Pesti Hírlap, 1928. március (50. évfolyam, 50-75. szám)

1928-03-27 / 71. szám

— A magyar művészek céheket alapítanak. (Félig komoly írás egészen komoly ügyről.) — Édes fiam — mondja Márk Lajos, az új elnök —, te is írhatnál valamit arról a dologról. — Miről, öregem. — Arról fiam, amit a múltkor csináltunk. Tu­dod, a Royal fehértermében. — Igen, a Munkácsy-céhről? — Az új elnök t. i. ennek az elnöke. — Fiam, ne viccelj, azóta a többi kritikus­ kollé­gáddal együtt már kétszer ittatok nálam fekete ká­vét a műtermemben, illik dolgozni is érte valamit. Hiszen ti vagytok a propaganda-bizottság tagjai. (Persze. Tényleg. A Royalban összejöttünk vagy hatvanan, minden festőcsaládból. Csak festőcsalád­nak nevezem röviden azt a 18 festőcsoportot,­­mely ezidáig megalakult. És itt megcsináltuk a 19-iket, a Munkácsy-céhet.­ — Fiam — folytatja Márk —, hangsúlyozd, hogy az új céh egészen komoly. A festők azért alapították, h­ogy a műgyűjtők érdekeit megvédjék. Nem a fes­tőkét- a műgyűjtőkét. A festők ugyanis garantálják a céh tárlatain, hogy abszolúte megbízható kép­értéket kapnak a céh gyűjtőtagjai. És kik lehetnek ezek a gyűjtőtagok? Akik személyenként kijelentik, h­ogy évente ezer, vagy több pengőért vásárolnak ké­pet a céh tárlatain. És nekünk legalább ezer ilyen tagot kell toborozni. — Ezer műbarátot? — Fiam — mondja Márk —, nem műbarát. Tudd meg, a műbarát csak barátja a piktúrának, de nem vásárol. A franciskánus­ barát azért van, hogy az igét hirdesse, hogy beszéljen, a karthausi barát, hogy hallgasson, a műbarát, hogy barátunk legyen, de képet nem vásárol. Nekünk műgyűjtőkre van szükségünk. (Ezt a meghatározást Csók ajánlotta a céhnek.) Ha sok műgyűjtő van együtt, ezek jobban értékelik az egymás gyűjtését, csereberelnek, kép­tőzsdét csinálnak, — ez kell nekünk. — Szóval, a Munkácsy-céh művészi és gazda­sági alakulat? — Úgy van. Külföldön mindenfelé találhatsz ilyet. „ — Hát nálunk az Ernst-múzeum, vagy a Va­gyonmentő képaukciói? — De ott a vétel nem kötelező, — és a kép mű­becsét is lehet vitatni. _ Ez mindig vitatható. A legtöbb képvásárló csakis a saját ízlésében bízik. — Fiam — mondja Márk — azért én mégis azt mondom, a jó kép: pénzbefektetés, a rossz kép: pénz­pocsékolás. Ezt írjátok ki a lapba. (Most hirtelen eszembe jut, hogy Réthy István mit mondott a mi sajtóbeli kötelességünkről.) Rétiig (Benczúr óta a második piktor, aki majd­nem felsőházi tag, Benczúr „valódi" volt, ő csak póttag). A sajtó igen kevés teret ad a művészeknek. A művész néha hónapokon át dolgozik egy-egy al­kotásán s azt meg sem említik, vagy csak kétszavas dicséretet kap. Ugyanekkor a parlamenti vagy köz­gyűlési beszélők és közbeszólók oldalakon át szere­pelnek, a gól-rugók is hasábokat kapnak. A művé­szi dolgok propagálására nincs kellő módunk. Pe­dig a közönségnek napról-napra kellene ismételni, hogy pártolja a művészetet. — Igen — mondom én —, művészeinknek nincs módjuk napról-napra olyanformán hirdetni, hogy: legolcsóbb a Gólya­ Áruház, vagy első a Corvin, Cor­vin, Corvin! De a művészek meg lehetnek győződve arról, hogy az összes képzőművészeti kritikusok tel­jes önzetlenséggel szolgálják az ő ügyüket, persze, a lapjukban rendelkezésükre álló helyhez képest. sulat ügyeit. Hozzászól Gerő Ödön, Glatz Oszkár, Ivá­nyi-Grünwald Béla, Bálint, Kernstock, Márton Fe­renc, Ybl, Nagy Endre, Földi, Boross, Lázár Béla, Kemény Nándor. A sok hozzászólással azonban még egy csöppet se vittük előre a művészeti­ krízis és ne­gatív műpártolás ügyét. — Fiam, — mondja Márk —, te mint kritikus, kérdezd meg másik énedet, a festőt, mit szól a do­loghoz? Én tehát a tükör elé állok és azt kérdem: — Kérdi úr, mit az ön véleménye az új céh­alakulásról, történelmi visszapillantással és időjós­láss­al súlyosbítva? — Véleményem? A történelmet illetőleg, felütöm egyik lexikont és találomra idézek belőle: „Masaccio (Tommaso di Ser Giovanni Guidi da Castel S. Gio­vanni), olasz festő, szül. 1401-be­n, és már 1421-ben felvétetett az orvosok és gyógyszerészek céhébe, 1424-ben pedig a festők testületébe . . ." „Masolino da Pa­nicale (Tommaso di Cristofano fini), firenzei festő, szül. 1383-ban, 1424-ben az orvosok és gyógyszeré­szek céhének tagja..." „Massys (Metsys Quinten) né­metalföldi festő, szül. 1466-ban, 1491-ben antwerpeni céhbeli mester ..." Tehát a festők a céhekbe már ré­gebben tömörültek (nem egészen valószínűleg azért, hogy „műgyűjtőket" szervezzenek). Továbbá Buda­pesten már húsz, majd tíz évvel ezelőtt alakult „Pa­letta" és más címen művészet­ gazdasági egyesülés, gyors bukással súlyosbítva, megalakult 1914-ben a Céhbeliek csoportja is, minden céh­szervezet nélkül és most legújabban alakul: a ,,Magyar Képzőművész Céh" (Bánáti Sverák József felhívásával), mely a fia­tal magyar képzőművészek összes művészeti irányait egyesítő gazdasági közösséget kíván életre hívni. Ez a gazdasági közösség egyrészt saját állandó kiállí­tási helyiségeiben, a közvetítők kizárásával, aikarja értékesíteni tagjainak művészi termékeit, másrészt a képzőművészet iránt, érdeklődő közönség számára akarja hozzáférhetővé tenni a tagok műtermeiben az értékesítés minden reménye nélkül felhalmozott anyagot, íme: szervezkedés és harc, a képzőművészet ér­dekeinek megvédéséért. Harc a közöny ellen! Fuldoklás a gazdasági krí­zisben. Sikoly az éjszakában. Időjóslás ehhez. Netalán­tán derülés várható. Azt mondja nekem Kernstock: „Új küzdelem?" És a kezével lemondólag legyint. „Holnap megyek ki Nyergesújfalura, a kis birtokomra. Vetek zöld borsót, retekmagot. Megnézem a szőlőmet. Van ötszáz gyü­mölcsfám . . ." Azt mondom én: Még ma künn leszek újra a Római-fürdőben. A kertemben van egy kis fenyves­erdő. Annyi fája van, mint ahány napja van az eszten­dőnek. És ezernyi kékelő ibolya. Még most dideregnek a hidegtől . . . Ott lesem a feketerigókat, amint sze­relmesen pörlekedve keresik párjukat . . . Várom a fülemilét. Mikor jön már? . . . Várom a fecskét, amint gyorsan nyesi röptével a levegőt és lekiáltja hozzám: „Kvitt, kvitt!" Igen, mindegy! Érdenes-e még dolgozni? Céhekbe szervezkedni. Érdemes-e? Egykutya a fizetés a mindennapi robotért. A halál úgyis jön és azt mondja: „Kvitt, kvitt!" Kézdi-Kovács László. PESTI HIRLAP 1928. március 27., kedd. „ Legendák szárnyán... Az őserdő titokzatos fehér embere. Egy francia író állítólag találkozott Orth Jánossal, a nyomtalanul eltűnt osztrák főherceggel. Párizs, március. (A Pesti Hírlap tudósítójától.) Regényt írtak róla, filmen is lepergették és vissza­emlékezések, memoárok lapjain, Isten tudja hány­féleképen mesélték el már annak az osztrák főher­cegnek a történetét, aki még Ferenc József életében otthagyott címet, gazdagságot, rangot, megtagadta nevét és származását és egy jelentéktelen, de ra­gyogó szépségű színésznő miatt elindult új életet kezdeni. Akkor már egyszerűen csak Orth Jánosnak hívták. És Orth János elindult az új élet elé, hogy­ne térjen onnan többé vissza soha. Hova, meddig jutott, mi lett belőle, él-e vagy meghalt, senki sem tudja. Eltűnése óta egyik legenda a másik után kelet­kezett. Hol a német, hol a francia, hol az amerikai sajtóban láttak napvilágot azok a hírek, amelyek a nyomtalanul eltűnt osztrák főherceggel foglalkoztak és romantikusnál romantikusabb történeteket talál­tak ki róla. Az egyik legenda szerint Orth János, aki saját hajójával járta a tengert, tengeri kalózok áldozata lett, a másik verzió szerint Newyorkban lett soffőr, ahol évekkel ezelőtt meg is ha­lt. Bebizonyí­tani azonban egyik állítást sem sikerült. Az Orth János-legendák száma most ismét sza­porodott eggyel. Georges Brousseau ismert nevű fran­cia publicista ugyanis most adta ki úti rajzait, ame­lyekben többedmagával tett világkörüli útjáról szá­mol be. Egyik fejezetben érdekes visszaemlékezése­ket közöl egy különös emberrel való találkozásról, amely a­ guyanne-i őserdőben történt 1920-ban. Egy délelőtt — meséli a francia í­ó­t izzó napsütésben, a Marany-folyó partján, az őserdő szé­lén sátrat vertek. Egyszerre csak egy bárkát vettek észre a folyón, amely lefelé úszott és közvetlenül a sátrak előtt kikötött. A bárkából vagy tizenöt-húsz benszülött indián szállott ki és egy fehér ember. Szép szál férfi, nemes arc, fasorr és szürke, csillogó sze­mek. A franciák a bárka utasai elé mentek és leg­nagyobb meglepetésükre, a bárka egyetlen fehér em­bere a legtökéletesebb franciasággal köszöntötte őket. — Kérem — fordult ekkor a francia szó a bárka fehér utasa felé —, mondja meg ön a társainak, hogy jöjjenek a sátrainkba és legyenek a vendégeink. Az indiánok között rövid tanácskozás követke­zett, majd fehér társuk ezt felelte: — Társaim köszönik az önök szíves meghívását, de nem fogadhatják el. Ők csak azért kötöttek itt ki, h­ogy e helytől följebb ne menjenek, mert egyik pró­fétájuk szerint, ha fehér emberek lépnek törzsük bi­rodalmára, az katasztrófát hoz az indiánokra. Ha azonban mindenáron beljebb akarnak hatolni, úgy esküvel tartoznak isteneiknek és a Nagy Tanács előtt meg kell fogadniok, hogy soha többé vissza nem térnek saját fajuk közé és feleségül kell venniök egy­egy indián leányt. Az ismeretlen fehér ember még utána mondta: — Ezt tettem én is! A francia írót rendkívül izgatta a kíváncsiság, szeretett volna belepillantani ennek a különös em­bernek különös életébe, a múltját akarta ismerni és tudni az okokat, amelyek miatt ide került, ebbe az őserdőbe, az indiánok közé. És ezért ezt felelte: — Rendben van. Holnap délig gondolkozási­időt kérünk, s akkor majd megadjuk a feleletet. Azonban, ha társai nem is, legalább ön fogadja el meghívásunkat. Az őserdők fehér embere nehezen engedett a meghívásnak. A sok rábeszélésre azonban végül is beleegyezett. A sátorban az ismeretlen vendég tiszteletére pezsgőt bontottak. És ekkor a francia író az idegen előbbi mondatára ezt válaszolta: — Az őserdőt, az indiánokat szeretheti egy ci­vilizált ember is, de azért nem szakíthat is meg min­den összeköttetést a mi civilizációnkkal. Hazáját, saját szeretnie kell és különösen azokat, akik neki kedvesek voltak és akik bizonyára most is vissza­várják. Az idegen szeméből két könnyecspp gördült ki, fejét a mellére eresztette, hogy talán így sikerül neki megindultságát elrejtenie. — Oh, igen — mondta aztán csendesen. — Gaz­dagság, pompa, fény, hatalom. Igen, ez mind az enyém volt. De megismertem hazugságainkat, kép­mutatásainkat, szégyenünket, bűneinket és szeren­csétlen ember lett belőlem. Ekkor elhatároztam, hogy örökre eltűnök abból a világból, ahol kultúra van, ahol civilizáció van . . . Pénzem volt, lejöttem Dél-Amerikába. Gyalog, lovon, csónakokon, bárkákon utaztam népeken és fajokon át. És az indiánok kö­zött végre megtaláltam azt, amit kerestem. Megta­láltam a nyugalmat, a békét, a csendet és minde­nekfölött a szabadságot. Csak attól félek, hogy egy­szer az európaiak is eljutnak ide és magukkal hoz­zák egoista erkölcseiket. —­ És a szerelem? — kérdezte a francia. — Nem szeretett ön soha senkit, ott, messze, ahol az ön ha­zája van? — Megházasodtam — felelte az idegen. — Fe­leségül vettem egy indián leányt. Két gyermekem van. A múltat pedig elfeledtem. — Hát azt lehet? — Lehet, csak akarni kell! Az idegen fölállott az asztal mellől és búcsúzott Később még egyszer összehozta őket a sors. Az ide­gen akkor sem árult el többet a múltjából. A neve János volt. Egy szer neiu, János. És a vadászfegyveré­nek agyában: osztrák főhercegi címer. Gyermekek gyakran szenvednek torokgyulla­dásban. Tekintve, hogy többnyire nem tudják torkukat öblíteni, adjunk nekik Jranslavin*­i paszfillákat. Ezek nem rontják el a gyomrot, jó ízük folytán a gyermekek szívesen szopogatják. A Panflavín-pasztillá­kat, mint meghűlést és ragályt megelőző szert, a legelső szakor­vosok melegen ajánlják. M­iden gyógyszertárban kapható !

Next