Pesti Hírlap, 1928. április (50. évfolyam, 76-98. szám)

1928-04-01 / 76. szám

›/ n­t t› ié­­/(-t \4£n‹$p.én melléklett 32 oldalas hetilapunk, BUDAPEST, 1928. L ÉVFOLYAM, 76. (16.549) SZÁM: VASÁRNAP, ÁPRILIS 1. Előfizetési árak: I­gy hónapra 4 pengő, ne­gyedéven­­ént 10 pengő 80 fillér Egyes pél­dányszám ára (pálya­udvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fil­lér.­­ Külföldön az előfizetési ár kétszeres. HÍRLAP 2- ff. f­öld­ adóhivatalok: Vil­mos cs.-ut 78. és Erzsé­bet-körút - tiákok: 1. Krisztina-trt 133., Mar­git-krt 6/b, 11., b­ö­t., 23., VI., Andrássy-ut 4., VIII., tiákcVzt-ut 9 Új­pest, István-ut 1. és Kispest, Kossuth-tér itt Nagyhéten, írta Rákosi Jenő. A régi időben a Nagyhétnek afféle évad­záró jelentősége is volt. De a modern prak­tikus gondolkozás erre is rátette a kezét, mint ahogy leszállította Szentgyörgy és Szentmi­h­ály napja nagy fontosságát is. Ma már csak a diákok tartják számon a nagyhetet a hús­véti vakáció kedvéért és a törvényhozó urak mennek haza pihenni — bátran elmondhat­juk a modern parlamentekre való tekintettel — dúló csaták után. A mi országsérülésünk is szétment, de meg kell neki ezúttal adni, tisz­teletet parancsoló ülések egész sorozata után. A felsőház épenséggel impozáns testületnek bizonyult. Méltósággal teljes volt a hangja, tanulságosak, néhol irodalmi értékűek a be­szédei, szakképzettség, komoly készültség és előkelő szellem jellemezte a szónokokat. Hi­bája az, de nem tagjaiban, hanem inkább magában a szervezetében, hogy tárgyalásai csak akadémikus értékűek, a gyakorlati éle­tet, a politikai helyzetet egyáltalán nem érin­tik. Csak muzsika volt, inkább hangverseny, semmint törvényhozó munka. Ehhez képest pedig egy kissé drága intézmény. Olyan bú­tordarab az állami berendezésben — akár széknek, akár kanapénak, akár szekrénynek mondom —, amelynek praktikus értéke nincs, amely tehát csak pénzes emberek luxusa, csak dísztárgy és nem szükséges bútordarab. De megismétlem, voltak a képviselőház költség­vetési vitájában is beszédek, amelyek mintha kezdték volna átfesteni vonzóbb és kecsegte­tőbb vonásokkal az intézmény régi, torz áb­rázatát, képviselők és miniszterek részéről egyaránt. Az ember a komor hangulatú nagyhét kezdetén magába száll és hajlandó azon gon­dolkozni, hogy vak­on kellemes véletlen előtt áll-e ezzel a jelenséggel, vagy talán fordulat­nak vegye, amely az eddiginél jobbat ígérő jövőt ígér nekünk? Hogy ez, ha így volna, milyen nagyjelentőségű tünet és ígéret volna épen nekünk a mi helyzetünkben, azt úgy gon­dolom, nem kell se magyarázni, se bizonyí­tani. Elvégre százszor használjuk a szót: ál­lam-gépezet. Mi egyéb az állam is, mint egy nagyszabásúan berendezett gyár. Különböző intézményei nem egyebek, mint felsőbbrendű masinák, melyeket persze nem szénnel vagy olajjal fűtenek, hanem emberi képességekkel. Bíróság, közigazgatás, törvényhozás ép úgy ki vannak téve a romlásnak, különféle beteg­ségeknek, mint a kazánok, motorok és más gépberendezések. De a beteg gépet, mely vas­ból áll, sokkal könnyebb meggyógyítani, mint a gépet, mely emberekből áll. Bőven látjuk körülöttünk, sőt szomszédainkon túl is, hogy korrupt kormányzat, tehetetlen törvényhozás, hová sodorhatnak egy-egy nemzetet. Látjuk köröskörül szomszédainkon, akik — bár egyik is, másik is érdemetlenül — elvitték a nagy háború után a győzelmi zsákmányt, ra­boltak is, annektáltak is, megszaporodtak számban (ami adófizetőket jelent), megna­gyobbodtak gazdag, kincseket rejtő, kulturált területekkel, virágzó vagyonos városokkal, és ime, mindenik nehéz válságokkal küzd, min­denik a csőd és szegénység felé evez és tör­vényhozásuk nemhogy segíteni tudna rajtuk, sőt ellenkezőleg, maga csinálja a válságokat, botrányokat rendez, verekedések színhelye és krónikus kormányválságokkal küzd. A kon­szolidációnak semmi nyoma sehol, annál több a bomlásnak, eresz­t­kossá­gnak, itt-ott immár a polgárháború ha­t­á­rjait, érint­ő visszavonás­nak és egyenetlenségi­!.. I)e­ha ezekben az or­szágokban szinte romboló a törvényhozások ez elbetegedése, vele szemben nem immúnis semmi európai parlament. Alig van olyan, amely csak egy három-négy éves cikluson át is meg tudna élni, a feloszlatás damokles­kardja állandóan ott függ mindeniknek a feje felett. Hiszen az utolsó napokban már a nagyműveltségű német parlamentben is össze­verekedtek az emberek. A francia alsóházban állandóak az izgalmas jelenetek és még az angol első kamarában sincsen már meg a régi brit flegma és ott is fölülkerekedik a hagyo­mányos szertartásosságon és a formákhoz való ragaszkodáson az indulat. És ha az em­ber fölteszi a kérdést, hogy mért van és hon­nan van ez, erre könnyebb egy szép nagy el­méleti frázissal megfelelni, mint a jelenség okát világosan megbizonyítani. Talán el­mondtam már máskor is, hogy a világ ter­melt magának egy uj szellemet, uj irányt az­zal szemben, melyet a háború előtt szolgált, de nem tudott magának az uj tartalomhoz uj formákat találni, sőt megtartotta a régieket. Már most az uj bor feszegeti eresedésével az ócska hordót, melynek abroncsai lepattognak, dongái recsegnek-repedeznek. A liberális parlamentarizmusba és szelekciós választó­jogába nem fér bele a demokratikus népura­lom a maga általános titkos választójogával. Ez okozza a nyugtalanságokat, a válságokat, a kitöréseket. A szovjet kormány feltalálta ma­gának a parlamentarizmus helyébe a tanács­köztársaságot, ami azt jelenti, hogy egy szer­vezett kisebbség brutális önkényével tartja ke­zében a hatalmat. Mussolini feltalálta magá­nak a fassizmust és egy kézlegyintéssel ki­tette a törvényhozás küszöbén át a parlamen­tarizmust az utcára, sőt csinált is magának a választótörvénnyel új fassiszta törvényhozás. De ez nem oldotta meg érvényesen a kérdés hanem csak elexpediálta láb alól. És az ő zse­nijének sikerült olasz népe lelkét megtöltői a saját lelke tartalmával, de miből táplálkozi az­ olasz lélek, ha a fassiszta szellem forrát kiapad, ha Olaszország élén, bármi okbe nem ez a tüneményes férfiú fog többé állni Az iránt bizonyosan ma már minden­ tisztában van magával, hogy a modern világ­áramlat, a demokrácia eszméje föltartozhatat­lanul foglalja el az uralmat a gondolkozá­ felett. Ideig-óráig fel lehet itt is, ott is rólá tartóztatni, de a diadal az övé lesz, titkos­­ általános választórendszerével és minden egyelőre még ismeretlen következményem együtt és végre ennek is meg kell találnia formákat — az alkotmányát — melyben me tud— élni és kormányzó és törvényhozó hiva­tását és az állami rendet fenn tudja tartan­ ­ikor a költő megdicsőül. •­ Irta: Pahots József. A bankvezér estélyt adott a költő tiszteleteire. A két embert egy világ választotta el egymástól és éppen ez adott az estélynek külön érdekességet. A Nagy Realista a modern rablólovagok típusa volt, milliárdokat mozgatott, Budapest, Bécs, Berlin, Pá­rizs, London, Newyork tőzsdéin kalózkodott, régi vállalatokat tett tönkre, ujakat grü­ndolt s mig töme­geket juttatott koldusbotra, ő maga mindjobban gaz­dagodott. Mérhetetlen vagyon ura lett. A Nagy Idealista — a költő — maga se értette, hogyan jutott a megtiszteltetéshez, hogy a bank­vezér ünnepelt vendége lett. Maga a bankvezér ke­reste fel lakásán s szeretetreméltó szavak kíséretében nyújtotta át a finom meghívót, amely jelezte az es­tély célját. Rödarslmim Ottó és nem tisztelettel meghívják Nagyméltóságú Méltóságos Nagyságos urat úrhölgyet Kovács Péter, a nagy költő tiszteletére rendezendő estélyükre. Kezdete este 10 órakor. — Rendben van? — kérdezte a bankvezér a költőt. — Hozzájárul, mester, hogy a meghívót szét­küld­jem ? Kovács Péter álmélkodva nézett a Nagy Rea­listára: — Hogy jutok én ehhez? A bankvezér szerényen mosolygott: — Engem nem ismer a világ. Azt hiszik, ke­mény, érzéketlen üzletember vagyok, pedig bensőm­ben egy gyermek szive lakik. Rajongok a költésze­tért s főként az ön költeményeiért. A Nagy Idealista elpirult. — Csakugyan? ... — dadogta. A Nagy Realista áradozott: — Alapjában ön és én közöttem, bocsásson meg a szerénytelenségért, sok közös vonást fedezek fel. Gyakran úgy érzem, magam is költő vagyok. — Verseket ír? — kérdezte Kovács Péter naivan. — Óh! — legyinteti a Nagy Realista megve­tően, de hirtelen aláfestette a rossz gesztust a le­mondás sóhajával. — Óh, hogy mernék én belekon­tárkodni a kiválasztottak szent mesterségébe? De amit én csinálok, abban is van költészet. Ahogy a magam üzleti terveit kiszínezem, vakmerő fantáziá­val kigondolom, megálmodom, abban van költői szárnyalás, erő és stílus. Ezt érzem és tudom ma­gamról. Egy-egy alkotásom után az az érzésem, hogy egy Rothschild csak fűzfapoéta hozzám képest. A Nagy Realista öntelten fújta fel magát, aztán hirtelen alázatossággal jegyezte meg: — Szeretném remélni, hogy •elfogadja hódola­tom nyilvánítását , megengedi, hogy estélyemen ünnepelhessük vendégeimnél együtt! Kovács Péter megadással felelte: - Állok rendelkezésére, méltóságos uram! Az estélyig még egy hét volt hátra s a Nagy Idealista ezalatt gondolkozhatott különös szeren­cséjén. Sehogyse tudta az okát megfejteni. Annyit érzett, hogy valami fgyelmességgel kellene viszo­noznia a Nagy Bealta szokatlan kitüntetését. De mivel? Talán virágot küldjön a feleségének? Ugyan miből? Hisz még mi is nagy gondot okozott neki, hogy az ünnepi estre kivasaltassa a frakkját és uj fehér nyakkendőt vásároljon. Legjobb lesz, ha el­küldi legújabb viseskönyvét s azt néhány sornyi dedikációval látja el, így is cs­ekedett. A nagy estély a bankvezér fasori palotájában zajlott le. A lapok már napokkal előbb megemlékez­tek róla. A meghívott előkelőségek névsorát is kö­zölték s ott szerepelt köztük két miniszter is. Az egyik közülök természetesen a pénzügyminiszter volt. Ilyen hosszú közlemények még sohasem jelen­tek meg az újságokban a Nagy Idealistával kapcso­atosan. Igaz, hogy a Nagy Realista bankja soron­ként fizetett értük. Kovács Péter eddig megjelent ösz­szes költeményeiért nem kapott annyit, mint ameny­­nyibe az estély reklámjai kerültek. Igaz, hogy meg is érték a pénzt. Már­mint a reklámok. Mert a világ megtudta, hogy a Nagy Rea­lista igazi, nagy szívű Mecénás, habár Kovács Péter igazán nem mondható Horatiusnak. De a lapok ez­úttal a Nagy Idealistához is kegyesek voltak s nem­ vágták a fejéhez Horatiust. Kovács Péter dobogó szível jelent meg az es­télyen. Mit akarnak itt tőle? De ezt sohse tudta meg. Csak annyit látott, hogy ő valami nagyon nagy em­ber lehet, mert amikor a házigazda karján belépett a villanycsillárok fényében tündöklő terembe, egy láthatatlan, elrejtett vonós zenekar ünnepi h­arálra zendített s a hölgyek és urak felállottak. Ez jól volt rendezve. Az estély egyébként is igen kitűnően sikerült kitűnő ételek, italok, jókedv, nevetés, muzsika és felköszöntök össze-vissza s a tesztek hőse volt a költő, a bankvezér és pénzügyminiszter. Kovács Péter végül is elhitte önmagának, hogy ő csakugyan nagy ember, helyesebben nagy költő. Nagyobb, mint Horatius, Vergilius és Pr­opertius együttvéve, hogy a hazaiakról ne is essék szó. Az estély tetőpontján végül is valakinek eszébe jutott, hogy jó volna, ha a költő valamelyik költe­­ményét elszavalná valaki a t. hölgyeknek és urasá­goknak. — Óh, — sikongattak a dámák, — milyen éli

Next