Pesti Hírlap, 1927. szeptember (49. évfolyam, 197-221. szám)
1927-09-01 / 197. szám
BUDAPEST, 1927. XLIX. ÉVFOLYAM, 197. (16.373) SZÁM. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra 4 pengő, negyedévre 10 pengő 80 fillér Egyes számára pályaudvaron is 16 fillér, vasárnap 32 fillér Külföldön az előfizetési ér kétszeres. KIADÓHIVATALOK: V., Vilmos császár út 78. és VII., Erzsébet körut. 1. Fiókok: I., Krisztinakörút 133. II.,.ff körút 6/b. Biölcrássy-út 4. Újpi Istvánpest, a magyar követ közbelépésére elfogolták a párizsi Rothermere-ünnep. Londonban adják át október elsején az üdvözlő aláírásokat. (Tudósítás a 7-ik oldalon.) Eiarápa puskaporos tornya. Legutolsó ragyogó cikkében Csehszlovákiát nevezte el lord Rothermere „Európa puskaporos tornyá"-nak. Erre a cikkre ma reggelre a cseh sajtó olyan egybehangzó szidalomözönnel felel, hogy az újságcikkek mögött okvetlenül észre kell venni a dirigáló karmestert. Ami csak annál érdekesebbé és annál jellemzőbbé teszi ezt a cikkfölvonulást. Mert mindenki tudja és magától kitalálja, hogy ki ez a karmester? Hogy nem a Cseszke Szlovo, nem a Pravdu Lidu, nem a Lidove Listi és a többi hasonlóan zengzetes és szépnevű cseh újság dühöng ezekben a kirohanásokban, hanem maga a cseh kormány és maga Benes úr. Ez pedig nagyon kedves és örvendetes tény a mi számunkra. Mert a cikkek ízléstelenül dühöngő és mocskolódó hangja elárulja, hogy Benes úr és a cseh kormány kezd ideges lenni. Holott kétségtelenül nem lenne ideges, ha még most is bizonyos volna a maga dolgában. Eddig ezek az urak mindig nagyon hűvösek és nagyon fölényesek voltak, valahányszor Trianonról, vagy a trianoni szerződés revíziójáról egy-egy halk és bátortalan szó elhallatszott. Egyszerűen megismételték azt a hazugságot, amelyre annak idején Párizsban Magyarorszáág"feldarabolását fölépítették és nagyképűen kijelentették, hogy Trianon Európa békéjének és nyugalmának a biztosítéka. Trianon megbolygatása viszont újabb zűrzavar és háború veszedelme. Hét év óta eléje volt ez a hazugság, elég volt a kisantant-államok kormányférfiainak egy fölényes és lenézően gúnyos nyilatkozata és mindenki napirendre tért azok fölött a bátortalan és halk megnyilatkozások fölött, amelyek imitt-amott mégis csak elhangzottak és célozni mertek arra, hogy talán nem is intézett el mindent olyan nagyszerűen, bölcsen és sikeresen az a Trianon. Hogy a régi hazugság most már nem vezet célhoz, hogy a kisantant kormány férfiai, elsősorban pedig a cseh államférfiak és a cseh lapok most már nem érik be a hűvösen előkelő lenéző gesztussal, az a Rothermere kezdeményezésének jelentőségét és értékét mutatja. A Daily Mailben megjelent cikkek nem halkan fuvolázó sóhajok többé, hanem harsona szólamok, amelyek egyre több emberben rázzák meg a lelkiismeretet. Rothermere világos és okos okfejtésével szemben nem lehet megismételni azt a régi és ostoba hazugságot, hogy a trianoni szerződés biztosítja Közép-Európa békéjét. Mert a kitűnő lord cikkei egyszerre széles körben fölvilágosították az embereket arról, hogy ennek épen az ellenkezője igaz. Meg lehet érteni, ha Európa megirtózott a háború mindenféle fajtájától és ellenségnek, kártékony léleknek tekint mindenkit, aki a nagynehezen visszanyert békét veszélyezteti. Az emberek lelkiismerete általában véve renyhe szokott lenni. Ezért milliók és milliók voltak Európában, akik így okoskodtak: lehet, hogy az a trianoni szerződés egy kis igazságtalanságot követett el a magyarok ellen. De ha a világbékének az az ára, hogy a magyarok szenvedjenek és elpusztuljanak, hadd szenvedjenek és hadd pusztuljanak azok a magyarok. A kisantant kétségtelenül ügyesen megszervezett sajtópropagandája ravaszul kihasználta azt a hisztériás irtózást, amely Európaszerte mindenféle háborús lehetőség és háborús veszedelem irányában támadt. Mindenki visszaemlékezhetik rá, az első esztendőkben — amikor még minden szavukat elhitték — hányszor állítottak bennünket oda mint gonosz békebontókat, akik megátalkodott ázsiai vadságunkkal föl akarják robbantani Európa drágán visszaszerzett békéjét. Most pedig fordult a kocka, Rothermere kinyitotta az emberek szemét és megmutatta, hogy nem mi szegény gúzsba kötött, lefegyverzett, nemzeti vagyonunkból kinullázott magyarok vagyunk a béke veszedelme, hanem az a trianoni szerződés, amelyet a kisantant propaganda mindig úgy állított Európa szeme elé, mint a világbéke legfőbb garanciáját. És Európa puskaporos tornya: a gyúlékony és könnyen robbanó anyagból összetákolt Csehszlovákia. Rothermere olyan tényekkel áll elő, amelyekről az európai közvélemény eddig nem tudott. Azt a nagy világító reflektort, amelyet a Daily Mail fantasztikusan nagy nyilvánossága jelent, ráirányítja a trianoni határokra. Megmutatja azokat az elszakított milliókat, akik a magyarság meghagyott zömével területi összefüggésben élnek a stratégiai szempontokból megrajzolt határokon túl. Megmutatja azt kétféle igazság. Irta: Pásztor József. Egy református pap barátom beszélte el a következő történetet: — Akkoriban egy kisebb községben voltam lelkész. Egyszer egy vasárnap, prédikáció alatt feltűnt nekem egy parasztember, akit legalább három esztendeje nem láttam a templomban. Mikor vége volt az istentiszteletnek, a templomajtóban megvártam s megszólitottam. — Valamit kérdezni akarok. Várjon csak. Az ember megállt, nyugodtan rám pillantott s a kalapját a kezében tartogatta. — Tegye csak fel a kalapját, — szóltam shozzá szelíden. — Ballagjunk hazafelé s majd útközben felel arra, amit kérdezek. Megindultunk lassan a kis házak között. Pár pillanatig nézegettem az emberemet. Tagbaszakadt, negyven, negyvenötéves férfi volt, egy kicsit szürkülő bajusszal. A tekintete őszinte, de valami kis titkolt szomorúság felhőzött a szemében. — Hát nézze, — fordultam hozzá — meglepett, hogy magát a templomban látom. Figyelni szoktam a híveimet, de maga jó ideje nem volt a templomban. Ha nem tévedek, pár esztendeje? Az ember bólintott: — Jól vélekszik a tiszteletes ur. Három esztendeje nem vótam a templomba. Meghökkenve tekintettem rá, de ő nem várta ide, amig kérdezem s folytatta: — Nagy sora van annak, tiszteletes uram. Ha nem terhelem, el is mondom. — Nem terhel vele... Az ember arca elkomolyodott. — Hát, könyörgöm, minden vasárnap jártam én azelőtt templomba. Hat nap az emberé, a hetedik az istené. De az elmúlt három esztendő alatt nem gyülettem, mert be vótam csukva. Hirtelen rámeredt a tekintetem. Be volt csukva? Az ember intett a fejével. — Ugy mondom el, tiszteletes uram, ahogy vót... mert jól esett, hogy meg teccett szólítani... Nem rólam én rongy ember soha... Amit tettem is, böcsületbül töttem ... De a törvény meg az igazság nem mindig jár egy úton. Egy picit elhallgatott. Sóhajtott s újra beszélni kezdett: — Nem vagyok én idevaló. Az uradalom mellett a faluban lakok, de azelőtt a gróf urnál szagáltam. Tecsik tudni, hogy a gróf ur milyen példás ember? Tisztaszivü, igaz lelkű. Amit gondol, már szó a száján. Hát szerettük is nagyon, mert velünk nincsetlen cseléd emberökkel épenugy elbeszélgetett, akár az urakkal. Talán két esztendő telt el, hogy a szógálatában vótam, amikor egyszer valamit észrevettem. Ha a gróf úr kitette a lábát a kastélyból, kis idő múlva ott termett egy fiatal tiszt a grófnénál. Tecsik tudni, hogy megy az ilyesmi? Ha a gróf úr pár napig oda volt, csak hajnal felé sompolygott el a kastélyból a tiszt. Hogy úgy becsültem a gróf urat, nagyon fölgerjedtem, összebeszéltem egy jó komámmal, aki ugyancsak tisztelte, szerette a gróf urat. Megvártuk egy ködös hajnalon, amig a tiszt ur megjelent a kastély hátsó kijáratánál. Hirtelen ponyvát teritettünk rá, letepertük, elcipeltük, azután egy husánggal jól elvertük. Ráadásul pedig belemártogattuk nyakig az itató mellett a pocsolyába. Elhallgatott, a tekintete messze szállt, majd a baluszában kaparászott s felém fordult: — Hát ezer ültem én három esztendeig, tiszteletes uram s ezért nem vótam azóta a templomba. Odabenn sokat gondolkoztam. Nem ok nélkül gerjedtem fel, nem ok nélkül cselekedtem, mégis bekaszliztak. De forgatták itt falun a dógot, hogy a tiszt urnak lett igaza. Súlyos testi sértés, miegyéb, s én jól belekóstoltam a rabkosztba. Ilyen a falusi igazság tiszteletes ur! Megérkeztünk a lelkészlak elé. Szeliden néztem az ember arcába. — Nyugodjék bele. Néha szenvedni kell a jó szándékért. Sokkal jobban tette volna, ha elmondta volna a grófnak«»« Az ember szeme megvillant, belevágott a beszédembe: — De hiszen, könyörgöm ... Jobb volt ez igy! Akkor kiálltak vóna a gyöpre, ahogy az urak szoktak s talán még ő szúrta vóna meg a gróf urat? így legalább kapott olyat, amirül el nem felejtkezik! Aztán a gróf ur is megszabadult tőle, mert nevetett ám a tiszten a környék s a tiszt ar elszelelt. Elváltunk s magamban igazat adtam neki. Aztán sokáig nem beszéltem vele. Eltelt pár eszttendő, engem megválasztottak egy nagyobb városba. Pár hónap múlva egyszer látom ám, hogy a hívek között ott ül az én emberem. Nagyon érdekelt, hogy került ide? Az isteni tisztelet után már várakozott rám a templom ajtóban. Köszönt s nyugodt, derűs arccal felém fordult: — Megvártam a tiszteletes urat, hogy amott olyan jó vót hozzám. Ránéztem, a kezem nyújtottam neki. — Hát maga, hogy kerül ide? Az ember nyugodtan mosolygott. — Városi ember lettem, könyörgöm. Meguntam én azóta a falut. Hogy az a csúfság esett ott velem. Más is itt az igazság, könyörgöm. Tudnék errőől isbeszélni. — No? Tisztelettel pillantott reám. — Ha a tiszteletes urat nem terhelem? Dehogy. Csak beszéljen. — Mert itt is megvan már a történetem, csakhogy... Hunyorított, a szeme hamiskásan megvillant :— Csakhogy más a sava-borsa. — Beszéljen hát! Erre az ember egy kicsit fészkelődött a köthönében s beszélni kezdett: — Egy nagy házba kerültünk itt a városban, az asszonnyal könyörgöm, s meg is lőttünk véna. Szolgálatot kaptam, jót, az asszony is keres, hús fej a fazekunkba, de ná baj kerekedött, Mert lakik ám