Pesti Hírlap, 1927. június (49. évfolyam, 123-145. szám)

1927-06-01 / 123. szám

BUDAPEST, 1927. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egy hóra 4 pengő negyedévre 10 pengő 80 fillér Egyes szám ára pályaudvaron is 1­ fillér, vasárnap 32­61 lér Külföldön az elő­fizetési ár kétszeres ! [V mm­* PESTI (16.299) SZÁM. • 1 -VI.... C % '; SZERDA, JÚNIUS 1. KIADÓHIVATALOK: V., Vilmos császár-út 78. és VII., Erzsébeth-körú­­l. Fiókok: I., Krisztina­körút 133. II., Margit-k. 5/b. IV., Váci u. 30 VI., Andrássy-út 4. Újpest, István-út I. sz. és Kis­pest, Kossuth-tér 11. sz. Hamupipőke diadala. Irta Rákosi Jenő. Ma folytatta volna a képviselőház az appropriációs vitát, aminek az az értelme, hogy a megállapított költségvetés alapján való kormányzással megbízza a minisztériu­mot, de a képviselőház nem volt határozatké­pes. Meg kellett várni, amíg annyi képviselő úr összeverődik, hogy törvényesen tárgyalni le­hessen. Ellenben a Tótágas olyan izgalmat, sőt felfordulást kelt a törvényhozó urakban, hogy most már Bethlen-Neptuntól várják a legköze­lebbi pártgyűlésen a viharcsillapító quos ego-t, hogy a mozgalom valamiképen elsimuljon. Szomorúan jellemző dolog ez a mi jelenlegi közviszonyainkra. A nemzet eposzának tragi­kus cselekménye hadd folyjék szabadon a maga végzetes útján, de már az epizódokon kapva kapunk és országos fontosságúvá fujjuk fel. Ebben a dologban voltaképen csak egy durva tapintatlanság, vagy ha jobban tetszik, kegyeletsértés történt, ha ráállunk arra az ál­láspontra, hogy a Tótágas szerzője darabja egy karikatúrájában csakugyan Nagyatádi Szabó Istvánt akarta kifigurázni. Akarta-e, nem-e, ezt csak ő tudhatja, mi csak ráfoghat­juk. De amikor ezt a dolgát úgy végezte, hogy hallgatói ezt a­ benyomást kapták, akkor már csúnyán elhibázta a dolgát s bőven rászolgált arra, amit eddig kapott: gáncsra, kritikára, megaláztatásra. Mit akarnak tovább vele, fe­lét venni-e vagy a szegedi csillagbörtönbe jut­tatni? ThatárS nem tudom kitalálni. Ha azok, akik ellene a moz­galmat vezetik, most is neon azt firtatnak, hogy hol volt, mi volt a forradalmak alatt, h­anem aziránt érdeklődnének, mit irt, mit dolgozott, mily eredményeket tud fel mutat®­­ a magyar nyelv titkai és törvényei körül végzett kutatá­saival és mit tanított egyetemi katedrájáról, akkor tudnák róla, hogy egy érdemes, komoly magyar tudós, abból a fajtából, melyre na­gyobb szükségünk van, mint a politikusok tö­megére. Most elénekelhetjük neki a híres nótát: Lám megmondtam Angyal Bandi Ne menj az alföldre, Csikósoknak, gulyásoknak kezibe, így k­erülsz a vármegyeház kezibe. Minek kell egy naiv és komoly tudósnak a szinműirók közé menni! És pláne politikai tendenciával darabot irni! Most ott van, ahova nem kívánkozott. Én azonban azt remé­lem, hogy gróf Bethlen István találékonyságá­nak és tekintélyének sikerülni fog a maga há­borgó tengerét lecsendesíteni s mindent, ami érték, kimenteni a kisgazdai gátszakadásból, a Szku­rkn­é­­­l rossz színdarab torz igére véltek ismerni az eddigi ismerteté­tei. A színdarab illető alakjában amennyire lehet venni, a agyatádinak se jelleméből, se lelkületéből, se szelleméből, se sze­repléséből nincsen egy makulányi rész sem. Ami pedig a kisgazda-politikusokat illeti, akik szintén sértve érzik magukat a darab sza­tírájától, s a parlamentet mozgósítják elégté­telért: ez már igazán a szatíra területére tar­tozik. Se császári palást, se papi ornátus, se kurális szék, se semmi dísz és hatalom nem mentesít ma senkit a szabad vélemény nyilvá­nításától, a bírálatnak semmi formájától, ahova a gúny és a kifigurázás is tartozik. A sértés ellen pedig védelem van a bírónál és nem a közigazgatói hatalomnál. Ezt, aki nem akarja tűrni, az ne vállalkozzék országos sze­replésre, az ne akarja egy nemzet sorsát szava­zatával intézni. Ezt végre kisgazdáinknak is meg kell tanulnia, akiknek az ilyen incidentá­lis lármájától a közönség nem hall meg és nem vesz tudomásul nagyobb és félelmesebb dolgo­kat, melyek pedig nagyon is ez ország érde­napokban anélkül, hogy Magyarországon ko­nyábban tudomásul vették volna. Mind a ttz Franciaországban. Az egyik a francia­­ügyminisztérium félhivatalos orgánumában, Bukarestben izgalmat keltett a nagybeteg Ferdinánd királynak, az a kíván­sága, hogy vártközi kormány alakuljon. (Tudósítás a 3'tk oldalon.) Ma írták alá Prágában a magyar-cseh kereskedelmi szerződést. (Tudósítás a 6­ift oldalon.) A Pénz nagykorú lett. Regény. — Irta: Forró Pál. 2 Bent a palotában frakkos lakájok serege fo­gadta az érkezőket. Az első emeleti óriás gobe­lli terembe kalauzolta őket három igen méltóságtekjes külsejű titkár. Ennek a teremnek hat óriási film­hetedik századbeli gobe­nszőnyeg borította a falait, melyek mindegyike megért egy milliárdot. A terem­ben színházszerűen egymás mögött sorakoztak a széksorok, előttük kis emelvény, ezen szék és asztal. A vendégek hirből és név szerint valamennyien ismerték egymást, mindegyik tudta a másikról, hogy micsoda vagyont és hatalmat reprezentál. Ez a tö­meges találkozás mégis kissé zavarba hozta őket. Hiszen számosan voltak közöttük olyanok, akik évek óta elszánt háborút viseltek egymás ellen, em­berek, akik ezer csellel kémkedtek egymás üzleti titkai után és kíméletlenül, bármikor készek voltak arra, hogy kivégezzék egymást. Más kongresszuso­kon, pénzügyi tanácskozásokon mindig tudták, hogy miféle méltóságteljes pózt vegyenek fel, de itt, ahol csupa éles, a testen, lelken átható szem me­redt rájuk, nem volt értelme komédiázásnak, nagy­képű­sködésnek. Itt pontosan t mérlegre volt téve min­denki, tisztában voltak egymással. Sajátságos társaság volt, annyi bizonyos. Az alacsony, tömzsi termete, gömbölyű fejek, szigorú arcvonások, energikus állak, ravasz, szuros sze­mek, a ruha szigorú elegáns egyszerűsége, amely drága tökéletes és korrekt volt és mégis hiányzott belőle minden báj és könnyedség, a köver, raga­dozó ujjak, a pockok, amelyek úgy néztek ki, mint szándékosan odatett párnák, melyeken makacsul, gonoszul pihenek a gúnyos, simogatást nem ismerő kegyetlen kezek, a lassú, szinte dermesztő unalmú, fontoskodó hang, mind elárulták a pénz embereit. Valamennyien ott voltak, a vasútkirályok, a petró­leumcsászárok, bányafejedelmek, a cukor- és acél­tröszt elnökei, a világbankok vezetői, a föld alatt, föld felett és levegőben lévő kincsek korlátlan urai. Most­ egymást nézték és ilyeneket gondoltak: Ahá, itt van Dubois, a francia selyem- és textilegyed­uralkodó. Részvénytőke húszmilliárd frank, évi osz­talék tizenkét százalék, részvények nem kaphatók, titkos érdekeltség a délamerikai gyapjútröszttel és az indiai kendertermelőkkel. Az a simára borotvált, ezüstös hajú Mr Vincent a délafrikai gyémántbányá­kat kitermelő részvénytársaság elnöke. Amsterdam leghíresebb brilliánsköszörüsei az ő gyémántjait csiszolják. Nizzában, Párizsban, Londonban, Ber­linben, Newyorkban, Buenos­ Ayresben, Sanghai­ban, Tokióiban, Sidneyban az övé minden híres ék­szeresbolt. Érdekeltsége van tizenkét világbanknál. A kongresszusra saját yachtján jött át Európából. Zucker, német iparbáró, úgyszólván az egész né­pet nehézipart kezében tartja. A birodalmi kancellár bi­zalmasa, az összes állami szállítások intézője. Né­metország valamennyi acél- és vasműve az ő érde­keltségébe tartozik. Kartellei állnak az angol acél­tröszttel és együttesen hatalommal intézik egész Európa acélterme aggo v­aló ellátását. Egész városok, óriási ipartdepeápíványok, gigantikus gyá­rak tartoznak tulajdonukba, melyeken közel kétmil­lió munkást foglalkoztatnak. Pontosan tizenegy órakor az egyik titkár ud­variasan felkérte a jelenlevőket, hogy foglalják el helyeiket. A titkár száraz, üzleti hangon beszélt, nem mosolygott, nem hajlongott. Általában mellőz­tek minden felesleges ceremóniát. Senki sem igyeke­zett kedves, banálisan mosolygó arcot, vágni, min­denki megőrizte rideg méltóságát. Leültek székeikre, azzal a közönyös, semmi indulatot el nem áruló arccal, amely­­évtizedek óta merevült meg és amelyből senki sem­ olvashatott semmit. Ha egy laikus bekukkantott volna a te­rembe, csupa unatkozó, fanyar embert­ látott volna, akik olyan egykedvűen bámultak a le­vegőbe, mint­ha a világon semmi sem érdekelné őket­. Csak a sze­mükben, ezekben a különös bankárszemekben égett valami furcsa tűz. Most hirtelen kinyílt a teremben ülőkkel szem­­­közti ajtó és két titkár kíséretében belépett Car­ringford. Felsietett­ az elnöki em­elvényre és könnyű fejbólintással üdvözölte a jele­nlevőket. Néhány ud­varias taps, egyáltalában nem­­lelkes és nem elragad­tatott, fogadta. Azután aranyceruzák villantak meg a kezekben, néhány papírlap zörrént és várakozó csend támadt. George Carringford egy­ pillanatig némán állt a dobogón. A nap mint egy­ mesterségesen beállított reflektor éppen rálövelte­­az ablakon beárasztott fénykéréjét és Carringford e pillanatban valóban olyan volt, mint az akarat és erő ércbe vésett szobra. Markáns arca, parancsoló tekintete, határo­zott, biztos fellépése nem téveszthette el hatását e szakértő társaság előtt, amelynek minden egyes tagja maga is egy-egy akkumulátora volt a világ sorsát intéző erőnek. — Uraim, — kezdette beszédét Carringford, — üzleti tanácskozásra kérettem önöket ide és ezért bocsánatot kérek, hogy a szokásos vendéglátás for­maságaitól eltekintek. Önök utaztak, költségekbe verték magukat, megzavartatták magukat rendes foglalkozásukban, mindezt természetesen nem azért, hogy itt udvariaskodó vendégeskedésben legyen ré­szük, melyen ostoba fecsegésekbe fojtják a lénye­get. Önöknek drága az idejük és joguk van azt kö­vetelni, hogy ezzel senki se éljen vissza. Magam sem szeretem a felesleges szószaporítást. Az ilyesmire csak olyan embereknél van szükségünk, akiket a szavak tömegével akarunk bizonyos hangulatba ringatni, vagy elkábítani, figyelmüket elvonni. Am­i közöttünk nincs senki, akit ilyen naiv fogással meg lehetne téveszteni és aki nem venné nyomban észre, hogy kerülgetjük a lényeget. Ezért hát máris rátérek tulajdonképpeni mondanivalómra. —_ Uraim! Amikor az ősember előmászott barlangjából és a hozzá hasonló lényekkel társulva, megkezdte csorda­életét, már benne volt a magán­tulajdon iránti ösztön és az emberi fejlődés fokait ; az jellemezte, hogy mennyire tudott a magántulaj­don érvényesülni. Ezen alapul a társadalom, ezen a család, ezen az országok. A vagyon megteremtése tehát létfeltétele az emberiség életének, szervezettsé­gének és fennmaradásának. Népek, amelyek egy­mást gyűlölik, háborút indítanak egymás ellen és a háború végső célja majdnem mindig vagyonszedés. Gazdaságpolitikai szempontból ugyan a vagyon és pénz hiúságáról szoktak beszélni a tömeg előtt, de csak azért, hogy félrevezessék őket és ne fájjon ne­kik túlságosan, ha elveszik a pénzüket. Minden, ami körülöttünk van, amin keresztül az ember élete megnyilatkozik: pénz. Az étel, melyet eszünk, a ház, amelyben lakunk, a ruha, melyet viselünk, kényel­münk, mulatságunk mind pénzkérdés, pénzért dol­gozunk, az anyagiak előteremtéséért sorvasztjuk agyvelőnket. Az állam adókból tartja fenn magát és a katonaság, rendőrség, bíróság a magántulajdon.

Next