Pesti Hírlap, 1927. szeptember (49. évfolyam, 197-221. szám)
1927-09-22 / 214. szám
nek igazságos döntést. Remélhető, hogy Chamberlain is erélyesen közre fog működni ennek az igazságos döntésnek a meghozatalában, amely kiszámíthatatlan értékű lenne az európai biztonság szempontjából. A LONDONI LEVELEK. VII. Szövegek képek alá. Nézd, most egyszerre megáll a forgalom. Hőkölve torpannak vissza az autóbuszok, gépkocsik, motorkerékpárok, a népvándorlás harsogó áradata egy pillanatra elpihen. Mi történt? Talán az indiai alkirály halad át az úttesten vagy a lordmayor? Nem, csak egy hároméves kisfiút vezet át kezénél fogva a rendőr, a kékruhás Boby. Egymás mellett az óriás és törpe, mint a népmesében. Ez a pillanat mindig a drámák pátoszával lát rám. A járművek sorfalat alkotnak előttük, díszőrséget állnak. Itt nem kiáltják a rendőrnek „mort aux vaches", nem hívják őt se „flique"-nek, se „mihaszna András"-nak, nincs csúfnéve, csak családi becézőneve. Gyermekeket nem lehet ijesztgetni vele. Ha azt mondjuk nekik, hogy odaadjuk őket a rendőrnek, akkor tapsolnak. A rendőrnek az angol gyermekképzeletben fehér szárnya van, akár az őrangyalnak. A küjszin csal. De máskép, mint otthon. Nálunk a tönkrement gentry sokáig négyesfogaton robogott, hajdúval a bakon. Londonban a paloták, magánvillák dísztelenek, kivülről szerény hivataloknak látszanak. Múlt éjszaka az Laton Pince körül, mikor arra jártam, kinyilt egy ilyen kis kastély kapuja. Hölgy szállt autójába, lajaesfein- Selyemruhában,, gyémántfejekkel paradicsommadár tollal skét kütökalapos ifjú kisérte. A kapu Csillárfénytől tündöklő keretében lakájok, inasok néma hada, ladyk estélyi ruhában, gentlemanek frakkban. „Fenn az ernyő nincsen kas": ez a mondás ismeretlen náluk. Tukánok az állatkertben. Narancsszín, skarlátvörös tollaik ordítanak. Hosszú, vastag csőreiket állandóan csapkodják, valami idegenszerű fazajjal, őserdőben képzelem magam, a lüktető élet középpontjában. Gyönyörködöm a színek szemérmetlen tobzódásában, ebben a szemtelen, rakoncátlan, fölszabadító, hatásvadászó lármában, ők az én barátaim. * Smitfield, Cattle Market. London gyomra. Hajnalban keltem, hogy mindent színről-szinre lássak. Hat holdnyi területen huszonnyolc csarnok sorakozik egymás mellé, mind egyforma, mind kétszer akkora, mint a mi központi vásárcsarnokunk, zsúfolásig tömve állati hússal, semmi szag. A levegő oly hideg, hogy didergek. Jéggel hűtik az egész épülettömböt. Mészárosok állnak megdönthetetlenül, mint mindenre elszánt birkózóbajnokok, meztelen karú, véres daliák. Külön vonatszárnyak vezetnek ide. Húsz vagon borjú, ötven teherautó ökör. Kétezer láda disznó. Az egyik kosárban marhaszemek, a másikban hurkabelek, vagy zsigerek, vagy csontok. Ökörszív, oly óriási, mint egy lírai költő szíve. .A mészárossegéd a fején, a fekete haján cipeli a borjűvelőt, anélkül, hogy hozzáérne. Agyvelő a másik agyvelőn. Itt él a legnagyobb húsfogyasztó nép. Csatatér ez, diadalmas ütközet után. Tíz órára minden elkel Holnap az egész újra kezdődik. * Kukailimika, Kukailimika! Így nevezik a hawaii szigetlakók istenét, aki a háborút, halált, dögvészt okozza. A British Museum néprajzi osztályán négy hasonmása van kiállítva, melyet a bennszülöttek mintáztak. Arca vörös toll, szeme kagylóhéj, fogsora kétszáz kutyafogból áll. Az elmebetegek rajzaira emlékeztet. Most győződtem meg, mennyire igaz a lélekbúvárok megállapítása, akik szerint az ősi népek s a paranoiások képzelete egyformán kihagyásos, csecsemőszerű. Rettenetes ez a bálvány, amint tömpe orrával rám fintorog s élettelen szemével rám bandzsít. Úgy rémlik, hogy már többször találkoztam vele, gyermekkori lázálmaimban. Kosztolányzi Dezső. Apponyit az egész magyar társadalom ünnepélyesen fogadja. A Társadalmi Egyesületek Szövetsége hazánk ügyének dicsőséges védelmezőjét, hazánk nagy fiát, gróf Apponyi Albertet Genfből való hazaérkezése alkalmával ünnepélyesen fogadja, hogy neki a nemzet háláját tolmácsolja. Evégből a TESz már most felhívja a keretébe tartozó társadalmi egyesületeket és a nemzeti alapon álló egész magyar társadalmat, hogy az ünnepélyes fogadtatáson minél nagyobb számban vegyen részt. Gróf Apponyi Albert érkezése 8—10 napon belül várható; a fogadtatás részleteit és a megállapított programmot a TESz idejekorán fogja közölni. PESTI HÍRLAP 1927. szeptember 22., csütörtök. Az amerikai légió küldöttsége résztvett a Verdunért vivott harcok emlékünnepén. A köztársasági elnök lakomája. — Meghiúsított kommunista tüntetés. Párizs, szept. 21. (Wolff.) Négyszáz amerikai légionáriusból álló küldöttség érkezett ma Verdunbe, hogy ott részt vegyen a Verdun-Douaumont birtokáért vivott harcok emlékünnepén. Az ünnepély során Poincaré miniszterelnök többi között a következő nyilatkozatokat tette: — Amikor az Egyesült Államok a mi oldalunkra állottak, a francia köztársaság elnökének és kormányának ismételt nyilatkozataiból tudták, hogy mi, akiket kihívás nélkül támadtak meg, addig nem teszszük le a fegyvert, amíg nem jutunk abba a helyzetbe, hogy visszanyerjük tartományainkat és hogy Németországtól jóvátételt és biztosítékokat kapjunk. Amikor az Egyesült Államok magukévá tették eme feltételeinket, amelyeket mi el nem engedhetőnek tartottunk, akkor evvel a mtjelét adták annak, hogy bíznak népünk erélyében és szívósságában. Minden valószínűség szerint Verdun megvédése az ő szemükben egyik legfontosabb záloga volt Franciaország bátorságának és kitartásának. Az amerikai légió tiszteletére a köztársaság elnöke lakomát adott, amelyen a francia hadügyminiszteren és a a francia tengerészetügyi miniszteren kívül Pershing tábornok, Savage, az amerikai légió parancsnoka és a volt frontharcosok nemzetközi szövetsége francia delegációjának elnöke mondottak beszédet. Pershing tábornok újra vázolta az amerikai légió feladatait, amelyek most kizárólag a béke érdekének szolgálnak. Savage, a légió parancsnoka, utalt a barátság ama szálaira, amelyek Franciaországot és Amerikát, a két testvérköztársaságot összefűzik. A volt frontharcosok nemzetközi szövetsége francia delegációjának elnöke utalt a háborús bűnösség kérdésére és kijelentette, hogy a pénzkérdés a béke mérges gáza. A Paris Matinal besanconi jelentése szerint a kommunisták tüntetést kíséreltek meg az amerikai légió ellen. A tüntetést a rendőrség előzőleg betiltotta. Ennek ellenére a kommunisták, akiknek vezetőit a rendőrség letartóztatta, megkísérelték, hogy megostromolják a rendőrfőnökséget. Lovas csendőrséget és katonaságot kellett kirendelni. Az összeütközések során három lövés is eldördült, de a golyók senkit sem sebesítettek meg. Tizenhét embert, köztük több külföldit, letartóztattak. Az összeütközések során néhány rendőr kődobásoktól könnyen megsebesült. Whisky, chipre és jazz-band... Pillanattól vétel Párizs éjszakájából. Párizs, szeptember. (A Pesti Hírlap tudósítójától.) Vörös taxink úgy siklik a boulevard olajozott úttestén, mint valami könnyű motoroscsónak a tavon. Komor ez a boulevard így éjnek idején és nehéz is magyarázatot adni arra, hogyan juthatott valakinek eszébe itt a mindig csukott, büszke, gőgös magáspaloták soraiba beleékelni egy mulatót. Ezt a kontrasztot már akkor érzi az ember, amikor végig a boulevardon nem lát egyetlen szikrázó villanykörtét sem és a diszkrét, letompított fényű gázlámpák után hirtelen a szemébe vág az embernek egy hatalmas, vérvörös szirtben izzó transzparensig? ».Le-vptiQUy Párizs legújabb éjszakai lokálya. Előtte vagy húsz luxusautó sorakozik föl. A soffőrök bent a kocsikban alszanak és csak olyankor kapják föl ijedten fejüket, amikor a forgóajtó az utcára csapja a jazz-band kürtjének egyegy éles rikoltását. Belépünk a szédületbe — ezt a szót hirdeti a cégértábla is —, egy pillanatra behunyjuk a szemünket, mert a szelidfényű gázlángok után úgy érezzük magunkat, mint mikor mély álomból fölébredve hirtelen fölgyújtjuk a villanyt. Egy pillanatig tart mindössze ez a szemkápráztatás, utána már tisztán látunk és szaglószervünk is normálisan működik. Amit látunk, nem új. Asztalok körül férfiak vagy asszonyok. A mulató ajtajából nem lehet olyan egykönnyen megállapítani a nemeket. Az arcok egyformák, a fejek megnyírva, a szájak szögletében cigarettaszipka és mindenki előtt egyegy pohár whisky. Az ember ilyenkor véletlenül leejti a zsebkendőjét és amíg lehajol érte, közben egy gyors pillantást vet az asztalok alá. Akkor aztán megállapítja, hol ülnek férfiak és hol ülnek nők. A szag, amely hirtelen csap azok felé, akik a hűvös éjszakából ide belépnek, megmagyarázhatatlan. Van valami benne a whiskyből, a chypre illatából, a szőke angol dohány füstjének aromájából, a női testek parfömjéből és minderre ránehezedik a konyhából beszűrődő égetett olaj szaga. Mindjárt a bejáratnál egy templomi prédikálószékhez hasonló emelvény. Ez a kassza. A kasszában egy vaskos könyv előtt, töltőtollal a kezében egy gyerekarcú szőke fiatalember ül. Úgy ül ez a fiatalember, ebben a prédikálószékben, mintha nem is a mámort hozó italok árait adná össze, hanem diák volna, aki most készíti az iskolai feladatát. Az egyik asztalnál vagy tíz fiatal amerikai leány ül. Egyik pohár whiskyt a másik után iszszák, egyik cigarettáról a másikra gyújtanak rá. Beszélnek, kacagnak, minden korty alkohol után élesebben és bátrabban és füstölnek szünet és megszakítás nélkül, mintha a tulajdonos arra szerződtette volna őket, hogy a lehető legrövidebb idő alatt füstöljék be ezt a lokált. Attrakciók is vannak. A lokál lelke Marcelle kisasszony, aki állítólag húsz esztendős, de egy koránfejlett gyermeknek látszik és aki obscéne dalokat énekelne, ha volna hangja és akit egy-két hét múlva mégis ünnepelni fog egész Párizs, mert Marcelle kisasszony hallatlanul bátor kisasszony, merész a férfiakkal és merész a hölgyekkel szemben. Amit Marcelle kisasszony ebben a Szédületben egy-egy éjszaka végigprodukál, azért nálunk életfogytiglani börtön járna. Itt megtapsolják és megfizetik, mert akik megtapsolják és megfizetik, még nálánál is — szemérmetlenebbek. . . , öt percenkint újabb és újabb társaságot lök be a forgó ajtó az illatok, szagok, füstök tengerébe. A jazz-band harsog, a vörös és sárga színekben megfürdetett táncattrakciók után — a közzönség kezdi gyúrni a charlestont, lepipálva a szerződtetett művészeket. Az egyik sarokasztalnál egy idősebb hölgy néha-néha képen vág egy fiatalembert. Utána megcsókolja. Valószínűleg a mama és a fia. Ezt márabból is következteti az ember, hogy amikor fizetésre kerül a sor, az idősebb hölgy, aki fizet. Úgy hajnali három óra felé vörös bársony- bundába becsomagolva, egy hallatlanul szigorú arcú hölgy érkezik. Aranycipő, gyöngyneemekkel ékesített selyemharisnya, kis harangalakú, ezüsttel dekorált bársonykalap. A bundából a térdkalácsa kilátszik. A kalap alól kikandikáló fehér fürtök és a szigorú arc azonban elárulja, hogy egy csak tiszteletet érdemlő hölggyel állunk szemben, hajnali három órakor Párizs legújabb szédületében. A tisztes hölgy egyenesen az amerikai leányok asztalához tart. A leányok illedelmesen fölállanak és pukedlivel üdvözlik a tisztes hölgyet. Biztosan nem lehet megállapítani, de valószínű, hogy a fiatal amerikai leányok egy nevelőintézet tagjai, a tisztes hölgy pedig a nevelőintézet tulajdonosnője. Vagy a directrice, aki most eljött ebbe a whiskyszaggal, parfömillattal és cigarettafüsttel megfertőzött lokál* ba a leányokért, nehogy valami rossz helyre csábítsák el őket, akik, szegények, még olyan tapasztalatlanok, hogy a whiskyt is nem szalmaszálon át szívják, hanem nagy kortyokban görgetik le a torkukon, mintha málnaszörpöt innának. Tekintettel azonban arra, hogy még csak most múlt hajnali három óra, — egyszóval gyerekidő van — a nevelőintézet tagjai még maradnak és a directrice is helyet foglal közöttük. Neki is rendelnek egy pohár whiskyt és megkínálják cigarettával. A tisztes hölgy azonban angol cigarettát nem szív. Belenyúl tehát a retiküljébe és elővesz egy pakli caporal-t. A legbüdösebb, a legkomiszabb francia cigarettát. Dehát, istenem, pártfogolni és támogatni kell a hazai ipart. Még ha büdös, akkor is. ... öt óra. A jazz-band még játszik, de most már csak úgy, a saját maga szórakoztatására. Az asztalok lassan kint fölszabadulnak, ahol még ülnek, ott a vendégeknek már nem kell a tánc, csak az ital. A nevelőintézet tagjai is még rendületlenül isznak. A directrice már az ötödik pohár whiskyt hajtja föl és a cigarettapakliból már csak két darab pappval feketéllik ki. Tizennyolcból füst, hamu és bagó lett. A kasszában, a prédikátori székben a szőke fiatalember ráhajolva az iskolai feladatára, alszik. A töltőtolla a salátás tálban úszik és lilaszinűre festette az olajat. Egy zöldruhás hölgy rákönyököl a kasszára és a cipőre, talpával idegesen dobog a parketten. Ez a tulajdonosnő. Várja, hogy a nevelőintézet tagjai is elmenjenek. Kint az utcán, a komor boulevardon hűvös előkelőségükben bontakozni kezdenek a magánpaloták kontúrjai. Sápadtan, szürkén érkezik a hajnal. A Le vertige transzparense még vöröslik, de a vörös színe bágyadt, fáradt már, egyik-másik villanykörte pislog, álmos, pihenni, aludni szeretnének, mintha már nekik is elegük volna ebből a lompos, whiskys párizsi éjszakájából. Sz.