álmatlan éjszakákon gon-­­dolkoztam én azon, míg végre maga elé állottam az­zal az elhatározásommal. Ugyebár, nem tettem ipa­­gának szemrehányást, hogy ennek az elhatározá­somnak nagyrészt maga az oka? Nem akartam önt ezzel megbántani. S maga­m beleegyezett az elválá­sunkba. Én pedig— én boldogan siettem Déghyhez és közöltem vele az újságot, hogy szabad leszek s aztán az övé lehetek. Az övé, aki ugy szeret, hogy nem tud nélkülem élni. — S a báró? Az asszony élesen felkacagott: — A báró, kedves Géza? Hát itt következett az én szörnyű kiábrándulásom, mondjuk szörnyű bün­tetésem, a naivságomért, az ostobaságomért. Mikor a bárónak elmondtam a hírt, sorsunk e fordulatát, megdöbbent. Igen, nyomban észrevettem rajta, hogy megdöbbent. — Dehát miért? — Miért? Istenem, hát maga is naiv, mint én voltam? Megdöbbent, hogy szaván akarom fogni. Mert hisz voltaképen nem akart ő engem feleségül venni, csak egy kis kalandra áhítozott. Csak azt akarta, hogy a kedvese legyek. Azt hitte, hogy arra az ígéretre, arra a hazugságra, hogy nőül vesz, mindjárt a karjaiba szédülök. De mikor előtte állott a lehetőség, hogy az igéretét beváltsa, ijetesen vissza­vonult. Előhozakodott a vagyoni viszonyaival, a családjával . .. — És maga, Irén, maga? — Én? Hát mit tehettem én? Ajtót mutattam neki — a hitványnak ... Beleroskadt a karszékbe és tenyerébe temette szégyentől égő arcát. Kapossi egy darabig nézte, aztán lassan, gyöngéden megérintette a karját: — S mondja Irén, miért nem vallotta be ne­kem őszintén, bűnbánóan a csalódását, miért nem maradt velem? Irén hevesen tiltakozott. — Nem, azt a világért sem tudtam volna meg­tenni. Kiégett volna a szemem. Hogy bevalljam ön­nek a megaláztatásomat? Hogy visszakunyeráljam magamat: tűrjön meg tovább is a házánál?. — Tűrjem meg tovább is? Hát mikor tudta meg, hogy az az ember cserben hagyta? Nem akkor, mikor már beadtuk a válóport? Irén a fejét rázta. — Ő nem. Mindjárt azután, hogy önnek beje­lentettem, hogy el akarok öntől válni. Kapossi elcsodálkozott. — Már akkor? És mégis elvált tőlem? De hiszen minden nélkül állott a világon. Én abban a hitben voltam, hogy a báró mindennel bőven ellátja, addig is, míg feleségü­l veszi. Tehát ez nem így volt ! ? S maga inkább engedte, hogy lefolytassuk a váló­pört és inkább választotta a szegénységet, ami önre azután várt? Az asszony szép szőke feje lehanyatlott a mellére. — Igen, csakugyan úgy állottam a világon, mikor ön­ elutazott, mint az ujjam. Nagyon nehezen szereztem magamnak ezt a kis hivatalt, amiből azóta tengődöm. Mégis ezt a sorsot választottam, mert meg akartam­ magamat büntetni. Hiszen nagyobb ny­­­morúságot, több szenvedést is megérdemeltem volna azért, hogy eldobtam magamtól önt. Hiszen csak akkor tudtam meg, hogy mit dobtam,el... Már akkor lecsúszott a karszékről a szőnyeg­re, a férfi lábaihoz. Kapossi halkan, a múltba réve­dezve, mondotta: — Én is, Irén. Én is hibát követtem el, hogy magát egyszerűen útnak engedtem. Harcolnom kel­lett volna magáért azzal az emberrel. De Istenem­, arra gondoltam, hogy ha ön n­em boldog velem, nem­ szabad útjába állanom a boldogságának! És én is csak később eszméltem rá, hogy mit vesztettem ma­gában ... Az asszony e szavakra fölkapta a fejét és könnyein át­villant a mosolya a volt férjére: — Igazán? • És odafektette arcát a férfi térdére és zokogás rázta meg az egész testét. A férfi lassan hajolt le hozzá és emelte őt magához. Az asszony egyre sírt, oly szívbőlszakadtan, oly bűnbánóan, oly boldo­gan is .

Next