Pesti Hírlap, 1927. november (49. évfolyam, 248-272. szám)

1927-11-01 / 248. szám

BUDAPEST, 1927 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy k­óra 4 pengő negyedévre 10 pengő 80 61­ ér Egyes szám­ára pályaudvaron is 16 fillér, vasárnap 32 fil­lér Külföldön az elő­fizetési ár kétszeres. T XLIX. ÉVFOLYAM, 248. (16.424) SZÁM.­EDD NOVEMBE­RIADÓHIVATALOK : V Vilmos császár út 78. és VII . Erzsébet körút I Fiókok: I., Krisztina­ kö­rút 133. II.,Margit-körút 5/b. II Fáí utca 23 VI., Andrássy út 4­­.Újpest, István út 1. sz. és Kis­pest Kossuth­ tér 11. sz. IKISSBIlHE Halottak napja. Irta Rákosi Jenő. A keresztény egyházak elosztogatták az esztendőt. Jutott minden szentnek egy-egy nap, van olyan nap, mint a Péter Pál napja, hogy ketten osztozkodnak rajta. Van egy nap, mely a Heródes által legyilkoltatott kisdedek emlé­két őrzi: az Aprószentek napja; november el­seje pedig az összes szentek tiszteletének van felajálva mint Mindenszentek, napja, s az ezt követő nap a Halottaké. Ha szentek, ha nem szentek, akik meghaltak, akik földi vándorlá­sukból hazatértek, ezzel a nappal vissza van­nak kap­csolva az élők és a szentek közössé­gébe. Ezen a napon a halottak beszélnek hoz­zánk s mi beszélünk a halottakhoz. A Halottak! Hányszor és milyen köny­nyen ejtjük ki ezt a szót! A halottak! Kik azok? Azok, akiknek még áll a keresztje? Vagy akiknek sírkövéről még le tudjuk olvasni a nevét! Milliók és milliók és száz és ezer mil­liók és kimondhatatlan milliók jártak már a földön s valamennyien azzal a gondolattal hal­tak meg, hogy Isten elé, az ember birája elé mennek s elveszik jutalmukat vagy bünteté­süket. A temetők kapuján ott áll égő hetükben a biztató szó, hogy Feltámadunk. Meg van ne­künk ígérve a megváltásban az örök élet. Meg van igérve nemcsak nekünk és azoknak, akik a temető falán és kerítésén belül pihennek, ha­nem min­den népeknek, Isten fiainak, mert Krisztus a világért halt meg és m­­egváltott a haláltól mindeneket. Egy lélek se veszhet el közülünk. Mind számon vagyunk tartva s az egyenlőség, melyért­ rajongunk, amelyért ontunk, csak ott valósul meg és másutt sehol. Tudósaink mennek Egiptomba, járnak elsü­lyedt városokat, felássák az ázsiai sivatago­kat és néha napvilágra hozzák egy-egy elfelej­tett király vagy császár nevét. És a császárnak volt udvara, volt családja, voltak helytartói, voltak hadvezérei, voltak rabszolgái és hadse­regei és tiszttartói: hol vannak, hogy hívták, mit cselekedtek, senki sem tudja, felfalta őket az idő és hírüket, nevüket, hatalmukat, kincsei­ket elnyelte a föld. Országok, birodalmak, nem­zetek és népek, hatalmasok és nyomorultak; koldusok és krézusok mind porrá lettek, és mint megannyi porszem, egymáshoz hasonlók és zord, halálos demokráciában egyenlők. Gon­dolatnak is rettenetes és észbontó: visszanéz­ni évezredeken át egymást követett nemzedé­kekre, melyeket ugyanazok a vágyak, indula­tok, szenvedélyek, illúziók kergettek végig földi pályájukon. Valamennyi megharcolta a test és lélek soha el nem dönthető tusáját és a por, melyet a szél a szemünkbe vág s melyet mi boszosan kidörzsölünk belőle, ki tudja, nem egy király testéből, nem-e épen valamely ősünk­ből való-e! Mert minden élő lény a földből táp­lálkozik, hogy viszont maga a földet táplálja. A fű­ gyökere megeszi a földet, a füvet meg­eszi a tehén, a tehenet megeszi az ember és az embert megeszi a föld. Minden sír kitátott szája a földnek, a száz és ezer és millió szá­ja éhes h­atalomnak, amelyen át magához veszi táplálékát. És ez egy millióknyi éves körfor­gás, mely megállás és pihenés nélkül kereng, mint ahogy nap és föld és csillagok keringenek pihenés néll­ü­l szakadatlanul kimért pályáju­kon. amit"l.vMttkfiepi.. .í",m­­t. , | k ni künk dolluk. Jjfet. Ii ' ^ És mit HTrelün­k mi a halottak e néma, e kérlelhetetlen bértéédése ? Feleljük azt, hogy hálát ,kéink a Minden­hatónak, aki a világot teremte­­tt és kezében tartja a napot, a csillagokat és a mi öröksé­günket, a földet, hálát adunk neki, hogy min­ket felruházott azzal a képességgel, hogy eze­ket végig tudjuk gondolni és meg tudjuk is­merni, hogy mindez törvény szerint történik. Megmásíthatatlanul törvény szerint. És mi ezt a törvényt igazságn­ak nevezzük. És az igaz­ság a Mindenség letttly, amely benne lakozik, mint a mi testünkbe­, lakik a mi lelkünk. Hal­hatatlan mondása a Bibliának, hogy a Teremtő Isten sárból megformálta az embert és beléle­kelte lelkét. Ez a lélek Istentől való, egy és megoszthatatlan. Ez az a lélek, mely a min­denségben lélekzik és él, amelyet törvénynek és igazságnak mondunk. És a földi életben néha találkozunk is vele. Ritkán csak, mert a rom­landó, a sárból vett testhez van kötve, de annál fenségesebb­­és magasztosabb, mentál ritkáb­ban. Mert mikor látjuk, meggyőződünk róla, hogy van. És a földi életnek ez az egyetlen erőssége, amely képessé tesz bennünket min­den nyomorúság, balsors, szenvedés, csalódás és megpróbáltatás elviselésére. Ez teszi lehe­tővé a sorssal való minden küzködésünket. Ez az az erkölcsi biztosság, amely családalapítás­ra, intézmények megteremtésére és nemzetté alakulásra viszi az embereket. Ez adja meg ne­künk azt a képességet, hogy célokat tűzzünk magunk elé, melyek megvalósításáért mindent fel tudunk áldozni. Mert hiszünk a törvényben,­­ iszünk az igazságban, amely rendben tartja a világot és győzelmet ígér a becsületes ,ak­in,­­nak, amelyet az igazság hevülete hajt cseleke­­detre. Ezekkel­­a gondolatokkal járjuk be halot­tak napján a temetőt. Gyertyát gyújtunk azok­nak, akikre még emlékezünk. Virággal hintjük be azok sírját, akiket szerettünk. És gyászpom­pával ünnepeljük azokat, akik nem az egye­sekért éltek, hanem valamennyiünkért: a nem­zet nagyjait, akiket halhatatlanoknak mon­dunk és hirdetünk. A halhatatlan szó azokat illeti, akik nem a válság egyre fenyegetés­t Romániáb­an a királykérdés miatt. Viharos botrányok a bukaresti kamarában. (Tudósítás a 8. és 9-i1t oldalakon.)­ ­ Nem jó hazábról annyit el­járni... Irta: Bibó Lajos. .. Az asszony most már két kézzel ráncigálta maga felé a borjú fejét. Hasztalan, a lánc nem en­gedett s­írt borjú kimeredt lábakkal az utolsót rúgta a földön.'' Nem tudott sírni, a váratlan és irtóztató csa­pás a szive alatt ült és egész testét húzta lefelé. Otthagyta az istállót, a dülön vette észre csak, hogy szalad s hogy az ereje annyira elhagyta, hogy min­den kukoricaszárban megbotlik. Két perc mulva átért Kardosékhoz, a szomszéd tanyába. Az ajtó­ban állott meg, szemben éppen az urával, János­sal, aki Kardossal iddogált.­­Az ember megpillantva az asszonyt, ránézett. Az zihált és nekiesett az ajtófélfának. — Jaj Istennem ... — szakadt fel belőle egy­szerre a sírás. János fel akart állani, de nem tudott. Az asz­szony menekülést kereső tekintete ott dörömbölt a szíve fölött. Látta, hogy baj van, valami nagy pás érte, de olyan készületlenül találta a jövede­lem, hogy a tarkója alatt megsűrűsödöttv®r és forró, perzselő düh lobbant föl benn­— Na! ... — horkant fel felemelkedve szétvetette a lábait. — A bornya . . . Oda.^­ — nyögte az asz­szony. János előre 1 év* és egyetlen mozdulattal félretolta. Kint az udvaron már szaladtak. Elől János, elaprózod űzött kocogással, hátul az asz­szony, mind­«­ megiramodásnál nekiszabaditva az imádkozót» perc­se telt, haza értek. János belódí­totta az istálló ajtaját. A borjú kimeredt lábakkal ott feküdt a hidráson. Mind a két szeme nyitva maradt, azokkal nézett Jánosra, mozdulatlanul, mintha várt­a volna, hogy szóljanak hozzá valamit. A nyelve meg lógott kifelé a szájából és nem akarta, visszahúzni. II. Este Julis, az asszony, betakarta a gyer­eket és leült a padkára. A lámpát kellett volna ugyan meggyújtani, de félt, hogy a világosság megzavar a gondolataiban. Mert a baj János miatt szakadel megint rájuk, ő tegnap is mondta, hogy a­ lántó szoros a borjú nyakán, nem ártana, ha valaki meg­­igazítaná, de hát Jánosnak sürgősebb volt a szom­szédolás. Lopva HZ urára nézett. Az ember az asztal­nál ült, két könyökére támaszkodva szítta a pipát. Gondolataiban az elkövetkezendők útjait egyen­gette és békességre csitult szive a Köpösdi boltja előtt kötött ki. Már most nem tehet mást, beviszi a borját lenyaralni. Ezzel tért nyugovóra. Pity­mallott, amikor felébredt. Félóra múlva elkészült, befogott, akkor beszólt az asszonynak, hogy indul. Hatra már bent is volt a városban, Köpösdi előtt, aki éppen nyitott. Óra alatt szót értettek. Köpösdi felebörért vállalta a dolgot. — Hát akkor ebbe maradunk — búcsúzott tőle­­ János. — Ebbe — felelt Köpösdi. A szürke kint állt a kocsival, lógatta fáradt, nagy fejét. János leakasztotta a gyeplőszárat. — Gyi, na! . . . — indított s elsuhintott az ostorral a ló felett. A szürke oldalt rántotta a ru­dat és felkapaszkodott a sáros árokból. — Ejnye! — mondta János — Sebesebben, na! Rántott a gyeplőn és hosszabbra fogta az ostornyelet. A szabadulás nagy boldogsága daga­dozott benne, hogy elintézte a sort, meg a bor, amit Köpüsdinél megivott s a felserkent ételösztön most hajtotta. A szürke a körültöltésnél csendesedett meg. Nem benne, hanem az útban volt persze a hiba, amelyen ragadt a sár s minduntalan kátyúk marasztalták a hátulsó kerekeket. — Hogy az ördögök! ... — dohogott János­­a lónak és az állat hasa alá csörditelt. A szü­rke megugrott és lassan kocogásba kezdett. János most képzeletében Kardost látta maga elött, amint elébe állt és megmondta neki, hogy egy borjút akarna. A felét fizetné is azonnal. Kardos nem szólt. Szi­pogott, mutatóujjával nyomkodta a pipában lefelé a parazsat. — Nézd csak, nézd! — tekintett fel János álmodozásából , mert a szürke most már csakugyan komolyan lassított, keményen végighúzott a füle tévén. A kocsi megbillent. János egyetlen gondo­lattal utolérte az előbbi képet. — Fele pénzt futtya a Vbornyubor ára —­ mondta magában Kardosnak. — A többire meg ne legyen kigyelmednek gondja, az is meg lesz, amikor akarja. .,,­ Ne te, nee! — rántotta hátra a gyeplőt. — Hát nem érted a szót — kiáltott megint felnézve s merít a ló oldalt húzódva, lépésben akart elkerülni egy gödröt, ostornyéllel fohászkodott neki a biz­tatásnak. A szürke előrehegyezte füleit és meg­feszített­e az istrángot. .Tál­tos pillanatra lehunyta a szemét és igy képzeletben megint csak Kardost látta. Az nem­ szólt, csa­k szítta nagy nyugalommal a pipát. — J­­át igy gondoltam — mondta neki János és most, má­r ő is elhallgatott. A szobában akkora­ csönd figyelt, hogy János elkezdte számlálni a lélekzetét. Ki -be, ki-be, ügyelte a melle emelkedé­sét. Akkor K­­­­dos fölnézett. — Nincs­­ eladó bornya, — mondta és benyúlt a lajbizsebbe a masinatartóért. János úgy érezte, h­ogy d­anilye- 4. szégyelletében.

Next