Pesti Hírlap, 1927. január (49. évfolyam, 1-24. szám)
1927-01-15 / 11. szám
4 PESTI HIRLAP 1927 január 15., szombat. A Műcsarnok téli tárlata. II. Festészetünk 1801-től a Kut-ig. Művészi étvágyunkat teljesen kielégíthetjük a Műcsarnok nagy téli tárlatán. A nagyszerűen, kialakult magyar genre-festészet, és különösen a tájfestészet, — e század elejétől kezdve egyre mohóbban szívja fel az impresszionizmust és naturalizmust. Magyarul mondva: belemélyed a természet fényhatásaiba és a látott élet őszinte tolmácsolásába. A népéletet is úgy festik, ahogy látjuk, színházias elrendezés nélkül. Bár a művészi komponálás, a hatáskeltés kedvéért, mindig kívánatos elem a képzőművészetben. Ne ragaszkodjunk pontosan a naptári határokhoz sem. Hiszen a múlt század utolsó évtizedei is már újításra törekedtek. Nálunk azonban mindez későb élte virágkorát. Azután még újabb fordulattal, gyakran idegbeteg kísérletezéssel (ezt legújabban skizofréniának nevezik), új világnézetek felé gravitált a művészek egy része. Ezt a kubizmus, postimpresszionizmus, dadaizmus és más hangzatos elnevezések helyett ,,elrontott naturalizmusnak" is nevezhetjük. (A skizofréniáról még nem árt ismételni azt sem, hogy ,,az őrültség fogalmához tartozó beteges állapot, mely az elmegyógyintézetek állandó lakóinak hetven százalékánál észlelhető".) Nos, ma erről is beszélhetünk a képzőművészetben. De elsősorban maradjunk annál a tiszta természetszeretetnél, melyet nálunk először a régi nagybányai iskola kultivált s a szolnoki művésztelep folytatott. A hozzájuk csatlakozott mesterekkel ma is ez a gerince a Szinyei-Merse-társaságnak. Ezt a művészeti törekvést három terem mutatja be. Itt szerepel Csók István, az újabb magyar genre-festészet egyik nagymestere, színes, tarka mohácsi sokácképeivel. Igazán naggyá őt a Báthory Erzsébet borzalmas kegyetlenségéről megfestett borzalmasan szép kép tette, meg a páratlan művészeteit festett genreképei. Itt legjobban a „Mézevek" c. sokác házaspárja képviseli. Ferenczy Károlyt és Itollósy Simont, a nagybányaiak két első vezéralakját, ugyancsak kisebb művek idézik elénk, melyek beilleszthetők a "genre" keretébe. Itollósy finom paraszt-idylljei és kocsmajelenetei különösen alkalmasak erre. — Thorma Jánost, a legtörzsökösebb nagybányait, „Búcsúzkodás" c. élénk kompozíciója (a bevonuló újoncokkal), — Réthy Istvánt, a másik vérbeli nagybányait „Otthon" c. poétikus családi képe s néhány finom tájhangulata stílusosan mutatja be. E csapat nagy erősségei m még: Fényes Adolf, akit itt első korszaka, a munkás népélet képvisel, (egyszerű thémák, roppant egyszerűen tolmácsolva), — Glatz Oszkár, az ő csodálatosan hű földszagú parasztjaival, — Iványi-Grünwald Béla pompás alföldi tájrészleteivel, — Koszta József mélységes tüzű színekkel tolmácsolt alföldi életével („Krumplikapálók", ,,Kukoricatörők"). — Perlmutter Izsák, a holland földről hazatért nagymester, ethnográfiai szépségektől pompázó magyar falusi szobáival. — Nyilasy Sándor, a szegedi tanyai nép festője. — Rippl-Rónai magyar pastell-tájakkal. — Rudnay Gyula, a régi spanyol mesterek hatása alatt kiforrt mély színskáláival (,,Vasárnap délelőtt") és üde zöldekkel pompázó tájképeivel, — báró Hatvany Ferenc ugyancsak üdezöld erdőrészleteivel, — Magyar-Mannheimer Gusztáv finom tájrészleteivel. Uj név itt Maticska Jenő, egy nagyon friss téli reggeli hangulattal. A jeles magyar művésznevek egész sokaságát látjuk még, olyanokat, akik nem csatlakoztak hangadó csoportokhoz. Starlovszky Bertalant az a parasztmenyecske feje képviseli, mellyel a nagy aranyérmet nyerte el. László Fülöp Elek, a világhírűvé s egyúttal angol állampolgárrá lett magyar portraitfestő ifjúkori genreképein szólal meg; — Katona Nándor, a magas Tátra jales festője, kisebb hangulatképein hirdeti ecsetjének költői értékét; — Mendlik Oszkárt, a Hollandiába átnősült jeles tengerfestőt egyik szép Adriai-tenger-képe hozta vissza. — Kernstock Károlyt, a Berlinbe költözött mestert szinesruhás paraszt leányok képviselik. — Kacsány Ödön, a halálfestő, most. Pörge Gergellyel alföldi tájacskákban utazik, Pállya Celesztin is, de élénkebb, színesebb képekkel. Pompás magyar alföldi képeiből küldött Edvi-Illés Aladár, a borjak hires festője; azután Nádler Róbert, aki az adriai szikláspartot és a magyar parasztudvarokat és faluvéget egyforma szeretettel festi. — Poll Hugó magyar thémáit lágy pasztell-akkordokkal festi („Simon völgye", — „Kukoricakapálók"), — Maróti-Major Jenő is szivesebben festi igy a paraszt-utcát („Hóolvadás"). — Glatter Gyulától és Brüill Aladártól jó népies típusokat látunk, — Juszkó Béla izzó magyarságú hajdúsági szántóvetőket festett. Szereti a mozgalmas thémákat. Csuk Jenő, az alföldi nép másik rajongója, „Vihar a pusztai úton" c. képén szinte viharos mozgást örökít meg. Az ifjabb Chiovini Ferenc „Kubikosok" c. vásznának is ez a főértéke. Azután csöndes romantika. Moldvai Krajna Jánostól, a romok festőjétől: „A csárda romjai". Széles, nyugodt folyómenti tájak: Bosznay Istvántól. Hallgatag Balaton Wagner Gézától, szelíd füzestájak Aldor János Lászlótól, balatoni halászok Udvary Páltól. Téli álom, Barkász Lajos hangulatos képén. Szép, szerelmes magyar menyecskék Czene János, Szüle Péter ecsetjétől, Kallós Árpádtól. És egy sereg grafika. Közte olyan nevek, mint Garay Ákos, Zádor István, Biczó András, Kövesdy Géza, Baránszky, Varga Nándor, Komjáti IV. Gyula. A sok kisebb-nagyobb hangulatkép és genre-ötlet után egy óriási, majdnem édesen színezett, brutális nagy vászon: a tölgy a lavinaomlás közepette. Még büszkén áll: „megfogyva bár, de törve nem!" Szimbolikus, költői gondolat a hazáról. Festette Olgyai Viktor. Azután egy mély ugrás. Talán Wells időgépén? És itt vagyunk: a Kut-teremben. Ezúttal nem is mint ..külön csoportban". De nálunk az ultra-Irányzatnak ez a gyári jele. Vaszary János, a vezér, kissé zavarosan kusza zöld erdei tájakkal. Benne hizlalt tehenek. — Márffy Ödöntől „A jó pipa". Melyik? A mértföldre megnyult fejü oláh, — vagy tényleg a pipája?" Azután Szobotka Mihálytól a „Hazafelé". Egy kubista játékskatulyában megvadult parasztfogat, rohanó játékbabákkal. Azután szétmosott vagy összeragadt tájképek. S még sok más. Nevessünk rajta? És utánozzuk? Nem, mert az eredetiek is túlontúl szomorúak. Út Genie-szobrászatunk a tárlaton. Aktokkal könnyebb volt szerepelni szobrászatunknak. Hisz a klasszikus világ óta ez volt a szobrászok fő célja. Genre-szobrocskákat csak a kisebb igények számára gyúrtak. A görög tanagrák, az egyiptomi uszeptik, a japán neczkék és az őslakók faragcsálásai nyomán fakadt a későbbi kisplasztika, És óriási módon fejlődött. Nálunk is több finom kisplasztikus van. De ezúttal a magyar, népies elemről van szó. A múlt században itt Izsó Miklósé a kezdeményezés. „Busuló juhász"-a és néhány kis vázlata mulatozó parasztlegényekről, — mutatja be őt a tárlaton. Az újabb nemzedék vezérei közül különösen Róna József kultiválja. „A kis türelmetlen" és a „Megy a juhász a szamáron" igeni jóízű dolgai. — Zala Györgytől „A magyar föld", — Pásztor Jánostól az „Enyelgés" és az „Iluska", — Selyei Károlytól a „Kuruc trombitás", — Margó Edétől Dankó Pista mélységesen finom szobra, — Teles Edétől a két, Hollandiába induló gyerek, — Vass Viktortól a „Csáky-huszár", Jálics Ernőtől egy somogyi öreg parasztfej válik ki. Legszorgalmasabban a korán elhunyt Beszédes László, azután Dajtikó József, Siklódy Lőrinc és Borg Jenő kultiválja a genreszobrokat. Kollekcióikban most is sok jószó, zamatosan magyar alak szerepel, juhásztípusok, csikósok, gulyások, kalotaszegi menyecskék, palotai asszony, falusi cigány. Külön érdekessége e csoportnak két festő szobrász-szereplése: Glatter Gyula dömösi kisgazdája és Fried Pál „Csikóslegény"-e. (Horváth Béla, a szobrász, viszont mint festő arat sikert.) A régi világban különben ez általános volt. Festészet, szobrászat, építészet egy művész-agyvelőből került ki. Ma az agyvelők oly kiskaliberűek lettek, hogy a „művészek" egy része már gondolkodni se tud. És maga se tudja, mit ken össze. Kézdi-Kovács László. W. Laimer, az Egyesült Államok haditengerészetének admirálisa, a délamerikai vizeken állomásozó flotta parancsnoka. — Úgy érzem, mégis csak be kell számolnom magának, hogy mi történt velem. De kérem, üljön le nálam. Helyet mutatott Kapossinak és maga is leült, egy régimódi, nagyvirágos karszékbe. IV. — Azt tudja, hogy maga valóságos glóriás fényben állott előttem, amikor megkérte a kezemet. Kapossi, a kitűnő író! Tele voltam a legtisztább, legbecsületesebb szándékkal, hogy a legideálisabb feleség leszek. Hogy csak a magáé lesz az egész életem. És be is váltottam a fogadásomat, amennyire tőlem telt. De mondja: mit adott ön nekem a maga életéből? Ön, kedves Géza, a dolgozószobájának élt, s mikor onnan kijött, futott, ahová a hivatása hívta: szerkesztőségbe, klubba, színházba — és a színfalak mögé. Nem mondom, hogy csapodár, ledér volt, hogy megcsalt; dehát lássa, nekünk, szegény író-feleségeknek, sokszor veszedelmesebb vetélytársunk az a földöntúli asszony, aki sokkal jobban elrabolja tőlünk, és egészen magáévá teszi az urunkat, mint a legszebb, de közönséges földi teremtés. Emellett a vetélytársnőnk mellett maga is alig vett engem észre, kedves barátom . . Kapossi hallgatott Erre igazán nem volt mit felelnie. Irén igazat mondott. — De hát én beletörődtem volna ebbe s talán életem végéig ott élek csöndben magával — nem, ezt nem jól mondtam, hogy magával, legföljebb maga mellett — ha bele nem lép az életembe az az ember: Déghy báró. Tudja, hogy hárora évig ostromolt. Mindig tüzesebben, mindig elkeseredettebben. Égreföldre esküdözött, hogy nem tud nélkülem élni. Hogy főbe lövi magát, ha nem leszek az övé. Mikor ez sem használt, azt mondta, hogy váljak el öntől, ő feleségül fog venni. Ne fosszam meg magamat a boldogságtól, ami soha nem várhat rám az ön oldalán, mert hiszen ő tudja, látja, hogy ön mellett nem vagyok boldog és nem is leszek az soha. — S maga, Irén, egyszer csak elém állott... — Hosszú, keserves, álmatlan éjszakákon gon-dolkoztam én azon, míg végre maga elé állottam azzal az elhatározásommal. Ugyebár, nem tettem ipagának szemrehányást, hogy ennek az elhatározásomnak nagyrészt maga az oka? Nem akartam önt ezzel megbántani. S magam beleegyezett az elválásunkba. Én pedig— én boldogan siettem Déghyhez és közöltem vele az újságot, hogy szabad leszek s aztán az övé lehetek. Az övé, aki ugy szeret, hogy nem tud nélkülem élni. — S a báró? Az asszony élesen felkacagott: — A báró, kedves Géza? Hát itt következett az én szörnyű kiábrándulásom, mondjuk szörnyű büntetésem, a naivságomért, az ostobaságomért. Mikor a bárónak elmondtam a hírt, sorsunk e fordulatát, megdöbbent. Igen, nyomban észrevettem rajta, hogy megdöbbent. — Dehát miért? — Miért? Istenem, hát maga is naiv, mint én voltam? Megdöbbent, hogy szaván akarom fogni. Mert hisz voltaképen nem akart ő engem feleségül venni, csak egy kis kalandra áhítozott. Csak azt akarta, hogy a kedvese legyek. Azt hitte, hogy arra az ígéretre, arra a hazugságra, hogy nőül vesz, mindjárt a karjaiba szédülök. De mikor előtte állott a lehetőség, hogy az igéretét beváltsa, ijetesen visszavonult. Előhozakodott a vagyoni viszonyaival, a családjával . .. — És maga, Irén, maga? — Én? Hát mit tehettem én? Ajtót mutattam neki — a hitványnak ... Beleroskadt a karszékbe és tenyerébe temette szégyentől égő arcát. Kapossi egy darabig nézte, aztán lassan, gyöngéden megérintette a karját: — S mondja Irén, miért nem vallotta be nekem őszintén, bűnbánóan a csalódását, miért nem maradt velem? Irén hevesen tiltakozott. — Nem, azt a világért sem tudtam volna megtenni. Kiégett volna a szemem. Hogy bevalljam önnek a megaláztatásomat? Hogy visszakunyeráljam magamat: tűrjön meg tovább is a házánál?. — Tűrjem meg tovább is? Hát mikor tudta meg, hogy az az ember cserben hagyta? Nem akkor, mikor már beadtuk a válóport? Irén a fejét rázta. — Ő nem. Mindjárt azután, hogy önnek bejelentettem, hogy el akarok öntől válni. Kapossi elcsodálkozott. — Már akkor? És mégis elvált tőlem? De hiszen minden nélkül állott a világon. Én abban a hitben voltam, hogy a báró mindennel bőven ellátja, addig is, míg feleségül veszi. Tehát ez nem így volt ! ? S maga inkább engedte, hogy lefolytassuk a válópört és inkább választotta a szegénységet, ami önre azután várt? Az asszony szép szőke feje lehanyatlott a mellére. — Igen, csakugyan úgy állottam a világon, mikor ön elutazott, mint az ujjam. Nagyon nehezen szereztem magamnak ezt a kis hivatalt, amiből azóta tengődöm. Mégis ezt a sorsot választottam, mert meg akartam magamat büntetni. Hiszen nagyobb nymorúságot, több szenvedést is megérdemeltem volna azért, hogy eldobtam magamtól önt. Hiszen csak akkor tudtam meg, hogy mit dobtam,el... Már akkor lecsúszott a karszékről a szőnyegre, a férfi lábaihoz. Kapossi halkan, a múltba révedezve, mondotta: — Én is, Irén. Én is hibát követtem el, hogy magát egyszerűen útnak engedtem. Harcolnom kellett volna magáért azzal az emberrel. De Istenem, arra gondoltam, hogy ha ön nem boldog velem, nem szabad útjába állanom a boldogságának! És én is csak később eszméltem rá, hogy mit vesztettem magában ... Az asszony e szavakra fölkapta a fejét és könnyein átvillant a mosolya a volt férjére: — Igazán? • És odafektette arcát a férfi térdére és zokogás rázta meg az egész testét. A férfi lassan hajolt le hozzá és emelte őt magához. Az asszony egyre sírt, oly szívbőlszakadtan, oly bűnbánóan, oly boldogan is .