Pesti Hírlap, 1928. augusztus (50. évfolyam, 173-185. szám)
1928-08-12 / 183. szám
cári uralomnak, sem pedig az orosz nagyhatalomnak az elpusztulása nem lehet Oroszországra nézve dicsőségteljes esemény, mert nem igazolódott be, hogy az orosz katasztrófával megkezdődött az összes európai államoknak a végleges krízise, megkezdődött a korszak, hol nem állhatnak fenn többé országok és nem lehetnek népek más népeknek az erőszakos uralma alatt. És az egész világ csak független, szabad, egyenlő államokból fog állam. Ez a magyarázata annak, hogy a bolsevista Oroszország olyan sietve lépett fel az ázsiai népek lovagias támogatójaként és ahol csak bír, amilyen eszközökkel csak lehetséges, törekszik az angol birodalom alapjának a megrendítésére. A veszedelem, amely megrázkódtatná az angol uralmat, az orosz kevélységnek nagy vigasztalója lenne, kárpótlás az utóbbi tizenkét esztendő sok megaláztatásáért. Ennek a két versengő országnak a sorsát misztikus végzet köti össze. Amikor mind a ketten hatalmasak voltak, akkor közvetlenül támogatták egymást, most, amikor az egyik elpusztult, a másik is lassan-lassan a romlás felé sodródik. Ez az oka, hogy sem Angliának, sem a többi európai államoknak diplomáciai eszközökkel nem fog sikerülni rábírni Oroszországot, hogy ázsiai műveleteit hagyja abba és ne támogassa az Európaellenes mozgalmakat. A diplomáciai eszközök azonban aligha fognak eredményre vezetni, csak háború oldhatja meg a kérdést. De ki gondolhat ma háborúra Oroszország ellen, ha az még annyira gyönge is. Regényrészlet. hogy az olimpiai mérkőzések mennyire felforgatják az újságolvasók lelkivilágát, mi sem bizonyítja jobban, mint az alábbi regényrészlet. Ami a zárójelek közt olvasható, azt nem a regényíró írta bele a szövegbe, csak a sport izgalmaitól felzaklatott olvasó fantáziája képzelte oda. Filigrán termetével lenyűgöző hatást gyakorolt a férfira. Egymásra néztek. Az asszony szemében biztatás égett. De a férfi még tartotta magát. (Tempó, tempói) érzelmeit palástolni igyekezett is vágyát legyőzte elértidőben 8:0-ra). Csak nézte az asszonyt, a karcsú, vonalárkát és elgondolta, milyen könnyűsúlyú (éljen Keresztest), műyen légies. Végre az asszony kezdte: — Férjem tejesen elhanyagol. (Gól, gól, gólt) — Ez bajt — mondta a férfi és ahogy adta a blazirját, szeméből a monokli kiesett. (Kiesett az elődöntőből.) Az asszony egy-kettőre (l:1-re) felismerte a helyzetet és mindent megtett, hogy a férfit őszinteségre hangolja. — Mért olyan keserűt — Téved. Nem vagyok keserű. (Vivát Keserű!) — Maga direkt tetszik nekem. Remélem én is magénak. A férfi nem válaszolt. Érezte, hogy az egész csak ugratás. (Díjugratás elődöntője!) A zsebóráját nézte. — Fél egy. (Félidő.) És háromra már indul a vonatom. Áthaladtak a folyosón. A férfi az asszonyt maga elé engedte. (Mint Nurmi Ritolát.) A kert végében ott állt a kapus. (Vizipóló-kapus!) Búcsúzásul így szólt az asszony: — úgy érzem magam, mint egy mondat, mely után nem tették ki a pontot! (Pont nélkül maradt, mint Portugália az atlétikában.) A férfinak nem volt ereje válaszolni. Elköszönt és Gyortan futni kezdett. (Marathoni futás.) DVMI. Hogyan lett Alfred de Musset akadémikus. A halhatatlanság felé vezető útnak felette tekervényes az ösvénye, nemcsak minálunk, barbár magyaroknál, hanem a „műveit franciáknál“ is. Ezt bizonyítja Musset akadémikusságának története, melyet a most lefolyt nagy Musset-ünnepségek alkalmából az egyik francia lap elevenít föl. Tehát Alfred de Musset ott állt a halhatatlanság kapuja előtt. Reménye volt arra, hogy bejuthat az Akadémiába. Előbb természetesen, mint már ilyenkor szokás, végig kellett látogatni a már bent lévő halhatatlanságokat, hogy jóakaratukról és szavazatukról biztosítsa magát. A francia Akadémia elnöke abban az időben egy történelmi nevet viselő gróf volt. Musset második látogatása ennek a nagy úrnak szólt, ki Párizs közepén lévő nyaralójában töltötte a nyári hónapokat. A költő, elérvén a nyári lak rácsos ajtajáig, szerényen és illedelmesen be akart menni a nyitott kapun át a parkba. Az ajtónál azonban egy nagy, fehér, lompos szőrű, szemmel láthatólag elkeseredett kutya állt. Alfred de Musset épen úgy utálta a kutyákat, mint weimari kollégája, a megboldogult Geöthe János Farkas, de mivel okvetlenül mint akadémikus akart korai sírjába szállni, megtagadván hitét, meggyőződését, s mi ennél sokkal több, antipátiáját, kedveskedő, hizelg hangon kért bemenetelt a dühös Cerberustól. A kutya, úgy látszik, méltányolta a költő ambícióit, vagy úgy gondolkozott, hogy úgysem használ semmiféle erőszak egy olyan elszánt akarattal szemben, mely az Akadémia felé törtet, nemcsak hogy félreállt az útból, hanem a költőhöz szegődött és bekísérte a parkon át, egyenesen a lakás felé. A gróf kissé jobban gondozhatná a kutyáját, — gondolta magában a költő —, undorral nézve az elhanyagolt állat lompos szőrét. De óvakodott gondolatainak hangos kifejezést adni, részint mert még mindig tartott a kutya ellenséges indulatától, részint mert úgy vágyott az Akadémiába, mint hajdan a George Sand szerelmére. Barátságos, szíves szavakkal köszönte meg hát a hű állatnak kíséretét és kalauzolását. A fehérszőrű, lompos jószág barátságosan csóválta farkát, amit az érzékeny idegzetű és babonákra hajlandó költő határozottan kedvező előjelnek tartott. Az inas kinyitotta az előterem ajtaját és a kutya, mielőtt még a költő beléphetett volna, berohant a lakásba, majdnem feldöntvén a történelmi nevű nagyurat, aki vendége üdvözlésére sietett. A könyvtárteremben a házigazda még hellyel sem kínálhatta meg vendégét, a négylábú kísérő már letelepedett az egyik fotelbe. Ritka tapintattal kiválasztván azt a karosszéket, melyre egy históriai és műtörténelmi nevezetességű gobelin volt borítva. A gróf szemöldökei összehúzódtak. Egy pillanatig arra gondolt, hogy mégis csak plebejusi szemtelenség, kutyával járni látogatóba s hozzá még egy ilyen ápolatlan és neveletlen kutyával, de mert nagy úr volt, mert vérében arisztokrata és francia akadémikus, hát csak elmosolyodott. A vendégnek minden szabad, amíg vendég. Musset pedig azon tűnődött, hogy lehet egy ilyen undok dögöt a lakásban megtűrni? Ezek az arisztokraták?! Sült bolond valamennyi. De üsse a kő, mit törődik ő vele? Akadémikus akar lenni és e szent cél érdekében barátságos pillantásokat vetett a gobelinen tehénkedő állatra. Sőt, hogy a gróf kegyét megnyerje, megható érzékeny kutyahistóriákat adott elő, részint gyermekkori olvasmányai alapján, részint hirtelen megeresztett fantáziájának inspirálásaként. A költők csak anyagi javakban szoktak néha — gyakran — megszorulni, erkölcsös és erkölcstelen históriák előadásában soha. A gróf mosolyogva bólintott és mivel már megelégelte úgy a kutyatársaságot, mint az ebekről szóló tanulságos és megható történeteket, azt indványozta a költőnek, hogy tegyenek egy kis sét a parkban. Alig indultak el, a hűséges kuvasz utánukhant. Nem tágított tőlük egyetlenegy lépést se, sőt, jóindulatának félreismerhetetlen jeleként, ujb meg újból a gróf kabátjához dörzsölte piszkos fej« — Ragaszkodó állat, — mondta a gróf fanyi mosollyal. . — Az ám, — felelt a vendég csöndes utálkzással, és ebben a pillanatban az akadémikussági is elfelejtkezve, egyetlenegy vágy égett, lobogó izzott szivében, jól oldalba rúgni ezt a fertelm dögöt.Pedig a hű kisérő csak most mutatta meg igazán, mire képes? Ami neveletlenséget egy grí parkban el lehet követni, azt ő mind megcselekedt Végre beleugrott a szökőkút medencéjébe, s ar ő csűrön vizesen a gróf vállára tette első két lábát. Ezt már mégsem birta Musset nézni és mi akarta szabadítani házigazdáját a tolakodó szerepeskedéstől. — Hagyja! — mondta a gróf éa most már küzdhetetlen ingerültség rezgett a hangjában - hagyja, ha már egyszer így van szoktatva. Musset megszégyenülve hátrált Hogy is lehett olyan neveletlen, hogy a házigazda kedvelt kityáját fegyelmezni akarja? Végre is ez belső csatáé ügy, a vendégnek nincs joga beleavatkozni. A park tekervényes utjain a grófné jött velü szemben. A házigazda bemutatta vendégét s a grófé, ki nagyon szerette Musset verseit, pár nyáris szóval dejeunerre hívta a költőt. — A kutya ide is velünk jön? — fordult a grí Mussethez, de a költő csak mosolygott. Mi köz hozzá? Mindenki úgy neveli a kutyáját, ahogy izlésénnek megfelel. A kuvasz azonban a kérdő mondatot invitálásnak vette és elsőnek rohant be az ebédlőbe. A grófé riadt pillantást vetett férjére, de aztán, Anna intésére elfoglalta a főhelyet és helyet mutató’ Mussetnek maga mellett, a jobboldalon. Ebben a pillanatban a kutya is ott termett mikor a sültet körülhordták, felugrott s egy nag darab kappant lekapott a tálról. A grófné ajkába harapott, a gróf pedig Musselhez fordult: — Azt meg kell vallani, hogy kutyájának ponopás ízlése van. A legjobb falatot kapta le a tálról. — Az én kutyámnak? — dadogta a költő kréta fehér arccal —, de csak nem képzeli a gróf úr, hog egy ilyen fertelmes szörnyeteggel járok látogatóba Az önök villájának kapujában csatlakozott hozzán és csodálkoztam is, hogy a gróf úr ezt a mocskos jószágot itt tűri a házában?! A gróf hangosan felkacagott: — Hát ez pompás! Én meg meg voltam róla győződve, hogy a pompásan nevelt példány az öné De el is határoztam magamban, hogy egy olyan neveletlen és ízléstelen embernek, aki ilyen állatra megy vizitbe, nincs helye az Akadémiában, akármilyen nagy költő is legyen különben. No de ezes szerencse, hogy a tévedés kiderült és most már . . Az inas felé intve, a kutyára mutatott, ki mit sem sejtve a feje felett gyülekező viharos felhőkről, nyugodtan ropogtatta a megboldogult kappar csontjait A gróf intésére az inas a kutya felé rohant, hogy kiröpítse, de az állat, valami gyors, ösztönszerű érzés hatása alatt, kiugrott az ajtón és kirohant a parkból. Tisztában volt szegény az ember, hálátlansággal és tudta, hogy most a vessző meg a korbács jön, holott ő barátkoztatott össze egy költőt és egy históriai nevű arisztokratát s ő tette meg akadémikussá Alfred de Musset-t, megszerezvén neki pár hónappal halála előtt a halhatatlanságot.