Pesti Hírlap, 1927. november (49. évfolyam, 248-272. szám)
1927-11-01 / 248. szám
BUDAPEST, 1927 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy kóra 4 pengő negyedévre 10 pengő 80 61 ér Egyes számára pályaudvaron is 16 fillér, vasárnap 32 fillér Külföldön az előfizetési ár kétszeres. T XLIX. ÉVFOLYAM, 248. (16.424) SZÁM.EDD NOVEMBERIADÓHIVATALOK : V Vilmos császár út 78. és VII . Erzsébet körút I Fiókok: I., Krisztina körút 133. II.,Margit-körút 5/b. II Fáí utca 23 VI., Andrássy út 4.Újpest, István út 1. sz. és Kispest Kossuth tér 11. sz. IKISSBIlHE Halottak napja. Irta Rákosi Jenő. A keresztény egyházak elosztogatták az esztendőt. Jutott minden szentnek egy-egy nap, van olyan nap, mint a Péter Pál napja, hogy ketten osztozkodnak rajta. Van egy nap, mely a Heródes által legyilkoltatott kisdedek emlékét őrzi: az Aprószentek napja; november elseje pedig az összes szentek tiszteletének van felajálva mint Mindenszentek, napja, s az ezt követő nap a Halottaké. Ha szentek, ha nem szentek, akik meghaltak, akik földi vándorlásukból hazatértek, ezzel a nappal vissza vannak kapcsolva az élők és a szentek közösségébe. Ezen a napon a halottak beszélnek hozzánk s mi beszélünk a halottakhoz. A Halottak! Hányszor és milyen könynyen ejtjük ki ezt a szót! A halottak! Kik azok? Azok, akiknek még áll a keresztje? Vagy akiknek sírkövéről még le tudjuk olvasni a nevét! Milliók és milliók és száz és ezer milliók és kimondhatatlan milliók jártak már a földön s valamennyien azzal a gondolattal haltak meg, hogy Isten elé, az ember birája elé mennek s elveszik jutalmukat vagy büntetésüket. A temetők kapuján ott áll égő hetükben a biztató szó, hogy Feltámadunk. Meg van nekünk ígérve a megváltásban az örök élet. Meg van igérve nemcsak nekünk és azoknak, akik a temető falán és kerítésén belül pihennek, hanem minden népeknek, Isten fiainak, mert Krisztus a világért halt meg és megváltott a haláltól mindeneket. Egy lélek se veszhet el közülünk. Mind számon vagyunk tartva s az egyenlőség, melyért rajongunk, amelyért ontunk, csak ott valósul meg és másutt sehol. Tudósaink mennek Egiptomba, járnak elsülyedt városokat, felássák az ázsiai sivatagokat és néha napvilágra hozzák egy-egy elfelejtett király vagy császár nevét. És a császárnak volt udvara, volt családja, voltak helytartói, voltak hadvezérei, voltak rabszolgái és hadseregei és tiszttartói: hol vannak, hogy hívták, mit cselekedtek, senki sem tudja, felfalta őket az idő és hírüket, nevüket, hatalmukat, kincseiket elnyelte a föld. Országok, birodalmak, nemzetek és népek, hatalmasok és nyomorultak; koldusok és krézusok mind porrá lettek, és mint megannyi porszem, egymáshoz hasonlók és zord, halálos demokráciában egyenlők. Gondolatnak is rettenetes és észbontó: visszanézni évezredeken át egymást követett nemzedékekre, melyeket ugyanazok a vágyak, indulatok, szenvedélyek, illúziók kergettek végig földi pályájukon. Valamennyi megharcolta a test és lélek soha el nem dönthető tusáját és a por, melyet a szél a szemünkbe vág s melyet mi boszosan kidörzsölünk belőle, ki tudja, nem egy király testéből, nem-e épen valamely ősünkből való-e! Mert minden élő lény a földből táplálkozik, hogy viszont maga a földet táplálja. A fű gyökere megeszi a földet, a füvet megeszi a tehén, a tehenet megeszi az ember és az embert megeszi a föld. Minden sír kitátott szája a földnek, a száz és ezer és millió szája éhes hatalomnak, amelyen át magához veszi táplálékát. És ez egy millióknyi éves körforgás, mely megállás és pihenés nélkül kereng, mint ahogy nap és föld és csillagok keringenek pihenés néllül szakadatlanul kimért pályájukon. amit"l.vMttkfiepi.. .í",mt. , | k ni künk dolluk. Jjfet. Ii ' ^ És mit HTrelünk mi a halottak e néma, e kérlelhetetlen bértéédése ? Feleljük azt, hogy hálát ,kéink a Mindenhatónak, aki a világot teremtett és kezében tartja a napot, a csillagokat és a mi örökségünket, a földet, hálát adunk neki, hogy minket felruházott azzal a képességgel, hogy ezeket végig tudjuk gondolni és meg tudjuk ismerni, hogy mindez törvény szerint történik. Megmásíthatatlanul törvény szerint. És mi ezt a törvényt igazságnak nevezzük. És az igazság a Mindenség letttly, amely benne lakozik, mint a mi testünkbe, lakik a mi lelkünk. Halhatatlan mondása a Bibliának, hogy a Teremtő Isten sárból megformálta az embert és belélekelte lelkét. Ez a lélek Istentől való, egy és megoszthatatlan. Ez az a lélek, mely a mindenségben lélekzik és él, amelyet törvénynek és igazságnak mondunk. És a földi életben néha találkozunk is vele. Ritkán csak, mert a romlandó, a sárból vett testhez van kötve, de annál fenségesebbés magasztosabb, mentál ritkábban. Mert mikor látjuk, meggyőződünk róla, hogy van. És a földi életnek ez az egyetlen erőssége, amely képessé tesz bennünket minden nyomorúság, balsors, szenvedés, csalódás és megpróbáltatás elviselésére. Ez teszi lehetővé a sorssal való minden küzködésünket. Ez az az erkölcsi biztosság, amely családalapításra, intézmények megteremtésére és nemzetté alakulásra viszi az embereket. Ez adja meg nekünk azt a képességet, hogy célokat tűzzünk magunk elé, melyek megvalósításáért mindent fel tudunk áldozni. Mert hiszünk a törvényben, iszünk az igazságban, amely rendben tartja a világot és győzelmet ígér a becsületes ,akin,nak, amelyet az igazság hevülete hajt cselekedetre. Ezekkela gondolatokkal járjuk be halottak napján a temetőt. Gyertyát gyújtunk azoknak, akikre még emlékezünk. Virággal hintjük be azok sírját, akiket szerettünk. És gyászpompával ünnepeljük azokat, akik nem az egyesekért éltek, hanem valamennyiünkért: a nemzet nagyjait, akiket halhatatlanoknak mondunk és hirdetünk. A halhatatlan szó azokat illeti, akik nem a válság egyre fenyegetést Romániában a királykérdés miatt. Viharos botrányok a bukaresti kamarában. (Tudósítás a 8. és 9-i1t oldalakon.) Nem jó hazábról annyit eljárni... Irta: Bibó Lajos. .. Az asszony most már két kézzel ráncigálta maga felé a borjú fejét. Hasztalan, a lánc nem engedett sírt borjú kimeredt lábakkal az utolsót rúgta a földön.'' Nem tudott sírni, a váratlan és irtóztató csapás a szive alatt ült és egész testét húzta lefelé. Otthagyta az istállót, a dülön vette észre csak, hogy szalad s hogy az ereje annyira elhagyta, hogy minden kukoricaszárban megbotlik. Két perc mulva átért Kardosékhoz, a szomszéd tanyába. Az ajtóban állott meg, szemben éppen az urával, Jánossal, aki Kardossal iddogált.Az ember megpillantva az asszonyt, ránézett. Az zihált és nekiesett az ajtófélfának. — Jaj Istennem ... — szakadt fel belőle egyszerre a sírás. János fel akart állani, de nem tudott. Az aszszony menekülést kereső tekintete ott dörömbölt a szíve fölött. Látta, hogy baj van, valami nagy pás érte, de olyan készületlenül találta a jövedelem, hogy a tarkója alatt megsűrűsödöttv®r és forró, perzselő düh lobbant föl benn— Na! ... — horkant fel felemelkedve szétvetette a lábait. — A bornya . . . Oda.^ — nyögte az aszszony. János előre 1 év* és egyetlen mozdulattal félretolta. Kint az udvaron már szaladtak. Elől János, elaprózod űzött kocogással, hátul az aszszony, mind« megiramodásnál nekiszabaditva az imádkozót» percse telt, haza értek. János belódította az istálló ajtaját. A borjú kimeredt lábakkal ott feküdt a hidráson. Mind a két szeme nyitva maradt, azokkal nézett Jánosra, mozdulatlanul, mintha várta volna, hogy szóljanak hozzá valamit. A nyelve meg lógott kifelé a szájából és nem akarta, visszahúzni. II. Este Julis, az asszony, betakarta a gyereket és leült a padkára. A lámpát kellett volna ugyan meggyújtani, de félt, hogy a világosság megzavar a gondolataiban. Mert a baj János miatt szakadel megint rájuk, ő tegnap is mondta, hogy a lántó szoros a borjú nyakán, nem ártana, ha valaki megigazítaná, de hát Jánosnak sürgősebb volt a szomszédolás. Lopva HZ urára nézett. Az ember az asztalnál ült, két könyökére támaszkodva szítta a pipát. Gondolataiban az elkövetkezendők útjait egyengette és békességre csitult szive a Köpösdi boltja előtt kötött ki. Már most nem tehet mást, beviszi a borját lenyaralni. Ezzel tért nyugovóra. Pitymallott, amikor felébredt. Félóra múlva elkészült, befogott, akkor beszólt az asszonynak, hogy indul. Hatra már bent is volt a városban, Köpösdi előtt, aki éppen nyitott. Óra alatt szót értettek. Köpösdi felebörért vállalta a dolgot. — Hát akkor ebbe maradunk — búcsúzott tőle János. — Ebbe — felelt Köpösdi. A szürke kint állt a kocsival, lógatta fáradt, nagy fejét. János leakasztotta a gyeplőszárat. — Gyi, na! . . . — indított s elsuhintott az ostorral a ló felett. A szürke oldalt rántotta a rudat és felkapaszkodott a sáros árokból. — Ejnye! — mondta János — Sebesebben, na! Rántott a gyeplőn és hosszabbra fogta az ostornyelet. A szabadulás nagy boldogsága dagadozott benne, hogy elintézte a sort, meg a bor, amit Köpüsdinél megivott s a felserkent ételösztön most hajtotta. A szürke a körültöltésnél csendesedett meg. Nem benne, hanem az útban volt persze a hiba, amelyen ragadt a sár s minduntalan kátyúk marasztalták a hátulsó kerekeket. — Hogy az ördögök! ... — dohogott Jánosa lónak és az állat hasa alá csörditelt. A szürke megugrott és lassan kocogásba kezdett. János most képzeletében Kardost látta maga elött, amint elébe állt és megmondta neki, hogy egy borjút akarna. A felét fizetné is azonnal. Kardos nem szólt. Szipogott, mutatóujjával nyomkodta a pipában lefelé a parazsat. — Nézd csak, nézd! — tekintett fel János álmodozásából , mert a szürke most már csakugyan komolyan lassított, keményen végighúzott a füle tévén. A kocsi megbillent. János egyetlen gondolattal utolérte az előbbi képet. — Fele pénzt futtya a Vbornyubor ára — mondta magában Kardosnak. — A többire meg ne legyen kigyelmednek gondja, az is meg lesz, amikor akarja. .,, Ne te, nee! — rántotta hátra a gyeplőt. — Hát nem érted a szót — kiáltott megint felnézve s merít a ló oldalt húzódva, lépésben akart elkerülni egy gödröt, ostornyéllel fohászkodott neki a biztatásnak. A szürke előrehegyezte füleit és megfeszítette az istrángot. .Táltos pillanatra lehunyta a szemét és igy képzeletben megint csak Kardost látta. Az nem szólt, csak szítta nagy nyugalommal a pipát. — Ját igy gondoltam — mondta neki János és most, már ő is elhallgatott. A szobában akkora csönd figyelt, hogy János elkezdte számlálni a lélekzetét. Ki -be, ki-be, ügyelte a melle emelkedését. Akkor Kdos fölnézett. — Nincs eladó bornya, — mondta és benyúlt a lajbizsebbe a masinatartóért. János úgy érezte, hogy danilye- 4. szégyelletében.