Pesti Hírlap, 1928. augusztus (50. évfolyam, 173-185. szám)

1928-08-12 / 183. szám

cári uralomnak, sem pedig az orosz nagyhata­lomnak az elpusztulása nem lehet Oroszor­szágra nézve dicsőségteljes esemény, mert nem igazolódott be, hogy az orosz katasztró­fával megkezdődött az összes európai államok­nak a végleges krízise, megkezdődött a kor­szak, hol nem állhatnak fenn többé országok és nem lehetnek népek más népeknek az erő­szakos uralma alatt. És az egész világ csak független, szabad, egyenlő államokból fog ál­lam. Ez a magyarázata annak, hogy a bolse­vista Oroszország olyan sietve lépett fel az ázsiai népek lovagias támogatójaként és ahol csak bír, amilyen eszközökkel csak lehetséges, törekszik az angol birodalom alapjának a megrendítésére. A veszedelem, amely megrázkódtatná az angol uralmat, az orosz kevélységnek nagy vigasztalója lenne, kárpótlás az utóbbi tizen­két esztendő sok megaláztatásáért. Ennek a két versengő országnak a sorsát misztikus végzet köti össze. Amikor mind a ketten ha­talmasak voltak, akkor közvetlenül támogat­ták egymást, most, amikor az egyik elpusz­tult, a másik is lassan-lassan a romlás felé sodródik. Ez az oka, hogy sem Angliának, sem a többi európai államoknak diplomáciai eszkö­zökkel nem fog sikerülni rábírni Oroszorszá­got, hogy ázsiai műveleteit hagyja abba és ne támogassa az Európaellenes mozgalmakat. A diplomáciai eszközök azonban aligha fognak eredményre­ vezetni, csak háború old­hatja meg a kérdést. De ki gondolhat ma há­borúra Oroszország ellen, ha az még annyira gyönge is. Regényrészlet. hogy az olimpiai mérkőzések mennyire felforgatják az újságolvasók lelkivilágát, mi sem bizonyítja jobban, mint az alábbi regényrészlet. Ami a zárójelek közt olvas­ható, azt nem a regényíró írta bele a szövegbe, csak a sport izgalmaitól felzaklatott olvasó fantáziája kép­zelte oda. Filigrán termetével lenyűgöző hatást gyakorolt a férfira. Egymásra néztek. Az asszony szemében biztatás égett. De a férfi még tartotta magát. (Tempó, tempói) érzelmeit palástolni igyekezett is vágyát legyőzte elért­­időben 8:0-ra). Csak nézte az asszonyt, a karcsú, vonalár­kát és elgondolta, milyen könnyűsúlyú (éljen Keresztest), műyen légies. Végre az asszony kezdte: — Férjem tejesen elhanyagol. (Gól, gól, gólt) — Ez bajt — mondta a férfi és ahogy adta a bla­­zirját, szeméből a monokli kiesett. (Kiesett az elődön­tőből.) Az asszony egy-kettőre (l:1-re) felismerte a hely­zetet és mindent megtett, hogy a férfit őszinteségre han­golja. — Mért olyan keserűt — Téved. Nem vagyok keserű. (Vivát Keserű!) — Maga direkt tetszik nekem. Remélem én is ma­génak. A férfi nem válaszolt. Érezte, hogy az egész csak ugratás. (Díjugratás elődöntője!) A zsebóráját nézte. — Fél egy. (Félidő.) És háromra már indul a vo­natom. Áthaladtak a folyosón. A férfi az asszonyt maga elé engedte. (Mint Nurmi Ritolát.) A kert végében ott állt a kapus. (Vizipóló-kapus!) Búcsú­zásul így szólt az asszony: — úgy érzem magam, mint egy mondat, mely után nem tették ki a pontot! (Pont nélkül maradt, mint Por­tugália az atlétikában.) A férfinak nem volt ereje válaszolni. Elköszönt és Gyortan futni kezdett. (Marathoni futás.) DVMI. Hogyan lett Alfred de Musset akadémikus. A halhatatlanság felé vezető útnak felette te­­kervényes az ösvénye, nemcsak minálunk, barbár magyaroknál, hanem a „műveit franciáknál“ is. Ezt bizonyítja Musset akadémikusságának története, me­lyet a most lefolyt nagy Musset-ünnepségek alkal­mából az egyik francia lap elevenít föl. Tehát Alfred de Musset ott állt a halhatatlan­ság kapuja előtt. Reménye volt arra, hogy bejuthat az Akadémiába. Előbb természetesen, mint már ilyenkor szokás, végig kellett látogatni a már bent lévő halhatatlanságokat, hogy jóakaratukról és sza­vazatukról biztosítsa magát. A francia Akadémia elnöke abban az időben egy történelmi nevet viselő gróf volt. Musset máso­dik látogatása ennek a nagy úrnak szólt, ki Párizs közepén lévő nyaralójában töltötte a nyári hóna­pokat. A költő, elérvén a nyári lak rácsos ajtajáig, szerényen és illedelmesen be akart menni a nyitott kapun át a parkba. Az ajtónál azonban egy nagy, fehér, lompos szőrű, szemmel láthatólag elkesere­dett kutya állt. Alfred de Musset épen úgy utálta a kutyákat, mint weimari kollégája, a megboldogult Geöthe János Farkas, de mivel okvetlenül mint aka­démikus akart korai sírjába szállni, megtagadván hitét, meggyőződését, s mi ennél sokkal több, anti­­pátiáját, kedveskedő, hizelg hangon kért bemene­telt a dühös Cerberustól. A kutya, úgy látszik, mél­tányolta a költő ambícióit, vagy úgy gondolkozott, hogy úgysem használ semmiféle erőszak egy olyan elszánt akarattal szemben, mely az Akadémia felé törtet, nemcsak hogy félreállt az útból, hanem a költőhöz szegődött és bekísérte a parkon át, egyene­sen a lakás felé. A gróf kissé jobban gondozhatná a kutyá­ját, — gondolta magában a költő —, undorral nézve az elhanyagolt állat lompos szőrét. De óvakodott gondolatainak hangos kifejezést adni, részint mert még mindig tartott a kutya ellenséges indulatától, részint mert úgy vágyott az Akadémiába, mint haj­dan a George Sand szerelmére. Barátságos, szíves szavakkal köszönte meg hát a hű állatnak kíséretét és kalauzolását. A fehérszőrű, lompos jószág barát­ságosan csóválta farkát, amit az érzékeny idegzetű és babonákra hajlandó költő határozottan kedvező előjelnek tartott. Az inas kinyitotta az előterem ajtaját és a kutya, mielőtt még a költő beléphetett volna, bero­hant a lakásba, majdnem feldöntvén a történelmi nevű nagyurat, aki vendége üdvözlésére sietett. A könyvtárteremben a házigazda még hellyel sem kínálhatta meg vendégét, a négylábú kísérő már letelepedett az egyik fotelbe. Ritka tapintattal kiválasztván azt a karosszéket, melyre egy históriai és műtörténelmi nevezetességű gobelin volt borítva. A gróf szemöldökei összehúzódtak. Egy pilla­natig arra gondolt, hogy mégis csak plebejusi szemtelenség, kutyával járni látogatóba s hozzá még egy ilyen ápolatlan és neveletlen kutyával, de mert nagy úr volt, mert vérében arisztokrata és francia akadémikus, hát csak elmosolyodott. A ven­dégnek minden szabad,­­ amíg vendég. Musset pedig azon tűnődött, hogy lehet egy ilyen undok dögöt a lakásban megtűrni? Ezek az arisztokraták?! Sült bolond valamennyi. De üsse a kő, mit törődik ő vele? Akadémikus akar lenni és e szent cél érdekében barátságos pillantásokat ve­tett a gobelinen tehénkedő állatra. Sőt, hogy a gróf kegyét megnyerje, megható érzékeny kutyahistóriá­kat adott elő, részint gyermekkori olvasmányai alapján, részint hirtelen megeresztett fantáziájának inspirálásaként. A költők csak anyagi javakban szoktak néha — gyakran — megszorulni, erkölcsös és erkölcstelen históriák előadásában soha. A gróf mosolyogva bólintott és mivel már meg­elégelte úgy a kutyatársaságot, mint az ebekről szóló tanulságos és megható történeteket, azt ind­ványozta a költőnek, hogy tegyenek egy kis sét a parkban. Alig indultak el, a hűséges kuvasz utánuk­­­hant. Nem tágított tőlük egyetlenegy lépést se, sőt, jóindulatának félreismerhetetlen jeleként, ujb meg újból a gróf kabátjához dörzsölte piszkos fej« — Ragaszkodó állat, — mondta a gróf fanyi mosollyal. . — Az ám, — felelt a vendég csöndes utálk­zással, és ebben a pillanatban az akadémikussági is elfelejtkezve, egyetlenegy vágy égett, lobogó izzott szivében, jól oldalba rúgni ezt a fertelm dögöt.­­Pedig a hű kisérő csak most mutatta meg iga­zán, mire képes? Ami neveletlenséget egy grí parkban el lehet követni, azt ő mind megcselekedt Végre beleugrott a szökőkút medencéjébe, s ar ő csűrön vizesen a gróf vállára tette első két lábát. Ezt már mégsem birta Musset nézni és mi akarta szabadítani házigazdáját a tolakodó szere­peskedéstől. — Hagyja! — mondta a gróf éa most már­­ küzdhetetlen ingerültség rezgett a hangjában - hagyja, ha már egyszer így van szoktatva. Musset megszégyenülve hátrált Hogy is leh­­ett olyan neveletlen, hogy a házigazda kedvelt ki­tyáját fegyelmezni akarja? Végre is ez belső csatáé ügy, a vendégnek nincs joga beleavatkozni. A park tekervényes utjain a grófné jött velü szemben. A házigazda bemutatta vendégét s a gró­fé, ki nagyon szerette Musset verseit, pár nyáris szóval dejeunerre hívta a költőt. — A kutya ide is velünk jön? — fordult a grí Mussethez, de a költő csak mosolygott. Mi köz hozzá? Mindenki úgy neveli a kutyáját, ahogy izlé­sénnek megfelel. A kuvasz azonban a kérdő mondatot invitálás­nak vette és elsőnek rohant be az ebédlőbe. A gró­fé riadt pillantást vetett férjére, de aztán, Anna intésére elfoglalta a főhelyet és helyet mutató’ Mussetnek maga mellett, a jobboldalon. Ebben a pillanatban a kutya is ott termett mikor a sültet­ körülhordták, felugrott s egy nag darab kappant lekapott a tálról. A grófné ajkába harapott, a gróf pedig Mussel­hez fordult: — Azt meg kell vallani, hogy kutyájának pono­pás ízlése van. A legjobb falatot kapta le a tálról. — Az én kutyámnak? — dadogta a költő kréta fehér arccal —, de csak nem képzeli a gróf úr, hog egy ilyen fertelmes szörnyeteggel járok látogatóba Az önök villájának kapujában csatlakozott hozzán és csodálkoztam is, hogy a gróf úr ezt a­ mocskos jószágot itt tűri a házában?! A gróf hangosan felkacagott: — Hát ez pompás! Én meg meg voltam róla győződve, hogy a pompásan nevelt példány az öné De el is határoztam magamban, hogy egy olyan ne­veletlen és ízléstelen embernek, aki ilyen állatra megy vizitbe, nincs helye az Akadémiában,­­ akár­milyen nagy költő is legyen különben. No de ezes szerencse, hogy a tévedés kiderült és most már . . Az inas felé intve, a kutyára mutatott, ki mit sem sejtve a feje felett gyülekező viharos felhők­ről, nyugodtan ropogtatta a megboldogult kappar csontjait A gróf intésére az inas a kutya felé ro­hant, hogy kiröpítse, de az állat, valami gyors, ösz­tönszerű érzés hatása alatt, kiugrott az ajtón és ki­rohant a parkból. Tisztában volt szegény az ember, hálátlansággal és tudta, hogy most a vessző meg a korbács jön, holott ő barátkoztatott össze egy köl­tőt és egy históriai nevű arisztokratát s ő tette meg akadémikussá Alfred de Musset-t, megszerezvén neki pár hónappal halála előtt­­ a halhatatlan­ságot.

Next